„Sok olyan feladatot kapunk, ami motivál minket” – Interjú Szűcs Rékával

Szűcs Réka színházi pályafutása a fővárosban, a Kolibri Színházban kezdődött, 2013 óta azonban az egri Harlekin Bábszínház tagja, ahol nem csak színészként, hanem rendezőként és dramaturgként is dolgozik. A teátrum legutóbbi bemutatójában, a Motyó király birodalmában mindhárom szerepkörben feladatot vállalt, Rékával ezek összehangolásáról, a bábszínházban rejlő lehetőségekről és kísérletezésről beszélgettünk, valamint az is szóba kerül, mennyire kockázatos vállalkozás egy kortárs darabot repertoárra tűzni.

A bábszínházi pályafutásod Budapesten, a Kolibri Színházban kezdődött, utána szerződtél Egerbe, a Harlekin Bábszínházhoz. Nehéz volt a fővárosi létet feladni?

Kis pontosítással kezdem: a Keleti István Művészeti Iskolában tanultam, másodéves voltam, amikor a Kolibri Színházban stúdióztunk, ott tanultam meg a bábszínház alapjait. Miután végeztem az iskolában, egy évig szabadúszó voltam, több színházban is dolgoztam. Mindig is szerettem volna egy állandó társulathoz tartozni, igazi csapatjátékos vagyok, így mikor megtudtam, hogy Egerben castingot hirdetnek, elmentem, és szerencsére beválogattak.

2013 óta vagy tagja a társulatnak. Ez hosszú időnek számít, ezek szerint jól érzed magad Egerben.

Abszolút! Hét éve vagyok itt, de a lelkesedésem azóta is töretlen. Sok olyan feladatot kapunk, ami motivál minket, új dolgokat próbálhatunk ki, ez sokat segít abban, hogy ne „unjunk bele”.

A bábszínház az emberek többségének egyet jelent a gyerekdarabokkal, még itt, a fővárosban is, holott ez közel sem igaz. Hogy látod, milyen a megítélése ennek a műfajnak vidéken?

Ez egy nagyon jó kérdés. Egerben sok olyan emberrel találkozunk, akik a műfajnak csak egy szűkebb rétegét – például a paravános játékot – ismerik, és gyakran meglepődnek azon, hogy a bábszínház nem csak a gyerekek számára működhet, hanem a felnőtteknek is. Azonban azt is hozzátenném, hogy ez alatt a hét év alatt, amit a Harlekinben töltöttem, változó tendenciát figyeltem meg az emberek véleményében. Az elején sokkal nehezebb volt, mint most, de mi is folyamatosan azon vagyunk, hogy népszerűsítsük a bábszínházat, hogy lássák az emberek, mennyi izgalmat és csodát rejt magában ez a műfaj. Persze, még mindig találkozom olyanokkal, akik nincsenek tisztában a bábszínházi forma adta lehetőségekkel, de miután megnéznek egy darabot, rájönnek, hogy ennek is megvan a maga varázsa, szépsége.

Ahogy néztem a repertoárotokat, láttam, hogy ti is több korosztálynak játszotok.

Természetesen mi is osztjuk azt a véleményt – és teszünk is ennek bebizonyítására –, hogy a báb nem korfüggő. Ugyanolyan, mint bármelyik művészeti ág: minden korosztály megtalálhatja benne a neki tetsző dolgokat. A repertoárunkon ugyanúgy megtalálhatók csecsemő- vagy gyermekelőadások, mint ahogy ifjúsági és felnőtteknek szóló produkciók is.

Már társulati tag voltál, amikor befejezted az ELTE Tanító- és Óvóképző Karán a tanítószakot. Ez a végzettség sokat tud segíteni a bábszínházi munkádban? Itt elsősorban a gyerekelőadásokra gondolok.

Szerintem minden megszerzett tudás hatalmas előnyt jelent. Akár játszom, akár rendezek, akár szöveget írok, mindegyiknél hasznos, hogy ismerem a gyerekek életkori sajátosságait, az ezzel kapcsolatos nevelési és pszichológiai szempontokat.

A legutóbbi bemutatótok, ami hozzád köthető, a Motyó király birodalma volt, ez egy teljesen új történet. A színházak általában szívesebben nyúlnak klasszikusokhoz, mennyire kockázatos kortárs darabot bemutatni?

Ahogyan mondod, ősbemutató volt, január végén tartottuk a premiert. Mivel nincs kitaposva az útja az alapmese által, ami megelőzné a hírét, ezért ez így természetesen egy nehezített pálya. Szabó Attilával, a szövegíróval közösen találtuk ki a történetet, közösen dolgoztunk a szövegen, ő írta, én pedig dramaturgként dolgoztam rajta. Nagyon bizakodó vagyok, hogy a „híres cím” hiánya ellenére meg fogja találni a közönségét. Remélem, hogy a nézők nyitottak lesznek rá. Számomra a mai napig kérdés, hogy miért csak a klasszikusokra kíváncsi az emberek többsége. Persze, az is izgalmas tud lenni, ha egy jól ismert mese kap új nézőpontot, vagy egy klasszikus feldolgozást, de szerintem egy friss, mai, ismeretlen történetnek is megvan az  érdekessége és aktualitása. Éppen ezért lenne nagyon fontos, hogy megtaláljuk a kettő közötti egyensúlyt, hogy a gyerekek ne csak a klasszikus, hanem a kortárs művekkel is találkozzanak. Én is erre törekszem a munkámban.

Mesélnél kicsit a történetről?

A címszereplő, Motyó király bizonyos csalódások hatására elfordul az emberektől, és úgy dönt, hogy bezárkózik a szobájába, majd kényszeres gyűjtögetésbe kezd, ezzel tölti az életét. Ő is, mint mindenki más, keresi a boldogságot, de érezhetően nem jó úton halad, hiszen, ha megtalálná, nem kellenének neki az újabb és újabb tárgyak. Ebbe a zárt világba érkezik egy új szemlélő, aki elhatározza, hogy segít Motyó királynak, megpróbálja megmutatni neki, hogy a magány helyett jobb a társaság, és hogy a tárgyak, ha nem tudunk hozzájuk élményt kapcsolni, értéktelenné válnak.

Ez alapján roppant aktuálisnak hat a mondanivalója.

Ezt jól látod, az is. A mai társadalomban a felnőttekre és a gyerekekre egyaránt jellemző a tárgyak halmozása, ezekből építünk bástyákat, falakat, elzárjuk magunkat a külvilágtól. Erre próbálunk meg rávilágítani, hogy ki kell nyitni a kapukat, lépjünk ki az életbe és éljük is meg azt.

Egy ilyen üzenet célba tud érni egy gyereknél?

Szerintem igen, és ezt előadás közben lehet a legjobban mérni, ahogyan ők reagálnak az eseményekre, a reakcióikból pedig azt szűrtem le, hogy eljut hozzájuk az üzenet. Megvan bennük a segíteni akarás, szurkolnak azért, hogy Motyó király visszatérjen a való életbe, és nagyon jó látni azt, ahogyan együtt élnek a darabbal, ahol vicces nevetnek, ahol dráma van, ott feszülten figyelnek. A történet befejezésében ők is aktív résztvevők, az ő hitük és segítségük elengedhetetlen ahhoz, hogy Motyó király számára megnyíljon a világ.

Milyen bábtechnikával találkozhatnak a nézők az előadásban?

Abszolút vegyes technikával dolgozunk, sok mindent nem is szeretnék elárulni, legyen meglepetés. Annyit mondhatok, hogy a díszlet folyamatosan változik, alakul a főszereplő lelki világához, a bábok pedig eszközökből, tárgyakból formálódnak.

Ezek szerint ebben is van némi kísérletezés?

Igen, éppúgy, ahogyan nagyon sok darabunk, a Motyó király birodalma is eléggé kísérletező jellegű. Szeretek keresgélni, valami olyat csinálni, amit még nem próbáltam. Ez is része a fejlődésnek, folyamatosan feszegetem a határaimat. Ezzel is vissza is tudok csatolni egy korábbi kérdésre: ezért nem unom meg soha a bábszínházat, mert minden egyes előadásban keresem az újat, fontos a frissesség, már csak az aktualitások végett is.

Ezt az előadást nem csak rendezed, hanem játszol is benne. Ez alapból egy nehéz feladat, de egy olyan műfajnál, mint amilyen a bábszínházé, amely nagyban épít a látványvilágra, a mozgásra, ez a két munka hogyan fér meg egymás mellett?

Nagyon nehezen! (nevet) Az ilyen munka mindig egy nagy vállalkozás a részünkről. Ebben az esetben is, mint ahogyan általában, az igazgató úr kért fel, hogy szerepeljek én is a darabban, mert úgy látta, hogy ez a karakter nekem jól állna. Nem ámítom sem magamat, sem mást: roppant nehéz, sőt, szinte lehetetlen, hogy valaki önmagát rendezze. Ilyenkor felvesszük kamerával a próbákat, de az sem az igazi, mert akkor sem látom úgy az összképet, ahogyan az a valóságban kinéz. De szerencsémre minden esetben kapok segítséget, kérni is szoktam, hogy a bemutató előtt legyen pár külső szem is. Most például Szabó Attila, az író és Éry-Kovács András, az igazgatónk is megnézett, ők adták számomra a legfontosabb instrukciókat.

Az évad második felében is próbálsz új darabot?

Most viszonylag sokat fogunk játszani, tájelődásaink is lesznek szép számmal. Február végén kezdjük próbálni a Szellő a füzesben című darabot, áprilisban lesz a bemutatója, Schneider Jankó rendezi. Emellett lesznek felújítások is, újból elővesszük például A dzsungel könyvét, ami nagy öröm számomra, azt az előadásunkat is különösen szeretem.