Egészen formabontó rendezésben került színpadra a Miskolci Nemzeti Színházban Ibsen Vadkacsája. Rusznyák Gábor rendező koncepciója az volt, hogy Simone Stone The Daughter című forgatókönyvét alapul véve a saját dramaturgiai változtatásai és szövegbéli módosításai mellett a színészek ötletei is beépülhessenek a darabba. – Juga Péter kritikája

A színpadon hatalmas, vastag fekete keret, egy klasszikus, széles mozivászon (21:9) képarányának megfelelő (kb. 3x10m) téglalap papírral fedve, zene hallatszik és árnyak jelennek meg rajta. Egy család filmet néz, mi pedig őket nézzük, ahogy filmet néznek. Ez egy fraktál algoritmus is lehetne. A „vásznon” a családot figyelhetjük, illetve a film történéseit, amely idősíkokat elsötétülés választja el egymástól. A film a Vadkacsa eseménysorát vetíti előre és vezeti fel. Rómában játszódik, ahol Henrik Ibsen rengeteg időt töltött, illetve első jelentős darabja, a Brand is itt született. A papírfal első szakadása akkor keletkezik, amikor az öreg Ekdal a horgászati elkészületek részeként beetetést végez. Szakít egyet a papírból és a keletkezett lyukon kis galacsinok formájában kidobálja őket a nézőtér felé, „beetet minket”. (Számomra különösen kedves jelenet ez, mert a Hjalmar Ekdalt alakító Fandl Ferenc és az édesapját játszó Szegedi Dezső a való életben is nagy horgászok. Nem véletlenül került be a történetbe ez a szál.)

A díszlet által leszűkített tér szimbolikus több szempontból is. Egyrészt a mozi, mint olyan egy ablak a valóságra. Habár Gilles Deleuze (neves francia gondolkodó, filmteoretikus) szerint kétféleképpen tekinthetünk egy mozgóképes alkotásra, a másik a vászonra vetített kép esete. Az ablak a valóságra verziónál maradva, a szereplők mozgása, az egyes jelentek „beállítása” sokszor mozifilmes szituációkra emlékeztetnek, ugyanakkor könnyek, vér és veríték keverednek a levegőbe, ez a fúzió pedig arcul csapja az embert. Továbbá ez a dobozszerű tér mozaikszerű megjelenítésre ad lehetőséget a bravúros díszlet által. (Ugyancsak a szűk tér miatt a színészek mikroportot használnak, amely szinte fel sem tűnik az embernek. Ez is a profi kivitelezés számlájára írható.) A második szakadás a fiatal Werléhez köthető, akinek a fejét láthatjuk a lyukon, de a teste még mindig csak árnyék. Majd egy fotókiállítás megnyitójának elérkeztével a megjelenő szereplők fokozatosan szaggatják le a papírfalat. A papírréteg mögött drótháló következik, helyenként nagy hézagokkal. Úgy fest, mint egy felhagyott nyaraló kerítése, amelyet a növényzet lassan szétfeszített és összegyűrt vagy egy elérett szúnyogháló, amely funkcióját betölteni képtelen, de még emlékeztet valamire.

Jelenetkép a Vadkacsa című előadásból (Fotó: Gálos Mihály Samu/Miskolci Nemzeti Színház)

A történet hazai kontextusba helyeződik, ma játszódik. A két öreg (Werle és Ekdal) annak idején olajat szőkítettek, privatizáltak és ennek folyományaképpen került az utóbbi börtönbe. A szereplők neveinek megváltoztatása nem is a kontextusba helyezés miatt fontos, hanem a beszédességük miatt, amely elsőre talán túlzás, de végül mégis hozzátesz az előadáshoz. Hjamar Ekdalból Lajhár Lekvár lesz, Hedvigből Kedvíg, Gregersből Gríz az öreg Werle pedig megkapja a Verve Tipor nevet. (Ugyanez történik a Miskolci Nemzeti Színház Hedda Gablerének estében is a nevekkel, de arra az előadásra ennél jobban most nem térek ki.)

A díszlettervező és a rendező remekelt, Rusznyák Gábor egyiket jobban csinálta, mint a másikat. A dobozszerű tér hátsó részét határoló faburkolatú, képekkel és nyílásokkal teli fal egyes részeinek kinyitása, vagy éppen bezárása egy-egy jelenet kezdete vagy vége. Ebben a „dobozban” minden benne van.

Érdekesek továbbá a fordított megszólítások. Ha veszünk egy általános skandináv mintájú nevet, az valahogy így néz ki: Magnus Magnusson, azaz Magnus fia Magnus. Ez persze számunkra sem volt idegen, gondoljunk a 12-13. századi oklevelekre, ahol leginkább „valaki fia valaki” szerepel. Ugyanakkor mai példát is találni erre a jelenségre, hiszen ezek az alakok megmaradtak, csupán rövidülésen estek át. Vegyük például a Péterfy vagy Dánilefy nevet. Erre a mintára alapozva használják az „apa édes”, „apa nagy” megszólításokat, amelyek végig kísérik az előadást. Legalábbis én ide vezetném vissza, még akkor is, ha az imént leírt nevek a svéd, dán és izlandi nyelvekre jellemzőbbek, mint a norvégra. Mindemellett az „apa édes” egyúttal kiemeli azt a jelzőt, amelyről tudhatjuk, hogy nem igaz.

Jelenetkép a Vadkacsa című előadásból (Fotó: Gálos Mihály Samu/Miskolci Nemzeti Színház)

Az öreg Werle (Gáspár Tibor, Jászai-díjas) karaktere beletalál egy magyar üzletember figurájába, akinek jobb nem kutatni a múltjában, mert úgyis kellemetlenségekre akadnánk. Werle Gríz (Harsányi Attila, Jászai-díjas) pedig egy Kanadába kivándorolt hazánkfia, aki egy jótékonysággal foglalkozó közösségben lelte meg a helyét. Ismerős viszonyok: sokan elmennek, olykor visszajönnek, értik is meg nem is azt a világot, amit itt hagytak. Rusznyák Gábor rendező szerint „az alapkérdés az, hogy ezeket a kisebb nagyobb bűnöket vajon ki kell-e mondanunk, vagy jobb elhallgatni őket. Bármelyiket is válasszuk, mindig vannak következmények”. Elgondolkodtató, visszatérő mondata a darabnak a következő, amely akár a rendező kérdésire adható válasz is lehetne: „A csend az egyetlen értelmes kommunikáció két ember között, minden más csak zaj.”

Gríz minden áron az igazságnak akar érvényt szerezni, illetve a hazugságot akarja legyőzni. E két meghatározó fogalom említésekor mindig eszembe jut Esterházy Péter Harmonia caelestisének nyitómondata: „Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot”. A fiatal Werle pedig csak részleteiben ismeri az egyiket és másikat is. Az öreg Werle és Gina (Lajhár felesége) tudják, amit a darab végére mindenki tudni fog, ahogy azt is, hogy a satus quo felborítása végzetes lehet. Lajhár tehetetlensége és kiszolgáltatottsága mintha csak saját maga számára lenne észrevétlen. Az öreg Werle szerez neki munkát, anyagilag támogatja a családot, illetve feleséget és gyereket is adott Lajhárnak, de ez utóbbi leginkább így alakult. Beszédes, hogy az öreg Lekvár állatmenhelyet hoz létre a házukhoz közeli erdős területen, a saját elromlott életétnek kompenzálási kísérleteként. Ide kerül az öreg Werle által meglőtt vadkacsa is. Lekvárék, apa és fia, hasonlóan egy-egy olyan világba menekülnek, amely csak számukra létezik igazán.

Gríz és az öreg Werle nem értik meg egymást. Utóbbi mintha bánná korábbi tetteit, de egyre csak mélyül az ellentét közöttük. Mindeközben újraházasodik az öreg, tehát korábbi életfilozófiáját és világlátását nem cáfolja meg. Konkrétan Rellings doktor (Salat Lehel) párját (Nádasy Erika), pontosabban korábbi párját veszi el. A doktor és Werle ezzel kapcsolatos szóváltása zseniális momentuma a darabnak. Gríz egyrészt az apja ellen indul harcba és ezt Lajháron keresztül teszi, másrészt pedig a saját életének hazugságait (is) tisztázni akarja, tehát számomra nem a Lekvár család iránti gondoskodás és nem is a szándékos ártani akarás vetül a színpadra Gríz figurájából, hanem a felszínesség. Ez utóbbi adhat magyarázatot arra, hogyan is juthatott el Kedvíg a puskáig. Ez az ember külföldről haza jött, olajat öntött a tűzre, majd távozott. Érdekesen sikerült ez a „jótékonyság”. Sokkal összetettebb karakterként mutatja be a miskolci előadás a fiatal Werlét és ez újabb értelmezési lehetőségek előtt nyit kaput.

Jelenetkép a Vadkacsa című előadásból (Fotó: Gálos Mihály Samu/Miskolci Nemzeti Színház)

A rendező koncepciója szerint a műhöz képest sok új dialógot vonultat fel a miskolci társulat:

„LAJHÁR: Teheránban majd vigyázz magadra, veszélyes hely!
GRÍZ:  Isten vigyáz rám!
LAJHÁR: Csak ne felejtsd el, hogy ott más a szolgáltató…”

„GRÍZ: Látom meghíztál… (megpaskolja Lajhár hasát)
LAJHÁR: Hát, nagy kő alatt nagy kígyó lakik.”

„RELLINGS DOKTOR KORÁBBI PÁRJA: Itt van Nerner államtitkár úr! (az öreg Werléhez)”

A zenei betétek mennyisége is gondos válogatása különös erőt kölcsönöz az egyes jeleneteknek. Plusz emocionális töltettel ruházza fel őket és üzeneteket is hordoznak. Az öreg Werle esküvője közben Kedvíg a Smells like teen spirit-et (Nirvana) kezdi énekelni a nem mellesleg csodaszép hangján. A dal így kezdődik: „Load up on guns… / Töltsd meg a fegyvered…” Nem áll szándékomban belemagyarázni és túlgondolni, mindemellett az a véleményem, hogy nem véletlenül hangzik el a dal első versszaka.

Jelenetkép a Vadkacsa című előadásból (Fotó: Gálos Mihály Samu/Miskolci Nemzeti Színház)

Kedvíg halálát érdekes módon nem jelentik be a darab végén, csak annyit tudunk, hogy életveszélyben van és az orvos nem sok bíztatót tud mondani. Az eredtihez képest azért számottevő változtatás ez, mert itt kiemelten Lajhárról van szó, akinek mindegy, hogy Kedvig él vagy hal, ő akkor is az a szemellenzős, önámító figura marad. Ibsen késői műveinek, így a Vadkacsának (1884) is az egyik legfőbb vonása a problémafelvetés. Ez esetben az élethazugság, az önámítás kerül főszerpbe. Mondjuk ki, vagy megtartsuk magunknak? Bennem egy másik jelentékeny kérdés is összeállt az előadás során: a vérben és a génekben gyökerezik a szeretet vagy az agyunk receptoraiban? Lajhár saját állítása szerint nem képes szeretni Kedvíget, miután kiderült, hogy nem az ő gyermeke. Végül is mi az, ami számít, ha szeretünk egy gyermeket vagy bárkit? A tudat, a biológia vagy valami megfogatatlan, amiről sejtelmünk sincs?

Kiemelt kép: Jelenetkép a Vadkacsa című előadásból (Fotó: Gálos Mihály Samu/Miskolci Nemzeti Színház)

Juga Péter írása