„Sokkal pengébbnek kell lennem, mint harmincévesen” – interjú Jantyik Csabával

Prózai színésznek tanult, mégis sokan ma az operett és musicalszerepeiből ismerik Jantyik Csabát. A főiskola elvégzése után a debreceni színházhoz szerződött, ahol 14 év alatt kipróbálhatta magát minden műfajban, és pont ezt a változatosságot szerette a legjobban. Az ezredforduló után jött Budapestre vissza, és ma már tizennyolc éve az Operettszínház egyik oszlopos tagja. A műfaji sokszínűséget keresve találkozott a Spirit Színház vezetőjével, Perjés Jánossal, akivel azóta szoros barátságot kötöttek, és közösen dolgoznak azért, hogy a Margit-híd budai hídfőjénél álló teátrum folyamatosan fejlődjön. Jantyik Csabával a Spirit kezdeti időszakáról és a jövőről is beszélgettünk, emellett elárulta azt is, milyen élmény ilyen sok ősbemutatóban szerepelni, és miért „kell” most még jobban teljesítenie, mint pályakezdő korában.

Hogyan került kapcsolatba a Spirit Színházzal?

Perjés Jánossal (a színház vezetőjével – a szerk.) már régóta barátok vagyunk, egy közös ismerősünk mutatott be minket egymásnak évekkel ezelőtt. Nekem volt egy régi vágyam, igényes magánprodukciókat szerettem volna létrehozni, és ehhez már egy ideje kerestem az embereket, sokakkal beszéltem a szakmában. Amikor Jánosnak is szóba hoztam ezt az ötletet, megtetszett neki és elkezdtünk közösen gondolkodni.

Jól értem, hogy akkor egyfajta alapítója a Spiritnek?

Majdnem a kezdet kezdetétől fogva itt vagyunk a feleségemmel (Nagy Enikő, színésznővel – a szerk.). A minőségi színházi munka volt a célunk és ez találkozott János mély gondolkodásával, azzal a bátorsággal és érzékenységgel, ahogyan ő felvállalja a tabutémákat feszegető darabokat. A magánszínházak zömében a népszórakoztatást képviselik, ez a biztos út, egy könnyed esti vígjáték megtölti a nézőteret, egy kortárs, komoly drámában viszont megvan a rizikó. Vajon sikerül megfogni a nézőket? Rentábilis lesz? Egy magánszínháznak nagyon fontos szempont, hogy az előadás ne legyen veszteséges.

A következő évadban sok bemutatóval terveznek, nem kockázatos ez ebben a mostani bizonytalan helyzetben?

János idéntől kezdve nem csak társulatot, hanem repertoárt épít, még inkább, mint korábban. Egy előadást ugyanis nem lehet havonta nagyon sokszor játszani, ezért kell, hogy lehessen váltogatni a produkciókat, ehhez pedig sok bemutatóra van szükség.

Hogy látja, úgy alakultak a dolgok, ahogy szerették volna? Beért a befektetett munka?

Ahhoz képest, ahogy elkezdtük, rengeteg minden változott, megtaláltuk például ezt a remek helyet, itt a Margit-híd budai hídfőjénél, kialakult az az értékvilág, amit mi a darabokkal képviselni szeretnénk, és ma már megvan a saját közönségünk is. Nagyon érdekes, hogy Jánossal mennyire különbözőek vagyunk, mégis ugyanazt akarjuk. Miközben én jobban szeretek egy valamire összpontosítani, legyen az a rendezés vagy a játék, ő képes átlátni egyszerre rengeteg mindent, folyamatosan pörögnek a gondolatok a fejében arról, hogyan és mivel lehetne még jobbá tenni ezt a színházat. Azzal, hogy nemrég megcsináltuk a stúdiószínpadot és két játszóhelyünk lett, elértünk egy újabb komoly lépcsőfokot.

A kezdeti időszak ezek szerint nem volt sétagalopp.

Ahogy összeálltunk, azonnal játszani akartunk, csak induljunk el, mondtuk, de nem voltak akkor még profi felszereléseink. Irányfényt adó lámpát is mi magunk csináltunk alufóliával. Nehéz időszak volt, tartanunk kellett egymásban a lelket, a hitet, hogy mindez egyszer majd kifizetődik, és szerencsére így is lett. Most visszagondolva, egy nagyon friss, lendületes és fiatalos időszaka volt ez az életemnek. A főiskolás évekre emlékeztetett. A Színművészetin ugyanis nem volt egy előadás mögött sem nagy stáb, nem voltak sminkesek, kellékesek… mindent magunk csináltunk, nagy kreatív kaland volt az iskola.

Nem gondoltam volna, hogy felnőtt fejjel, több évnyi kőszínházi munka után ennyire élvezni fogok majd egy ilyen szituációt. Bármennyire is nehéz volt, nem azt éreztük, hogy küszködünk, hanem az volt bennünk, hogy most létrehozunk valamit, mégpedig az alapoktól kezdve. Nem kaptunk senkitől több százmillió forintot, nekünk kellett lépésről lépésre megcsinálni és kitalálni mindent. Amikor pedig olyan színészek, mint Hegyi Barbara vagy Igó Éva mellénk álltak, akkor az nekünk is azt mutatta, hogy jó úton haladunk.

Különleges témákat, ritkán játszott darabokat tűznek repertoárra.

Nem tudom, hogy a pesti színházak miért nem játsszák az olyan darabokat, mint a Márió és a varázsló vagy a Bernarda Alba háza, mi ezeken nőttünk fel, számunkra az ehhez hasonló művek jelentik az alapot. Azt teljesen meg tudom érteni, hogy a nagy színházak óvatosan nyúlnak a meleg témához, vagy bármihez, amiben ott a rizikó. Nekik több száz, vagy akár több mint ezer embert kell estéről estére szórakoztatniuk, ami beszűkíti a lehetőségeiket. Főleg, hogy még a kőszínházak sem szórhatják a pénzt csak úgy akármire, sokan szerintem bele sem gondolnak, hogy a színházi világnak is van anyagi oldala, és a bukástól való félelem a gátja sokszor egy-egy bemutatónak.

Számtalan ősbemutatóban játszott a pályája során, legutóbb Székely Csaba Öröm és boldogság című drámájában. Más egy olyan darabot próbálni, amit még nem láthatott itthon a közönség, mint egy klasszikus, jól ismert művet?

Ez nagyon érdekes, mert amikor benne vagyunk a próbafolyamatban, akkor nincs igazán különbség a kettő között, egy ősbemutató ugyanolyan, mint bármelyik másik darab. Annyiban viszont mégis más, hogy jobban alakítható, ha él a szerző, akkor ő be tud jönni a próbákra, tud nekünk segíteni, tanácsot adni, sőt volt arra is példa, hogy azután írták át a darabot, hogy meglátták az alkotók, milyen is a színpadon. A Menyasszonytánc jut most eszembe, Jávori Ferenc Fegya klezmer operettje, amiben eredetileg csak egy négymondatos közös jelenetünk lett volna Faragó Topival, de ez annyira tetszett a rendezőnek, hogy kibővítették. Egy ősbemutatónál ilyen esetben nagyobb a mozgástér, de a folyamat ugyanaz.

Tíz vagy húsz év távlatából viszont jó ezekre visszagondolni, mert egy ősbemutató később hatalmas pályát futhat be. Amikor még Debrecenben játszottam, és megcsináltuk a Légy jó mindhaláligot, senki se sejtette, hogy ez egy országhatárokon átívelő nagy siker lesz. Az embert pedig ilyenkor büszkeség tölti el… elmondhatom magamról, hogy én voltam az első Török János a világon (nevet). Parti Nagy Lajos Ibusárja vagy itt a Spiritben az Öröm és boldogság volt még ilyen ősbemutatóm, ezek mind apró örömök.

Több színházban is játszik, a Madáchtól az Operetten át a Spiritig. Melyik ezek közül az anyaszínháza, vagy szabadúszóként nincs egy ilyen konkrét hely?

Mindegyik az otthonom. Jánossal már régóta barátok vagyunk, együtt építjük ezt a helyet, így ez a szívügyem. Közel húsz éve játszom az Operettszínházban, ezer szálon kötődőm már oda is, rengeteg bemutató van a hátam mögött. A Madách pedig azért különleges, mert ott kezdtem a pályámat, azon a nagyszínpadon mondtam ki az első mondatokat, és Szirtes Tamás évről évre visszahív mindig valamilyen feladatra. Most legutóbb a Once kapcsán keresett meg, hogy legyek az előadás játékmestere, de én tanítottam például a színészmesterséget a Billy Elliot gyerekszereplőinek. Semmihez sem hasonlítható egyébként az az érzés, amikor egy-két évvel később meglátod ezeket a kisgyerekeket a színpad közepén, magabiztosan állni…

Játszik, rendez, zenél és tanít is. Melyik áll önhöz a legközelebb?

Unatkoznék, ha nem csinálhatnék ennyifélét, nem is tudok választani. Buzog bennem a játékos kedv, azért is lettem színész, mert szeretem ezt a világot, és ha az ember jó szerepeket kap, akkor ez hatalmas élvezet. Nagyon érdekes, hogy alapvetően prózai színész vagyok, mégis úgy alakult az életem, hogy rengeteg énekes szerepet kaptam. Debrecenbe szerződtem a pályám elején, és ott mindenben kipróbálhattam magam. Amikor Budapestre kerültem, akkor egy idő után azt kezdtem el érezni, hogy behatároltak a színházak, nincs meg az a színes kavalkád, mint vidéken, nagyon egy műfajra, stílusra koncentrálnak.

Elkezdett hiányzott az, hogy többféle szerepet is játszhassak, és pont ekkor találkoztam Jánossal, és itt a Spiritben olyan dolgokat csinálhatok, olyan prózai munkákat, amik egy zenés színházban nem kerülnének elő. Hogy a sors vagy a véletlen hozta-e így, azt nem tudom, de én mindig keresem az utamat, és azt hiszem, ha folyamatosan éber vagyok, beszélgetek, kérdezek, akkor egy idő után meg fogom találni a lehetőségeket. Ha otthon ülök a négy fal között, nem fog változni semmi.

Mik a tervek a közeljövőre?

Nemrég nagyon érdekes dolog történt, megkeresett engem egy régi, debreceni ismerősöm, aki ma kint dolgozik újságíróként az Egyesült Államokban. Megkérdezte, hogy nem tudnánk-e kimenni az ottani Magyar Házba játszani valamit. Beszéltem Jánossal, aki azt javasolta, hogy mutassuk meg az irodalmi estünket, a Máraira hangolvát. Ebben Márai, Szepes Mária és Faludy György szövegeket adunk elő Enikő, János és én, Kutik Rezső pedig a zenei kíséretről gondoskodik. Felvettük az előadást, elküldtük az anyagot és ez annyira megtetszett a Magyar Ház vezetőjének, hogy meghívtak minket. Augusztus 12-től 27-ig kint leszünk Amerikában, és Los Angelesben valamint San Diegoban játsszunk majd a magyar közönség előtt.

És ez után hogyan alakul az évad eleje?

A legelső bemutatóm az Ünnep lesz itt a Spiritben, Varsányi Anna, erdélyi magyar írónő művét játsszuk. Anna el is jött az olvasópróbára, elmondta a gondolatait, azt hogy ő hogyan képzelte el ezt a történetet. Ez egy családi dráma sok humorral, a keretet pedig egy karácsony esti vacsora adja majd, ami nem lesz olyan kellemes élmény a családtagok számára (nevet). Ez után rögtön kezdjük A londoni lakosztályt, Neil Simon komédiáját én rendezem, négy különálló történet lesz benne, amelyeknek mind ugyanaz a hotelszoba a helyszíne. Ezt követi majd a Gina és Fidel, ez egy kétszereplős dráma, amit Gubík Ágival csinálunk. Roppant érdekes, mert igaz történet adja az alapját. Gina Lollobrigida miután abbahagyta a színészi pályát interjút csinált Fidel Castroval, a kubai diktátorral, és az ő elképzelt találkozásukról, kapcsolatukról írt darabot Pozsgai Zsolt. Az utolsó bemutató pedig az Advent a Hargitán lesz, amit decembertől játszunk majd. Én még láttam a nagyon híres előadást Sinkovits Imrével és Agárdy Gáborral a főszerepben, ebben Kertész Péter lesz a partnerem. A Spirit mellett pedig próbálok majd az Operettszínházban is, november 22-én mutatjuk be a János vitézt, ahol Bodrogi Gyula és Földes Tamás mellett fogom a Francia király szerepét játszani.

Akkor sok munkával, kevés szabadidővel telik az év hátralevő része.

Igen, de ezzel nincs is semmi baj, mert ahogy egy órát is ki lehet használni a pihenésre, néha ennyi idő is elég a hasznos munkára. Ha az ember odakoncentrál, és ezt tudatosan csinálja, akkor bármennyi ideje is legyen, ki tudja belőle hozni a maximumot. Szabó Győző barátomtól tanultam ezt a hozzáállást, dolgoztunk együtt többször is, és éppen forgatott egy filmet, amikor mi próbáltunk, felhívott, hogy csak 40 perce van, mert rohannia kell vissza. Odajött a próbaterembe halál pontosan, nem beszélgettünk, azonnal belecsaptunk, végigdolgoztuk a negyven percet, a végén visszaült a robogójára és ment is forgatni.

Ma ilyen lett a világ, nincs lehetőség a lassúságra, szorosak lettek a dolgok, ha valaki dolgozni akar, be kell osztania minden idejét. Nem mondom, hogy nem lenne egyszerűbb nyugisan csinálni, de ha ez most a világ rendje, akkor alkalmazkodnunk kell. Muszáj változtatni azon a szemléletmódon, amivel mi a pályán elindultunk harminc éve, mert a világ állandóan, és egyre gyorsabban változik. Ha nem megyünk vele, elsöpör, nincs mese. Csak azt tartom viccesnek, hogy 55 éves koromban sokkal többet dolgozom, és sokkal pengébbnek kell lennem, mint harmincévesen. (nevet)

Jasinka Ádám írása

Kiemelt kép: Spirit Színház