„Számomra ez a ki nem mondott dolgok drámája” – Interjú Bercsényi Péterrel

Bercsényi Péter nyolc éven át volt a Budapest Bábszínház társulatának tagja, ma már szabadúszóként dolgozik. Az utóbbi időkben olyan előadásokban láthatta a hazai közönség, mint A félelem megeszi a lelket, a Magas (szőke) barna férfi felemás… vagy éppen a Mi történt Baby Jane-nel?, de többször feltűnt már a képernyőn is – többek között a Viasat3 csatorna saját gyártású sorozatában, az Ízig-vérigben. Péterrel a Baby Jane előadás kapcsán ültünk le beszélgetni, de előtte szóba került az is, hogyan élte meg az elmúlt két és fél hónap történéseit.

Mi volt az utolsó előadás, amit játszottál a veszélyhelyzet kihirdetése előtt?

Az utolsó, amit játszottam és az első is, ami elmaradt, az a Mi történt Baby Jane-nel? volt, a március 11-i előadást még meg tudtuk tartani, de a másnapit már nem.

Ennek már több mint két hónapja. Mivel töltötted eddig az idődet? Tudtál valamennyire alkalmazkodni a kényszer szülte helyzethez?

Azt hiszem, nem mondok újat, ha azt állítom, hogy ez most mindenkinek iszonyú nehéz. Én magam is egy óriási hullámvasúton vagyok túl, már ami a pszichés állapotot illeti: folyamatosan a „karantén-forradalmár” és a „karantén-őslakos” állapot között billegtem. Továbbra is odafigyelek a folyamatos testmozgásra, az étrendemre, próbálom hasznosan és önfejlesztő módon eltölteni az időmet. Úgy érzem, mostanra sikerült megtalálnom az egyensúlyt, amivel nem ártok sokat másoknak, de én sem roppanok bele. Számomra fontos, hogy minden nap kimozduljak, rengeteget biciklizem, de természetesen a szabályokat továbbra is betartom. Beszereztem egy komplett fertőtlenítő szettet, és ugyanúgy viselem a maszkot mindenhol, mint bárki más. Emellett van egy szűkebb baráti kör, akivel az utóbbi időben hétvégenként találkozunk, általában kerti partin. Három héttel ezelőtt pedig én is visszatértem a szinkronba, mert rájöttem, hogy az a legnagyobb butaság, amit most tehetek, hogy csak otthon ülök, és nem csinálok semmit. A színház most nem lehetséges, de a szinkronban szerencsére minden adott, hogy védve legyünk: a folyosón alig találkozunk valakivel, maszkot viselünk és lábvédőket is kapunk, a termekben mindent fertőtlenítenek, a szöveget pedig vagy kesztyűben lapozzuk, vagy kivetítőről olvassuk. Ezáltal hasznosnak is érzem magam, és egy kicsike pénz is befolyik.

Ha már említetted: gondolom, szabadúszóként Te nehezebb helyzetben vagy most. Mennyiben érintett téged hátrányosan a színházak bezárása?

Teljesen, effektíve munkanélküli lettem. Az volt a szerencsém, hogy idén nyáron terveztem egy nagyobb utazást, több országba is el akartam menni, erre tettem félre pénzt. Na, ennek nagy része most elment albérletre, és minden másra, ami a megélhetéshez kell. De bizakodó vagyok, remélem, hamarosan jön valamiféle enyhítés, néhány országban már látunk erre példát: a színházak elkezdték a próbákat, a kisebbek – az 50 fő körüliek – pedig már játszhatnak is.

Ha most véget érne a karantén, mi lenne az első dolog, amit megtennél?

Utaznék. Szeretnék elmenni Birminghambe a barátaimhoz, eljutni Párizsba és Izlandra – ezeket terveztem idénre. Meg nagyon szeretném végre meglátogatni a vidéken élő nagymamámat.

Szóba került a Mi történt Baby Jane-nel? című előadás, ezzel nyitottátok az évadot szeptemberben. A rendezővel, Alföldi Róberttel nem először dolgozol együtt. A mostani próbafolyamatot segítette, hogy jól ismeritek egymást?

Igen, azt hiszem, mostanra kialakul egyfajta rutin közöttünk. Én az a típusú színész vagyok, aki nagyon sokáig nyel és nem mond semmit, de egyszer csak eljön az a pont, amikor „robbanok” és kiadok mindent, ami addig felgyülemlett bennem. Ezt többnyire lehet is látni az arcomon, de Robi egy ideig immunis volt erre. A Chicago volt az első olyan munkánk, amikor már észlelte, hogy valami baj van, olyankor mindig azt mondta, hogy „jó, akkor álljunk meg, tessék, Péternek már megint mi a gondja?” (nevet) De nem csak ő, hanem én is megtanultam őt kezelni. Alföldi az a rendező, aki néha passzióból szokott küldözgetni kis nyilakat, amik most már leperegnek rólam, de régen nagyon megviseltek. Amikor az ember egy érzékeny helyzetben froclizza a másikat, akkor ezek a dolgok nagyon be tudnak találni, főleg, mert van igazságalapjuk, és egy hiú színésznek ezek eléggé tudnak fájni. A másik ok, amiért szerintem jól tudunk együtt dolgozni, hogy azt hiszem, eléggé értem az ő agyműködését, azt, hogyan komponál képeket, mi a fontos számára egy karakterben. Az pedig kifejezetten izgalmas volt, hogy most már kívülről is volt alkalmam figyelni, hogyan működtet másokat.

Az előadásban több szerepben is látható vagy, ez okoz neked nehézséget?

Inkább a próbafolyamatot nehezítette meg, az előadás csak izgalmasabb lesz tőle. Én bábszínészként kezdtem, a bábszínházban pedig rengetegszer fordul elő, hogy több szerepben kell helyt állnunk, akár egyik pillanatról a másikra váltva a karaktereket, így nekem ez nem annyira idegen. Sőt, egy ideig az volt a fura, amikor csak egy karaktert kellett végig vinnem! (nevet)

A második felvonás elején kommunikálsz is a nézőkkel, gondolom, annak nagy részre improvizáció.

Abszolút az, de nyilván van pár olyan patron, amiket mindig elsütök, amivel fel tudom kicsit lazítani őket. Ilyen például, amikor megkérdezem, hogy hagytak-e nekem islert a szünetben, vagy az összeset felették  – általában ez szokott lenni az olvadáspont. Addig többnyire csak nézik, hogy ki ez az aranyos-kedves furcsa fiú, aki öregasszonynak öltözve üldögél, nevetgélnek rajta, de utána elkezdenek beszólogatni, kommunikálni velem, így tudok táplálkozni belőlük. Érdekes, hogy amikor elvégeztem az egyetemet, két dolog miatt könyörögtem, hogy ne csinálják velem a rendezők: ne hagyjanak egyedül gyerekekkel és ne kelljen improvizálnom. Rögtön az első vidéki gyakorlatomon, a debreceni Vojtina Bábszínházban mindkettőt feladatul kaptam egy előadásban: gyerekeknek kellett egyedül impróznom. (nevet) Aztán szerencsére úgy alakult, hogy sokáig meg tudtam ezt úszni, majd jött a Kabaré, szintén Robi rendezésében, ahol a darab elején kellett egy rövid aktuálpolitikai vonatkozású imprót csinálnom – az volt a legnehezebb része az előadásnak. De mostanra ehhez is hozzászoktam, és most már csak annyit mondok előtte: hadd szóljon!

Ezek szerint a nézők általában partnerek?

Ez változó, de többnyire igen. Persze, volt olyan előadás, amikor csak egy-két ember nevetgélt, a többiek pedig megszeppenve ültek a székükben. De ez talán nem csak rajtuk, hanem rajtam is múlik: valószínűleg akkor épp nem buldózerrel jöttem a színházba, hanem csak egy kis piros motorral. (nevet)

Ebben az előadásban is előfordul, hogy női karaktert alakítasz, épp úgy, ahogyan A félelem megeszi a lelket címűben. Mennyire nehéz, hogy ezek a figurák ne legyenek karikatúrák, de mégis meglegyen a maguk humora?

Ha kellően szerénytelen lennék, azt mondanám: úgy néz ki, van hozzá érzékem, hogy tudjam hol van a határ a két véglet között. Azt hiszem, őszintén tudok nőket játszani, pont azért, mert nem a meleg attribútumok, hanem az igazság ábrázolása a cél. Ha ez megvan, akkor erre már csak a karakter jön rá, ami lehet akár nő, akár homoszexuális férfi, akár egy elefánt. Nem gondolnám, hogy ez tudatos lenne, inkább ösztönből jön. De, persze, ebben nagy segítségemre van a rendező és a kollégák is, akik jelzik, ha valami már túl sok.

A darab nem csak egy izgalmas thriller, hanem nagyon sokféle üzenetet is hordoz magában. Ha egy valamit kellene kiemelned, ami neked a legfontosabb, mi lenne az?

Még a próbafolyamat alatt történt, hogy az egyik jeleneten sírni kezdtem. Ez az a rész volt, amikor Juci és Mari (Hernádi Judit és Kiss Mari, akik az előadásban testvérpárt alakítanak – A szerk.) elmondják egymásnak a sérelmeiket. Annyira szépen csinálták, teljesen megérintett. Ebben a történetben két ember él összezárva, akik egy családba tartoznak, mégis úgy élték le az egész életüket, hogy nem mondták ki, mit gondolnak, mit éreznek. A darab pont ezt mutatja meg, hogy mennyi rosszat tud szülni az elhallgatás. Számomra ez a ki nem mondott dolgok drámája.

Kiemelt kép: Bercsényi Péter (fotó: Köő Adrien)