Szegeden remekelt a sepsiszentgyörgyi társulat – Kónya Sándor kritikája

Bertolt Brecht 1928-ban íródott drámáját megannyiszor feldolgozták már, melyből természetesen magyar fordítás is készült – már 1930-ban műsorra tűzték, ekkor láthatta először a honi nagyérdemű. Számos feldolgozásának oka az örökös aktualitás – Brecht-et ugyanis a londoni szegénység, mélynyomor ihlette meg, és abból faragott egy szomorú-komikus hangvételű darabot, amit idén nyáron az Újszegedi Szabadtéri Játékok színpadán is megtekinthettünk.

A Koldusopera középpontjában és cselekményének katalizátoraként egy párkapcsolat áll, amely olybá tűnik, hogy születésében is halálra van ítélve (nem beszélve arról, hogy eleve hamiskásnak hat az egyik fél részéről). A hajléktalanok köztéren való koldulását saját hasznára fordító, kolduskirálynak becézett Peachum lányáról kiderül: belezúgott egy helyi kisgengszterbe, nevezetesen Penge Mackie-be. Az apuka ellenzi a kapcsolatot, ezért minden követ megmozgat annak érdekében, hogy ellehetetlenítse a szerelmesek helyzetét. A darab több szinten is mozog, téma gyanánt foglalkozik a szegények helyzete mellett a korrupcióval, prostitúcióval, valamint azzal, hogy a társadalom túl sokrétű ahhoz, hogy csak úgy csípőből ítélkezzünk.

A három részben (egy szünettel) előadott darabot ezúttal Bocsárdi László rendezésében nézhettük meg (Brecht-et rendezett már, Koldusoperát azonban még nem), az ő vezényletében pedig egy harsány, a humort hatványozottan kihangsúlyozó előadás jött létre, amely ugyan minőségében kissé egyenetlen, végeredményében mégis szimpatikus és jószándékú.

Egy a látványában inkább minimalista, amolyan „kevesebb-több”-stílust követő darabot láthattunk, amely kevéssé a képi elemekre, mint inkább a színészi alakításokra, valamint a szövegre, a dialógusokra helyezi a hangsúlyt. Ezt figyelembe véve így is voltak ügyes megoldások, amelyek amennyire tudták (nem hivalkodón, csak úgy finoman), kiszolgálták a színpadi esztétikára szomjazó érzékeinket. Gyakran visszatérő eleme volt a darabnak a tükör/üveg-háttér, ami alapvetően nem hangzik túl soknak, mégis, feldobta a puritán környezetet (és jól szolgált mind a kurvák, mind pedig Peachum koldusruhatárának helyszínéül). Ezt leszámítva a legtöbb esetben tényleg inkább azt nézhettük, amint a színészek fel-alá járkálnak és darálják a dialógusaikat, miközben fel-felnézve a színpad felett láthattuk, amint a karmesterasszony nagy elánnal, vérprofin adja pálcájával az ukázt.

A színészi játékra panasz nemigen lehetett, leginkább pozitív élményt nyújtottak a társulat tagjai: a Peachum szerepében felbukkanó Szakács László könnyedén hozta ellenszenves karakterét, Erdei Gábor pedig Penge Mackie szerepében adta az elvárhatót befolyásos, pöffeszkedő kiskirályként. Az igazi pálmát azonban a lányok vitték el. Benedek Ágnes Polly Peachum szerepében szélvészként söpört végig a színpadon, végig az ízlésesség határán belül űzve az elkényeztetett naivát, legtöbbször mulattatón rikácsolva és játszva a bolondot. Benedek önmagában is szórakoztató játéka azonban akkor vált igazán teljesértékűvé, amikor közös jelenetet kapott Lucy-vel, Mackie hirtelen felbukkant feleségével, akit fergetegesen keltett életre Pál Ferenczi Gyöngyi – kettejük jelenetei pattogók voltak, remek humorral ékeskedtek, egyszerűen jó volt nézni/hallgatni őket. Hasonlómód élveztem a Gajzágó Zsuzsa által megformált Kocsma Jenny minden egyes vitriolba áztatott megszólalását is.

Ami a fentebb említett egyenetlenséget illeti, leginkább az első felvonásnál éreztem azt, hogy kissé döcögős a menet: Penge Mackie ügyefogyott bandájának jeleneteit kevéssé éreztem sikerültnek, hiányzott a humor átütő ereje (inkább volt fárasztó, semmint vicces), valamint ebben az első szegmensben a történés is kevesebb volt, míg a második felvonástól a cselekmény jobban beindult és több új karaktert ismerhettünk meg, akiknek a jelenléte üdítőnek hatott. Bocsárdi rendezése ezen felül mégis magabiztos, a dráma sajátjának mondható fanyar hangvétel jól átjött, amiként a dalok is amennyire fülbemászónak, olyannyira igaznak és figyelemfelkeltőnek bizonyulnak. Brecht stílusához hűen folyamatosan érzékeltették azt, hogy színdarabot nézünk, erre jó példa a karmesterasszony helyenkénti kiszólása, illetve a színészi játék stílusa egyes jelenetekben (például amikor a friss házaspár egymás mellett ül a csillagok alatt és faarccal énekelnek). Mindez véleményem szerint jól működött, és a fináléhoz közeledve csúcsosodott ki igazán, melyben mintegy hozzánk, a közönséghez szóltak ki a kórusban előadott dallal: „Bűnök nélkül élni nem lehet.”. És bár a valóságban nem mindig jön össze a happy end, legalább Brecht megadta a kegyelmet zűrös életű hősének.  

Összességében tehát egy jól sikerült darabbal örvendeztette meg a Tamási Áron Színház a nagyérdeműt, amely ha itt-ott kicsit híján is volt a lendületnek, azért a színészi játék dinamikussága, a dalok, valamint az alapvető tanulság bőven kárpótolt bennünket.

Kiemelt kép: Jelenet a Koldusoperából (Fotó: Szegedi Szabadtéri)