Szemtelenül szenvtelen – Kritika a Beszélnünk kell Kevinről című előadásról

A különféle streaming szolgáltatók doku- és thrillerszekciójában rendszeresen felbukkannak, és igen nagy nézettségre tesznek szert az iskolai mészárlásokról szóló filmek, illetve az is bátran kimondható, hogy az ugyanilyen típusú olvasmányok szintén hasonló sikereket érnek el, mint az előbbiek. Persze akadnak azért átfedések: Lionel Shriver Beszélnünk kell Kevinről című könyve például a mozivászonra is felkerült 2011-ben, Németh Nikolett és Berzsenyi Bellaagh Ádám pedig napjainkban komplett színdarabot alkotott belőle, amelynek a Budaörsi Latinovits Színházban április 22-én volt a premierje.

A történetben szereplő Kevin egy olyan tinédzser, aki hét iskolatársát számszeríjjal gyilkolta meg különös kegyetlenséggel, majd egy tanárral és egy menzai dolgozóval is végzett. Két évvel az eset után az édesanyja Kevin apja számára húsba vágóan őszinte levelet fogalmaz meg, amelyben a visszatekintés és a tragédiához vezető okok boncolgatása közepette a fiával való kapcsolatának kudarcát is megdöbbentő nyíltsággal vállalja fel.

Amennyiben arra adjuk a fejünket, hogy a teátrumok háza táján nézelődjünk, és összehasonlításképpen felkutassunk hasonló tematikájú színpadi műveket, az ebbéli kánaánt, a bőség zavarát bizony nem tapasztaljuk meg, talán mert az ilyen jellegű anyagok színpadra alkalmazva nagyon nehezen kivitelezhetőek, ennélfogva tényleg nem is a rivaldák világa a valódi terepük ezeknek.

Hazánkban Simon Stephens darabja, a Pesti Színházban 2009-ben bemutatott Punk Rock volt egy mostanihoz nagyon hasonló vállalást felmutató projekt, ahol Eszenyi Enikő rendező még a hírhedt pécsi egyetemi lövöldöző ügyvédjét is felkereste, hogy Varju Kálmán és Lengyel Tamás, a produkció két főszereplője találkozhasson az elkövetővel, annak lelkivilágát valamelyest megismerhesse, ez irányú tapasztalatait pedig a játékába beilleszthesse. Végül a ráhangoló beszélgetés ugyan nem jött létre, az előadás viszont anélkül is emlékezetes lett.

Berzsenyi Bellaagh Ádám, a Beszélnünk kell Kevinről rendezője nem ilyen módszerrel kívánta a színészeiből előcsalogatni a valósághűséget, igaz, volt már tapasztalata a modern könyv- és filmadaptációk színrevitelében, Hubert Selby Jr.  Rekviem egy álomért című regénye ugyanis a világhírű Darren Aronofsky mellett 2021-ben őt is megihlette.

A mostani színdarabnak egy Pelsőczy Réka és Hartai Petra által megformált édesanya a főszereplője, akit a saját szülői ambícióit tekintve már a gyermeke megszületése előtt is kétségek gyötörnek, ám miután életet ad Kevinnek, megdöbbenve tapasztalja, hogy elsőszülöttje a kezdetektől mély elutasítást sugároz felé, ami egyaránt előhívja belőle a kétségbeesést, a kilátástalanságot, a dühöt és a tehetetlenséget. Ettől persze labilisnak és rossz gondviselőnek tűnik mindenki szemében, sőt, egyfajta nehezítő tényezőként a hozzá legközelebb álló ember, a tulajdon férje is erősíti vele kapcsolatban ugyanezt a képet. Az Árva (Orphan) című horrorban hasonló tökéletességgel ábrázoltak egy apa figurát, akit a leánya a vele szemben tanúsított behízelgő viselkedésével teljesen megtévesztett, ennélfogva az ottani anya összes sérelme és aggálya a gyerekük vonatkozásában hiteltelenné lett, pontosan úgy, mint a Beszélnünk kell Kevinről esetében.

Nem titok, hogy az iskolai mészárlás, amit Kevin a darab cselekménye szerint elkövet, az alapregény színpadi változatában nincsen konkrétan szemléltetve, az incidens fokozatosan kibontakozó részleteit a közönség az édesanya szemszögéből és elbeszéléséből ismerheti meg. Több idősíkon fut a történet, méghozzá a szereplők különböző korú énjeivel, az empátiahiányos fiú bőrébe bújva Fröhlich Kristóf az egyetlen, aki a rábízott karaktert egészen annak csecsemőkorától kezdve valamennyi életszakaszban egymaga jeleníti meg. Ez a koncepció a megvalósítás talaján akár komikus irányt is vehet, azonban az egyszerű, letisztult, statikus, ugyanakkor mégis mozdulatorientált és mimikahangsúlyos játékmód, ami egyébként valamennyi közreműködőre érvényes, jó irányba tereli a színészt, és úgy általában az összképet. Fröhlich Kristóf a próbafolyamat alatt tökélyre fejlesztette a Kevinre jellemző, kizökkenthetetlen szenvtelenséget, pedig nem volt könnyű dolga, hiszen ugyanazt a technikát kellett alkalmaznia, mint a Ghost színpadi változatában a Mollyt játszó színésznőknek, akiknek semmilyen körülmények között nem szabadott lereagálniuk, hogy színészkollégájuk a történet szerinti halott férjük szerepében egy láthatatlan szellemalak sajátosságait imitálva a maga hús-vér valójában is állandóan ott téblábol a közelükben.

Kristófnak azt kellett elérnie a mostani produkcióban, hogy semmiképp ne hassanak rá a többiek felől érkező intenzív kifakadások és emocionális ingerek, mintha azok nem is léteznének, ugyanis így tudta csak élethűen fenntartani az érzelemmentes pszichopata imázsát, amit a szerepe általánosan megkövetelt. Színésztársai viszont pont az ő következetességéből tudtak táplálkozni, leszámítva azokat a jeleneteket, amikor a karakter megtévesztési céllal hazug érzéseket színlelt a cselekményben foglaltaknak megfelelően.

Pelsőczy Réka az anya, Eva lelkének mélyére ásva a felszínre tudta hozni magában a színtiszta érzékenységet, a sérülékenység ilyen fokú ábrázolásának segítségével pedig sikeresen dolgozott ellene annak, hogy a közönség kizárólag az általa megformált személyt hibáztathassa mindazért, amit a fiú elkövetett.

Ehhez a hatásmechanizmushoz a fiatalkori énjét eljátszó Hartai Petra is jócskán hozzátett, és nem volt zavaró az sem, hogy nem akart Pelsőczy Rékához görcsösen hasonlítani a játékmodor tekintetében, ezért az ő saját Eváját a személyes habitusa mentén formálta meg. Böröndi Bence az édesapa ifjú kiadásaként bátran zúdította gyermekére az anyáétól eltérő előjelű, sokszor gügyögések útján is kifejezett érzelmeket, és ahányszor csak a Kevint játszó Fröhlich Kristóf szemébe nézett, gond nélkül fel tudta építeni a szülő-gyermek viszonyt, illetve képes volt hitelessé tenni a kettejük között a valóságban nem létező mértékű korkülönbséget.

A székekből álló díszlet, és azok kreatív kihasználása jót tett az előadás alaphangulatát meghatározó letisztultságnak és egyszerűségnek, az amerikai rabruhákat színükben megidéző narancssárga pedig különböző mértékben ugyan, de szinte valamennyi karakter öltözékében megjelent, jelezve is a kapcsolódást az ugyanilyen színeket viselő Kevinhez.

A tabukat feszegető adaptáció nem elsősorban az iskolai mészárlások természetrajzára koncentrál, sokkal inkább az anyaság megélésének defektjeit, nehézségeit tárja fel egy különösen megrázó történet keretében, egyediségét pedig jól mutatja, hogy a jelenlegi színházi palettán nem is nagyon akad olyan színdarab, amely ehhez hasonló érzéseket hív elő a nézőben a maga puritánságában, mégis hátborzongató elevenségében.

Kiemelt kép: Jelenet a Beszélnünk kell Kevinről című előadásból (Fotó: Borovi Dániel)