Standing ovation az Operettszínház István, a király bemutatóján

Ma már viszonylag ritkán van egy újságírónak lehetősége és ideje arra, hogy egy darabot többször megnézzen, az meg talán egyenesen lehetetlen, hogy a próbafolyamatba is bepillanthasson, ezért vagyok nagyon szerencsés, amiért az Operettszínház István, a király előadásának megszületését augusztus óta figyelemmel kísérhettem.

Rosta Mária, a darab producere a májusi olvasópróbán azt mondta, hogy Székely Krisztát tartja ma Magyarország legizgalmasabb és legjelentősebb mondanivalójú rendezőjének. A fiatal alkotó, aki éppen három éve vette át diplomáját a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, ezt a felvezetést súlyos teherként is kezelhette volna, ám ő úgy döntött, hogy a rá nehezedő nyomással és az elvárásokkal nem törődve, a hagyományokat tiszteletben tartva, mégis bátran nyúl a darabhoz. Életében először rendezett szabadtéren Baján, ráadásul egy akkora színpadon, ami legalább háromszor nagyobb, mint az Operettszínházé. Az a több mint tízezer ember, aki augusztus 24-25-26-án a Petőfi-szigeten látta az István, a királyt, az egy dologban biztosan egyetért, hogy soha nem fogja elfelejteni azt a közel három órát. A díszlet, a jelmez, a szcenikai megoldások és persze a „játszók”, a táncosok és énekesek olyan elementáris erejű előadást prezentáltak, amit ekkora térben szinte lehetetlennek gondolnánk. Mégis, a színpadon mozgó energiák, a mindenki által ismert dalok és a látványos show elemek minden néző lelkébe beleégtek, arról az összekapcsolódásról nem is beszélve, amit akkor élhettünk át, amikor az előadás végén a Himnusz első akkordjainak felcsendülésére egyszerre állt fel több ezer ember és kezdett bele az első sorba. Felemelő pillanat volt, és bizony innentől már senkinek sem volt kedve leülni, a standing ovation járt Kocsis Dénesnek, aki csodálatos István volt, Gubik Petrával olyan tisztán és megindítóan énekelték az Oly távol vagy tőlem-et, hogy többen ülve maradtak még percekig a meghatottságtól a szünetben is. Dolhai Attila Koppánya a második felvonásban mutatta meg magát igazán, akkor viszont olyan férfias erőt képviselt a színpadon, hogy a feleségek dalának minden sorát azonnal elhittük. Szomor György szintén ezt az őserőt képviselte, az Áldozatunk fogadjátok alatt a végletekig fokozta a nézőkben a feszültséget. A zajos sikerhez természetesen szükség volt minden alkotó munkájára, akiken nagyon látszott, hogy szeretik ezt az előadást, és mindent megtesznek azért, hogy különleges élményként maradjon meg a nézőkben.

A kérdés a bajai bemutató után az volt, hogy azt a hatást, amit ott estéről estére sikerült a nézőkben kelteni olyan show elemeket használva, mint a cross motorosok mutatványai, vagy a tűzijáték, képesek lesznek-e az Operettszínházban is megtartani kevesebb látványos megoldással. Akarják-e egyáltalán?

Azt hiszem, hogy Székely Kriszta nem akarta, és ettől tud a budapesti előadás nagyon más, mégis hasonló erejű lenni. A színpad kisebb, és a nézők is közelebb ülnek, így a hangulat sokkal intimebb, a színészeknek pedig sokkal több lehetőségük van játszani, hiszen itt most mindenki jól látja a finomabb gesztusokat is. A művészek pedig élnek is a közvetlenebb tér lehetőségeivel, István vívódása még kidolgozottabb, Sarolt harciassága még látványosabb és Réka egyszerű, tiszta lelke is sokkal jobban megmutatkozik. A kettős szereposztásnál óhatatlan, hogy a két verzió között különbségek legyenek, ez itt sincs másként, ám azt gondolom, hogy megint csak nem volt cél, hogy Feke Pál és Dolhai Attila Koppánya ugyanazt csinálja ugyanazokban a pillanatokban. Mindkét színésznek más mozdulatok, gesztusok állnak jól, másfajta színházat csinálnak, és a rendezőnő hagyja is, hogy saját személyiségüket is megmutassák játékukon keresztül. Ugyanez igaz a többi szerepre is, például Veréb Tamás és Kocsis Dénes Istvánjában minden érzelem közös, de ezek megmutatásához mindketten más eszközöket használnak.

Bodor Johanna, az Operettszínház balettigazgatója vezető koreográfusként álmodta meg a színpadi táncokat, segítségére volt ebben Lénárt Gábor, akivel a balett, a modern táncok és a néptánc elemeit összegyúrva egy teljesen egyedi mozgásformát hoztak létre. Ki kell emelnem a táncosok alázatos munkáját, akik a rockopera minden percében a színpadon vannak, elképesztő koncentráltsággal és látható örömmel dolgozva végig az előadást, és természetesen a kórust is, akik olyan hipnotikus erővel képesek megszólaltatni a dalokat, hogy napokig a fülünkben csengnek soraik.

A vizualitás itt is nagyon hangsúlyos, noha valóban nincs tűzijáték, de azért a tűzzel nem spórolnak, zsonglőrök gondoskodnak a különleges látványról. A díszlet, amely Cseh Renátó munkája, nem változott, csak illeszkedik az Operettszínház méreteihez. A jelmezek, melyekért Pattantyús Dóra felelt, ugyanazt a kortalanságot képviselik, mint Baján. Mindkét alkotó láthatóan arra törekedett, hogy megszólítsák az ifjabb generációt, de közben megtartsák azoknak a nézőknek a szimpátiáját is, akiknek korábbi emlékei vannak a rockoperáról, akár még az 1983-as királydombi előadásból is.

Lőrinczy György főigazgató nem titkolt célja az volt az István, a király színpadra állításával, hogy a fiatalok számára is ismertté tegye az idén 35 éves rockoperát, amely 1983-ban egy ország egyöntetű szeretetét és rajongását érdemelte ki. Úgy gondolom, hogy erre nagyon jó esély van, mert a darab megtalálta a rendezőjét, Bródy János és Szörényi Levente kultikus rockoperája Székely Kriszta értelmezésében minden generációhoz szól, de elsősorban azoknak a fiataloknak képes maradandó nyomot hagyva megmutatni a történelmünk egyik legmeghatározóbb pillanatát, akiknek eddig nem volt még „István-élményük”. A standing ovation pedig járt Budapesten is, mindkét bemutató után, mindkét szereposztás művészeinek.