Nem egyszerű kérdés, hogy melyik az a színház, amelyik a legközelebb áll hozzám. Szinte mindegyik nagyobb, de a kisebb, alternatív társulatnál is láttam már számomra fontos és kedves előadásokat, de olyanokat is, amelyek nem nyerték el teljes mértékben a tetszésemet. Van több olyan teátrum, ahol a színészek állnak közel a szívemhez, de szerettem már bele egy-egy előadás díszletébe, látványvilágába is.
Az elmúlt év (is) nehezített pálya volt, a streamelt előadások pedig nekem egyáltalán nem jöttek be. Így átfogalmaztam a kérdést arra, hogy melyik az a színház, ahol a legtöbbet voltam idén? Mert ahova az ember sokat jár, ott valószínű, hogy jól érzi magát. Ebből a szempontból nálam mindent vitt a Városmajori Szabadtéri Színpad. Nem túlzok, volt olyan hét, amikor minden második estémet ott töltöttem. Szinte nekem állították össze az idei programjukat, több olyan előadást is sikerült náluk megnéznem, ami közel két éve parkolópályán állt és azóta vártam rá. Ráadásul a műfaji összetétel is kifejezetten széles volt, a színházi előadásokon túl koncertek, mozi és táncos produkciók is színesítették a nyárestéket.
Számomra a hab a tortán egyértelműen a Városmajori Színházi Szemle volt, ahol izgalmas, szórakoztató vagy éppenséggel elgondolkodtató darabok bizonyították, hogy vidéken és a határainkon túl milyen komoly műhelymunka folyik. Még képzeletbeli dobogót is állítottam a kedvenceimnek, az első mindenképpen a szombathelyiek Farsangja, a második a Nagyváradi Színháztól a Napnyugat Expressz, a harmadik pedig a Soharóza kórus extrém, formabontó, borkóstolással egybekötött koncertje volt. A színvonalas produkciók mellett még egy fontos dolog volt, ami kifejezetten vonzóvá tette számomra a Városmajort: az, hogy szabadtér. Zöldövezet, tágas, szellős, levegős. Szabad tér, ami visszaadta számomra a szabadságot, a színházba járás szabadságát.
Kiemelt kép: Steind Gabriella a Városmajori Szabadtéri Színpadnál (Fotó: Gádoros Márk)
