Lukács Sándor még főiskolásként, “cselédkönyves” színészként érkezett a Vígszínházhoz közel ötven évvel ezelőtt. Pályája során egyetlen évre sem hagyta ott anyaszínházát, de mint mondja, erre nem is volt szükség, hiszen a szakma legjobb, értékes és progresszív gondolkodású rendezői és alkotói sorban érkeztek a Vígszínházhoz. A Kossuth- és Jászai Mari-díjjal is kitüntetett érdemes és kiváló művész idei első bemutatója a Valló Péter rendezte Honderű volt és most próbálja legújabb premierjét, a William Shakespeare klasszikusából készülő II. Richárdot. Lukács Sándor és ezen királydráma kapcsolata régre nyúlik vissza, hiszen ez lesz a harmadik találkozása a darabbal. A szerepéről, a próbákról és a színész-létről is beszélgettünk a II. Richárd próbájának szünetében, az öltözőben.

Hogy állnak a próbákkal, milyen fázisban tartanak?

Szerencsére egy nagyon felkészült rendezővel, Tompa Gáborral dolgozunk és azt érzem, hogy teljesen jól állunk időben a próbával. Gáborral már régről ismerjük egymást, tíz évvel ezelőtt szintén egy Shakespeare darabot, a Lear királyt csináltuk együtt, amiben Tordy Géza volt a címszereplő, jómagam pedig Gloster grófot alakítottam. Azóta nagyon jó kapcsolatban maradtunk, ha Kolozsváron járok, vagy ő jön Budapestre, akkor mindenképp találkozunk. Mondhatom, hogy baráti a viszonyunk. Már csak azért is, mert a Vígszínház és a Kolozsvári Állami Magyar Színház között testvérkapcsolat van, időnként vendégeskedünk egymásnál, épp a napokban játszottuk náluk A diktátort.

Modern vagy klasszikus feldolgozását készítik a II. Richárdnak?

Klasszikus alapú, de mai, friss értelmezését adjuk majd. A jelmezek is egyszerre idézik meg a régmúltat, miközben könnyen elhihetjük, hogy ezeket akár most is hordhatnák a fiatalok. Egy nagyszerű darab, ami most egészen fiatalos lesz.

Pillanatkép a II. Richárd olvasópróbájáról (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Nem most játszik benne először.

Legelőször a ’70-es években találkoztam ezzel a darabbal. Edelényi János, a híres operatőr és Fehér György tévérendező a II. Richárdból forgatta a vizsgafilmjét, ebben játszottam Bolingbroke-ot Jordán Tamás és Básti Lajos mellett, parádés szereposztásban. Pár évvel ezután, 1984-ben a Vígszínház is műsorra tűzte a darabot Marton László rendezésében és valahogy úgy hozta a sors, hogy itt is én lettem Bolingbroke. Úgyhogy most játszom harmadik ízben ebben a műben. Természetesen az idő előrehaladtával már nem ugyanazt a szerepet, mint egykor, most York hercege leszek, a nagybácsi, nem könnyű feladat.

Mi a nehézsége?

York nagyon becsületes ember és folyamatosan próbál egyensúlyozni Richárd és Bolingbroke, az unokaöccsei között. A konfliktus abban gyökerezik, hogy egy párbaj miatt a király száműzi az országból Bolingbroke-ot, aki ebbe nem nyugszik bele, hadakat gyűjt és azt tervezi, hogy visszaszerzi mindazt, ami az övé volt. Vissza akar kerülni a politikai életbe, sőt a legmagasabb szintre. York pedig az az aktív figura, aki arra törekszik, hogy elkerüljék ezt a háborút.

Azon dolgozik, hogy kibéküljön egymással a két rokon, akik viszont annyira különbözőek, hogy erre nem sok esély van. Richárd egy költői, lírai ember, tele impulzív gondolatokkal, inkább művész mint király. Eközben Bolingbroke a realitások embere, sokkal pragmatikusabb és inkább ő való politikusnak, uralkodónak. Shakespeare ezt a konfliktust írta meg nagyszerűen, hogy a két különböző alkat küzdelméből végülis az lesz a király, aki megérdemli.

Jelenet a John Gabriel Borkmanból (fotó: Dömölky Dániel)

Ennek fényében érdekes, hogy egyszer sem osztották önre Richárd szerepét.

Pedig nagyon szerettem volna! A rendezők viszont gondolom engem láttak összefogottnak, erőteljesebbnek, rátermettebbnek Bolingbroke szerepére. Én voltam mindig az egy tömbből faragott. (nevet) Ez persze nem jelenti azt, hogy nem tudtam belevágni Richárd figurájába. Sajnos most már korban túl vagyok rajta, de ettől függetlenül nagyon szeretem ezt a darabot és kezdem egyre jobban megszeretni York figuráját is.

Mi lehet az oka, hogy ezt idehaza ennyire ritkán játsszák. Az egyik legutóbbi II. Richárd bemutató tíz évvel ezelőtt volt.

Fiatalkoromban több híres előadás is készült belőle, például Kazimir Károly rendezésében az akkori Thália Színházban Somogyvári Rudolffal vagy a Nemzetiben Major Tamás vezetésével, Őze Lajossal a főszerepben. Most, hogy belegondolok, tényleg nem játszották olyan sokat itthon… nem tudom az okát. A II. Richárd szerintem egy nagyon izgalmas darab, de kétségtelen, hogy a hatalmat és annak eltorzulását a III. Richárd érzékletesebben mutatja meg, ezért is népszerűbb. Szép, tartalmas darab, többsíkú és sok mindent ki lehet fejezni a II. Richárddal is.

Mi a céljuk vele?

Szeretnénk, ha minél eklektikusabb közönsége lenne, fiatalokhoz és idősekhez, mindenkihez szólni kívánunk. Egy jó és erős előadásra szerintem minden korosztály kíváncsi. Nagyon sok fiatalos gondolkodású középkorú embert ismerek. Szellemileg nem kötelező megöregedni. (mosolyog)

Pillanatkép a II. Richárd olvasópróbájáról (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

A színházzal frissen tudjuk tartani magunkat, ez igaz.

Az élet minden területén van erre lehetőség és erre is kellene szerintem törekednünk, hogy minél tovább fiatalon, frissen tartsuk az elménket, szívünket, a gondolkodásmódunkat. Nem szabad begubózni vagy behúzni a vészféket és elzárkózni minden újtól, hiszen nyitott szemmel és lélekkel érdemes létezni a világban. Ne csak a leadó rendszer, azaz ne csak mi színészek „működjünk”, hanem legyen meg a befogadó réteg is, aki fölveszi ezeket a gondolatokat. Azt veszem észre, hogy sokan csak beszélnek, de a másikat már nincs türelmük meghallgatni. El sem gondolkodnak azon, hogy egy más szellemű, egy mást gondoló embernek is igaza lehet.

Sokszor sorolom ezt az okok közé, de a felgyorsult világunk torzította el ennyire az emberi kapcsolatokat. Mindig sietünk.

Egy színésznek viszont az az alapállása, hogy nyitott szemmel és lélekkel él, állandóan figyel, már csak azért is, mert sosem lehet tudni, hogy később milyen szereppel találkozik és ehhez a valóságból nyerjük az ihletet. Rengeteget lehet tanulni egy találkozásból, megismerünk egy embert, földerítjük mi van benne, milyen személyiség, megfigyeljük a gesztusait, azt hogy mit kommunikál a testével, a lényével… ezek nagyon hasznos dolgok.

Olyan, mint egy kamera? Rögzít mindent.

Egy kis kamera a színész szeme és agya. Ezért is örülök, hogy a pályám elején rengeteg lehetőségem volt forgatni. Számtalan vidéki helyszínre eljutottam, falvakban, kastélyokban, erdőkben forgattam és egyszerű emberektől, parasztoktól kezdve professzorokig mindenkivel összehozott az élet. Olyan széles spektruma tárult elém az emberi jellemeknek, amit a mai napig kamatoztatok a pályám során. Sőt a költészetem kapcsán is ebből élek, a színészi ismereteimet nagyon jól tudom hasznosítani az írásban. Egy színész sok mindenen keresztül megy, amin a civilek nem, vagy ha mégis, akkor börtönbe csukják őket. Mi megússzuk, de ugyanúgy átéljük ezeket a helyzeteket.

Jelenet a John Gabriel Borkmanból (fotó: Dömölky Dániel)

Sokkal intenzívebb, gondolom eleinte feldolgozni is nehéz volt.

Ugyanakkor nagyon élvezetes dolog, gyönyörködtet, hogy ennyiféle embertípust megismerhetek, hogy belehelyezkedhetek a lelkükbe.

Volt olyan, amikor veszélyesen közel került egy szerephez?

Az a cél, hogy a lehető legközelebb kerüljünk hozzá, hogy önmagunkra alakítsuk. Hogy mennyire lesz ez káros, egyáltalán azzá válik-e, alkati kérdés. Hál’ istennek nekem megvan az a szerencsém, hogy tudom tartalékolni az energiákat és csak akkor veszem elő a szerepet, amikor kell, a hétköznapi életben, a villamoson vagy egy baráti beszélgetés során nem tör a felszínre az, amit próbálok. Ez persze nem jelenti azt, hogy az adott szerep nem él bennem erősen, hogy nem gondolok rá.

Kettős játék ezek szerint, ön formálja a szerepet, de a szerep is visszahat önre…

Tudathasadásos pálya ez. Diderot is megírta, hogy szükség van a kontrollra, hiszen ez mégiscsak egy szent játék. A színésznek fegyelmezettnek kell lennie, nem szabad hagynia, hogy az indulatai a magánemberi mivoltát is meghatározzák, mert előbb-utóbb bűnt követ el.

Közel ötven éve a Vígszínház művésze, nem gondolt soha arra, hogy máshova szerződjön?

Várkonyi Zoltán, aki engem 1972-ben a Vígszínházhoz szerződtetett, kezdte meghonosítani azt a szemléletet, hogy a saját rendezők mellé elhívta az akkor éppen legjobb formában lévő, progresszív rendezőket egy-egy munkára. Ezt a mentalitást pedig átörökítette az őt követő többi igazgató, Horvai István, Marton László és Eszenyi Enikő is. Ennek köszönhetem, hogy bár sosem hagytam el a Vígszínház kötelékét, mégis olyan alkotókkal dolgozhattam együtt mint Ruszt József, Szinetár Miklós, Zsótér Sándor, Babarczy László, Harag György, Sík Ferenc vagy Szikora János… és isten bocsássa meg, elnézést kérek azoktól, akiket kihagytam.

Ha ezek a jó, értékes és impulzív rendezők idejönnek hozzám, miért menjek el? Nem szűkültem be egy ízléskörbe és ez adomány.

Jelenet a Honderűből (fotó: Dömölky Dániel)

Szerepek terén is ezt érzi?

Nagyon változatos szerepeim voltak és vannak még most is, havonta tizenöt alkalommal színpadra állok, ami nem kevés. Idén már túl vagyok egy premieren, Valló Péterrel csináltuk Spiró György darabját, a Honderűt, ami egy fantasztikus, szatirikus humorú mű. Péterrel mindig csodálatos együtt dolgozni, lenyűgöző az, ahogyan elemzi a darabokat, a szerepeket. Évfolyamtársak voltunk a főiskolán, ő rendező, én színész szakon, de már a legelső rendezésében, a felvételis darabrészletében is benne voltam. Akkoriban az volt a szokás a Színműn, hogy a rendező szakra jelentkezők a már felvett színész hallgatók közül válogattak. A kezdetektől fogva ott vagyunk egymás mellett, ezt mindig emlegetjük is Péterrel. (mosolyog) Remélem jövőre is lesz alkalmunk együtt dolgozni.

Kiemelt kép: Lukács Sándor (fotó: Dömölky Dániel)