Több mint húsz éve, pályakezdésétől fogva ismerjük egymást. Munkakapcsolatunk már régen barátságba váltott, emiatt nehéz is ráhangolódnunk, hogy most nem csak úgy, a magunk örömére beszélgetünk, hanem interjú készül. A lovardából jön, felszabadultan, boldogan, a friss levegőtől kipirulva. Nem is kell mondania, hogy végre egyensúlyban van körülötte minden, ugyanis messziről sugárzik róla. Környezetváltozásról, újratervezésről, és természetesen színházról is beszélgettünk Oroszlán Szonjával.

Brigit és Brúnót húsz éve szerette meg a közönség, és most ismét visszatértek a képernyőre. Milyen érzés volt ennyi év után, tulajdonképpen ott folytatni a sorozatot, ahol anno abbahagytátok?

Nagyon jó! Szerintem most sokkal jobb lett. Féltünk tőle, mert húsz év az mégiscsak húsz év, és azért is, hogy megtudunk-e tanulni ilyen sebességgel, ekkora mennyiségű szöveget. Az az igazság, hogy visszanézve a régi sorozat olyan kis aranyos. De azokat a problémákat, amiket a sztori feszeget, házasság, gyerekkérdés, barátok válása, munkahelyváltás, kiégés, ezek most, hogy egy 40-es párt játszunk, élnek meg igazán, most vagyunk igazán hitelesek. Az elsőnél én 25 éves voltam, ezek a témák nem voltak számomra problémák. Nagyon helyesen eljátszottuk, de most adódott hozzá egy jó értelemben vett mélység is. 20 évet éltünk, tapasztaltunk, történtek velünk dolgok mind szakmailag, mind a magánéletben, sokkal érettebbek lettünk minden téren. De a munka az ugyanolyan volt, mint 20 évvel ezelőtt. Ha Győzővel összeeresztenek minket, akkor ugyanott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Rengeteget szórakoztunk, de mindketten szigorúak vagyunk egymással is, és magunkhoz is. A munkatempónk hasonló, amikor lehet nevetni és ki kell engedni a gőzt, akkor picit muszáj, hogy kikapcsolódjunk, de egyébként nagyon fegyelmezetten dolgoztunk.

Mennyire volt feszített ez a munka?

Egy nap 3 részt vettünk fel, ami 7-8 kisebb epizódból áll. Másfél hónapunk volt a 60 részre, szóval elég intenzív munka volt, folyamatos helyszínváltásokkal, ruhacserével. Amikor már hét napja megállás nélkül forgattunk, azért az elég fárasztó volt. Na, itt látszik meg a húsz év, hogy jobban elfáradtunk. (nevet)

Neked volt egy intenzív és nagyon sikeres időszakod, amiből önként kiszálltál, és az országot is elhagytad. Most már végleg visszajöttél?

Nem is szeretek erről beszélni, mert 2,5 éve itt vagyok. 5 évet éltem az USA-ban, ami nagyon hasznos volt. A pandémia előtt jöttem vissza, és nem itt ragadtam a helyzet miatt, hanem amikor elmentem, akkor se örökre mentem.

Szabó Győző és Oroszlán Szonja a Brigi és Brúnó című sorozatban (Fotó: Labancz Viktória/VIASAT3)

A sikerekben általában lubickolni szoktak, te meg mintha elmenekültél volna előlük.

Szükségem volt egy kis környezetváltozásra, és ennek köszönhetően tudtam megcsinálni a B tervemet, ami mindig is közel állt hozzám. Kellett valami, amit a színház mellett is lehet és tudok csinálni.

A 40. év a nőknél sokszor egy fordulópont, ez esetleg közrejátszott nálad a váltásban?

Nem pánikoltam be ettől, de kétségtelen, hogy nagyon meg tudja viselni az embert. Egy nő gyakran küzd ilyenkor kétségekkel, és erre rá is lehet menni: Jézusom, mellőzött vagyok, nem kellek már, nem vagyok jó színész? Főleg a színésznőknél igaz, hogy 40 körül van egy lyuk, egy űr, amikor a világirodalomban nincsen szerep. Vannak a fiatal lány szerepek és az anya szerepek. És azért is igazságtalan kicsit ez a helyzet, mert amikor az ember már 15-20 éve jelen van a pályán, akkor ismeri magát, tisztában van az eszközeivel, tehát rutint jelentenek az évek. Pályakezdőként rengeteg kérdés van, de 40-re beérik az ember, tudod, hogy mit tudsz, miben vagy jó. A kor része persze néha mostoha, és nagyon könnyű azt kritizálni, aki a TV-ben szerepel, ahol az összes ránc és plusz kiló látszik. De ilyenkor pontosan tudom, hogy aki a kanapéról néz és kritizál, ő is ugyanannyit hízott és öregedett az évekkel, de ugye ő nincsen reflektorfényben. El kell ezt fogadni, nincsen más lehetőség.

Amikor tiniként elhatároztad, hogy színész leszel, akkor gondolkodtál ennyire előre? Hogy lehet majd olyan időszak, amikor nem lesz neked való szerep?

Egyáltalán nem. De az egész színészetbe nem gondoltam bele, hogy ez hogy lesz. Mondjuk én nem is az a tipikus színész vagyok, aki már gyerekkorától tudta, hogy ezt szeretné csinálni. Valahogy efelé sodort az élet. Zenészcsaládból származom, zenészek, művészek között nőttem fel, természetes volt ez a közeg. De egyáltalán nem gondol az ember arra, hogy mi lesz évekkel később. Abban a hitben élsz, hogy mindig lesz szerep. A másik, ami miatt ezt gondolod, az az a tendencia, hogy volt egy színészgárda és ők játszottak mindent. A Tv filmeket, a mozifilmeket, a színházat. Ma már sokkal felhígultabb a szakma, most már tulajdonképpen bárki lehet színész, aki bekerül egy sorozatba. Onnantól ő már színész. Két egyetem van, a színművészeti és a kaposvári, ahonnan valóban színészek jönnek ki, de versenyezni kell olyanokkal, akik tehetségkutatókban lettek ismertek. Vagy egy valóságshow kapcsán. Ez mostohává tette a profi színészek helyzetét. Sőt, néha megalázó is, mert előfordul, hogy olyannal kell versenyezzek, aki nem képzett. A színművészeti az nem kisképzés, az nekem kőkemény 4 év volt, emiatt is érzem gyakran méltatlannak a helyzetet. Mert én még emlékszem azokra az időkre, amikor a budapesti és vidéki színházakban csak végzett színészek játszhattak. Talán vidék még most is tartja magát ebből a szempontból, de Budapest elesett.

Sok igazság van abban, amit mondasz, viszont a színházigazgatók nem csak a szakmaiságot, a nézőszámot sem hagyhatják figyelmen kívül.

Tudom, hiszen volt lehetőségem közelről látni a Madách Színház koncepcióját. És az egykori osztályfőnökömet, Szirtes Tamást igazolta az élet, mert a nézők valóban bejönnek a valóságshow hősökre. Egy színész, ha csak színházban játszik, akkor népszerűségben alulmarad egy tehetségkutató győztessel szemben, ezt el kell fogadni. Az más kérdés, hogy ez kinek, hogy megy, én bevallom, hogy nagyon rosszul viseltem. Amikor eljöttem a színházaktól, akkor többek között ez volt az egyik zavaró tényezőm.

Oroszlán Szonja a Mary Poppins című musicalben (Fotó: Madách Színház)

Ha már a Madách Színházat és Szirtes Tamást is említed: te musical osztályba jártál, és ő volt az osztályfőnököd. Nem akart szerződtetni?

Szakmai gyakorlatra kerültem a Vígbe, és utána 4 évig ott ragadtam. De Szirtes tanár úr szeretett volna a Madáchba szerződtetni, de az volt a tervem, hogy kicsit maradok a Vígszínházban és megyek tovább. Végül többet maradtam, mert azt éreztem akkor, hogy a Vígszínház a prózai oldalamat erősíteni fogja. És ez így is lett, nagyon jó döntés volt. De nem voltam társulati tag, hanem darabra szerződtem, ami volt, hogy 5- 6 darabot jelentett és egy hónapban 28 estét. Folyamatosan próbáltam valamit. Aztán játszottam a Centrálban éveken keresztül, majd jött a Madáchban a Producerek, az Édeskettes hármasban, az És mennyi szerelem!, a Mary Poppins, amit mindig nagyon szerettem volna eljátszani. Illetve a Játékszínben is voltak előadásaim. Egyszer csak azt éreztem, hogy túl sok energia elmegy a színházra az életem rovására. De nem szeretnék rosszul fogalmazni, csak valahogy az arányok felborultak.

Nem lehet, hogy túl korán lettél nagyon népszerű és sikeres?

Még szinte el sem indultam a pályán, amikor kijött a Valami Amerika. Onnantól kezdve folyamatosan dolgoztam, 15 évig megállás nélkül. Szerencsére. Mert nem panaszkodni szeretnék, és volt minden: film után sorozat, aztán újabb előadás, és ez így ment szünet nélkül. És egyszer csak azt mondtam, hogy egy kicsit meg kellene állni. Fel kéne töltődni, mert elkezdtem magamat unni, és azt éreztem, hogy jó, akkor most kicsit eltávolodok a színészettől, hogy érezzem, mennyire hiányzik, hogy kiéheztessem magam egy kicsit. Hagyjak időt magamnak, érni.

Mennyi idő után kezdett hiányozni?

Még most sem hiányzik. Amikor kint éltem Amerikában, akkor is hazajártam Mary Poppins-t játszani, mert az tömbösítve ment. Tulajdonképpen csak egy év volt, amit nem dolgoztam színészként. Közben hazajöttem a Kölcsönlakás forgatására, a Valami Amerika 3-ra, mindig voltak színészi feladataim is, tehát nem voltam teljesen kiéhezve. Sőt, Amerikában is voltak kisebb színészi munkáim, amiket miért ne vállaltam volna el. Tehát igazából nem hagytam abba, de jót tett a távolság, és az hogy az estéim, a hétvégéim nem munkával teltek folyamatosan. Hogy nem volt másfél hónapos próbaidőszakom egyhuzamban. És az az érdekes, hogy még most is picit ez van, élvezem, hogy én osztom be az időmet.

A színházi élmény sem hiányzik?

A színházi élmény a felolvasóestekkel megvan. De szoktam dolgozni Seres Tamással, aki szintén irodalmi esteket rendez, ezek is hozzájárulnak a művészi élményhez. Az irodalom, a mesterség maga jelen van az életemben, és van szinkron is. Egyáltalán nincs hiányérzetem.

Tehát klasszikus színházban, nagyszínpadon, most nem vagy sehol?

Nem, nem vagyok. Nagyon fontos lett a szabadságom. 15 évig nem volt, szerencsére, és tudom, hogy nagyon kevés ilyen jó indulás van. Nagyon szerencsés volt úgy indulni a pályán, ahogy én indultam. Hiszen abban az időszakban az embernek az első helyen áll a karrier. Szerintem én azt az időszakot a lehető legjobban kimaxoltam. Talán kicsit túl is.

Szamosi Zsófia és Oroszlán Szonja (Fotó: Pongrácz Rita)

Rólad köztudott, hogy nagy állatbarát vagy, de az talán nem, hogy az állatszeretetednek köszönhetően egy másik, civil életed is lett.

Amikor a lovas dolog bejött az életembe, nem tudtam, hogy ekkora súlya lesz. Gyakorlatilag egy másik szakmám lett egy bizonyos ló miatt, akit megismertem a 30-as éveim elején. Az ember azt hiszi, hogy ez egy jó hobbi, és aztán akkora szenvedély lett, hogy rájöttem, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Amerikában elvégeztem az állatorvos asszisztensi képzést, a szakmai gyakorlatomat már egy állatkórházban csináltam, addigra megvolt a zöld kártyám. Közel két évig dolgoztam a kórházban, ahol csak kutyák és macskák voltak, de én szerettem volna nagy állatokkal is foglalkozni. Emiatt végeztem el a Masteron Method lómasszőr, manuálterepauta képzést, amelynek az állattal való kommunikáció is nagyon fontos része. Fontos, hogy megértsem az állatot, hogy mit mond, hol fáj, hol esik jobban, hol érzékeny, és együtt kimozogjuk ezeket a stresszes gócpontokat. Mert nyilván, ha jobban érzi magát az állat, akkor jobb a teljesítménye is. Most főleg teljesítménylovakkal dolgozom, nagyon izgalmas feladat. Itthon rajtam kívül egy nő foglalkozik még ezzel a fajta terápiával, viszonylag kuriózumnak számít. Nemzetközi dolog, most jönnek be az alternatív gyógymódok, ahogy az embereknél is: amikor felismerik, hogy egy gyógytorna lehet, hogy többet segít, mint a szteroid injekció. Szabadúszóként csinálom, ahogy a színészetet is.

A kettő dologgal most egyensúlyban vagy?

Abszolút! Nagyon jól egyensúlyozza egymást a két tevékenység. Amitől én egy idő után szerintem besokalltam, és megijedtem az a nagy zsongás volt, itt pedig elvagyok nyolc órát egy lovardában, csendben, nyugalomban.

20 éve gondoltad volna, hogy egyszer erre képes leszel?

Nem. De olyan jó, amikor a lóval kommunikálok. Nagyon más szint ez. És az sem utolsó, hogy egészséges a környezet. Amikor a színházban próbálsz, akkor egész nap sötétben vagy, zárt, ablaktalan helyiségben. Itt meg az életem nagy része a friss levegőn zajlik, és folyamatosan mozgásban vagyok. Nagyon jól egyensúlyozzák egymást, hogy egyik este van valami színészi feladat másnap pedig az állatokkal vagyok. Nemrég volt egy kétnapos munkám egy amerikai csapattal, akikkel már dolgoztam korábban. De az itthon forgó amerikai filmekben is szoktam castingolni, dolgozhattam például Ridley Scott-al. Nem volt nagy szerep, de testközelből láttam munka közben, illetve a nyelv miatt is nagyon fontos ez. Végre egy nagyon egészséges egyensúlyt sikerült kialakítanom az életemben, amelyek tökéletesen ki is egészítik egymást. És a lovas munka azt is megengedi, hogy ne vállaljak el csak azért valamit, mert rászorulok.

Amerikában is voltak színészi munkáid, ráadásul a környezetváltás is adott volt. Miért volt fontos, hogy legyen egy másik szakmád is?

Tulajdonképpen nem nekem volt fontos, hogy kint is legyen színészi munkám, nem a nagy amerikai álmot akartam megvalósítani, hanem a vízumom volt olyan, amivel muszáj volt dolgoznom a szakmában. És a zöld kártyához is fel kellett mutatnom munkákat, ajánlóleveleket. Az első évem azzal telt, hogy minden papírom meglegyen. De ettől függetlenül sokat gondolkodtam azon, hogy mit akarok csinálni. Mert nem akarok színészkedni, oké, de mihez értek? Semmihez, színész vagyok. Nincsenek különleges képességeim, nem tudok kötni, festeni, vagy nem főzök jól, nem játszok hangszeren. Miután a mihez értek?– et elengedtem, azt kérdeztem magamtól, hogy mi az, amit szeretek? Mi az, amit szenvedéllyel tudnék csinálni, mert ebből kell kiindulnom. Na, és akkor teljesen egyértelmű lett. Színészként és emberként is folyamatos tanulási vágy van bennem. Nagyon jó döntés volt, hihetetlenül élvezem. Most kerek minden. Nyilván a pandémia nekem is nehéz volt, ahogy mindenkinek, de arra használtam, hogy megtaláljam magam, hogy fejlődjek. Szerencsés vagyok a szüleimmel, mert amennyire támogattak mindenben, úgy soha nem hagyták, hogy ne csináljak semmit. Nem voltam elkényeztetve, mindig volt különóra, külön sport, nem lehetett hátradőlni.

Oroszlán Szonja a Kölcsönlakás című filmben (fotó: Intercom)

Most már hátra tudsz vagy mersz dőlni?

Dehogy! Szerintem ez a helyzet, ami évek óta körülvesz minket, azt bizonyítja, hogy nem lehet tervezni, és elkényelmesedni. De fontos, hogy az ember nyitott szemmel és nyitott szívvel járjon, mert az kell a túléléshez. Sose tudtam úgy elvállalni valamit, hogy nem teszem bele magam száz százalékban. Inkább nem vállaltam el. Ha nem tetszett egy darab, akkor azt mondtam, hogy ne haragudjanak, de nem látom magam benne. És nem tudnám csak azért megcsinálni, hogy azt mondhassam, hogy megint próbálok valamit, lesz egy új bemutatóm, és hozzá tudom írni a listámhoz. Sokszor mondták, hogy nekem könnyű. Miközben nem az, csak a színművészetin megtanultuk, hogy az nem látszódhat rajtad, hogy szenvedsz, hogy mennyire nehéz valami, vagy hogy milyen nyűgöd van. Amikor egy musicalnél már alig kapsz levegőt, és ki kell fújni a fáradt levegőt, azt nem a közönség arcába fújod, hanem megfordulsz, kifújod és visszafordulsz mosolyogva. Mert ezeket nem kell látnia és tudnia a nézőnek. Ahogy a küzdelmes részeket, az órákon át tartó tanulást, gyakorlást, a szorgalmat sem. Én nagyon szorgalmas vagyok, különben nem tartanék ott, ahol tartok, de ezekről az ember nem beszél, a nézőnek meg magától értetődő. Nem lehet érvényesülni beletett munka nélkül semmiben. Meg lehet próbálni, átadom a színpadot, és utána lehet mondani, hogy milyen könnyű nekem. Mert az a lényeg, hogy ez könnyednek tűnjön, különben a néző nem érzi jól magát. Ki akarja nézni, hogy szenved a színész? Az állatoknál sem arról beszélek, hogy milyen nehéz volt a latin, az anatómia, meg a műtéteken, amikor ömlik a vér, hanem hogy milyen jó, hogy átmentem ezeken és tudom csinálni. Az állatokkal való foglalkozás boldoggá tesz, és ugyanolyan szenvedéllyel tudom csinálni, mint a színészetet. Szenvedély nélkül ugyanis nem látom értelmét semminek. Kemény munka, kitartás, szorgalom és küzdelem nélkül nem tudok hátradőlni és megveregetni a vállamat, hogy ügyes voltam.

Most hogy több a szabad estéd, jársz színházba, nézőként?

Igen, végre tudok menni színházba kikapcsolódni is. Legutoljára a Rebellisek-et láttam a Gólem Színházban. Az Apertúra társulat előadása, igazi szókimondó brigád, és nagyon tehetségesek.

Nyitókép: Oroszlán Szonja (fotó: Chikán Erika)