Skandináv október – avagy ezeket a skandi regényeket olvastuk a hónapban

Bizonyára olvasóink között is sok olyan akad, aki hozzánk hasonlóan kedveli a skandináv irodalmat. Rovatunkban hónapról hónapra három északi regényt ajánlunk a közelmúlt megjelenései közül válogatva – természetesen nem csak skandi rajongóknak!  

Lars Kepler: A Pók (Joona Linna 9.)
ford.: Erdődy Andrea, Animus Kiadó, 480 oldal

Újabb kötettel folytatódik Lars Kepler (az írói álnév az Alexandra Coelho Ahndoril és Alexander Ahndoril szerző- és házaspárt takarja) Joona Linna-sorozata, amelynek kilenc kötete eddig több mint 15 millió példányban kelt el 40 nyelven. A Pók – ahogyan erre a könyv elején fel is hívják a figyelmet – lerántja a leplet a Homokember és a Lázár című regények egyes részleteiről, így mindenképpen érdemes ezen köteteket követően kézbe venni a kilencedik részt. Természetesen ajánlónkban igyekszünk elkerülni bármiféle spoilert! Az egykori kapellskäri koleratemetőben egy szinte teljesen lebomlott holttestet találnak egy zsákban, és a gyilkosság helyszínéről előkerül egy hófehér töltényhüvely. Hamarosan világossá válik, hogy a kegyetlen elkövető bonyolult rejtvényeket ad fel a rendőrségnek, lehetőséget nyújtva nekik arra, hogy véget vessenek a gyilkosságsorozatnak. Joona Linna és Saga Bauer minden erejét latba vetve küzd, hogy az összes apró részlet a helyére kerüljön, és megmenthessék a kiszemelt áldozatokat. A harc az ismeretlennel azonban egyre kétségbeesettebbé válik. Lehet, hogy ezt az ámokfutást képtelenség megfékezni? Talán már foglyul is ejtette őket a Pók hálója?

Ahogyan már megszokhattuk, a szerzők ismételten egy csavaros, izgalmakban és feszültségben bővelkedő krimivel örvendeztették meg az olvasókat, akik a történet segítségével az emberi lélek legsötétebb bugyraiba merülhetnek alá. A sorozat előző kötetei ugyan olyan magasra tették a lécet, hogy joggal gondolhattuk, ezt már nem lehet megugrani, és örülhetünk, ha ismét sikerül az az író bravúr, amit korábban bemutattak, de A Pók bebizonyította, hogy van még feljebb. Azt fontos leszögezni, hogy Kepler már a sorozat kezdete óta nem kíméli sem az olvasót, sem a szereplőket, történetei hemzsegnek az erőszakos jelenetektől, így a gyengébb idegzetűeknek semmiképpen nem ajánlatos kézbe venniük. Ugyanakkor, ha valakinek bírja a gyomra mindazt a kegyetlenséget, amivel szembesülhet, akkor egy olyan sztori részesévé válhat, amely azonnal magába szippantja.

A történet egy olyan sorozatgyilkosról szól, aki már-már természetfeletti képességekkel rendelkezik, elkövetési módszere pedig nagyban hasonlít ahhoz, ahogy a pók szövi a hálóját és gubózza be ártatlan áldozatait. Ambivalens módon az olvasók – és hozzájuk hasonlóan én is – minden borzasztó cselekedeteik ellenére szeretik megismerni ezeknek a beteg elméknek a gondolatait, az észjárást. Egészen elképesztő, hogy az, akinek annyira megbomlott az elméje, hogy válogatott kegyetlenséggel képes embereket gyilkolni, annak a gondolkodása mennyire tiszta tud maradni, ha ezen tettek elkövetésének megtervezéséről szól. Joona Linna és Saga Bauer minden erejével azon van, hogy minél hamarabb fényt deríts a gyilkos kilétére, és elkapják, még mielőtt végezne következő áldozatával. A nyomozás igazi macska-egér játékká válik, amelyben a feleknek nemcsak egymás ravaszságával, hanem az idővel is fel kell venniük a versenyt. Ráadásul a szerzőpáros már-már thrilleri, hovatovább horrori szintekre emeli azt a rettegést, ami az olvasót is könnyedén átjárhatja, köszönhetően a háttérben feltűnő homályos alaknak, akit villámgyors mozgás jellemez.

A Pók tehát egy igen sötét hangulatú, kegyetlen krimi, amelyben – egy jó történethez méltóan – fontos szerepet kap a múlt is, az olvasó pedig azokra a kérdésekre is választ kap, amelyre több kötet óta vár.

Jón Kalman Stefánsson: Nyári fény, aztán leszáll az éj
ford.: Patat Bence, Typotex Kiadó, 244 oldal

Jón Kalman Stefánsson a megszokottnál könnyedebb, egymáshoz lazán kapcsolódó történetek füzéréből álló regényében egy ​teljesen átlagosnak mondható nyugat-izlandi falucska lakóinak életén keresztül a vágy mibenlétét és az élet értelmét kísérli meg körbetapogatni. A végtelen nyári nappalokat követő hosszú téli éjszakák különös dolgokat idéznek elő: a Kötöttárugyár igazgatója miután egy éjszaka latinul álmodik, az örökkévalóságra szegezi tekintetét, és lemond a földi boldogságról, egy öregembert szertefúj a szél, és madáreledellé változtatja, egy politikust elnyel a sötétség, az életét számokban mérő könyvelő ráeszmél, hogy képtelen megszámolni az arcán lecsorgó könnycseppeket, a helyi gazdabolt raktárában pedig mintha kísértet járna, ami nem is lenne csoda, hiszen egy régi bűntett színhelyére épült. A fény és árnyék váltakozásának időtlen világában, ahol az égen úszó felhők és a tenger hullámainak ritmusában folyik az élet, a szív sötét sikátoraiban tévelygő emberek olyan örök kérdésekkel szembesülnek, mint az emberiség sorsa, a szerelem, a magány és a halál.

A Nyári fény, aztán leszáll az éj Stefánsson hatodik regénye, amely eredetileg 2005-ben látott napvilágot valóban egészen más, mint a szerző más, magyarul megjelent művei. Egyfelől jóval tömörebb, rövidebb, mint az eposzi nagyságokban emelkedő Menny és pokol-trilógia vagy a szintén hosszabb terjedelmű Keflavík-duológia. Ez, az említettekhez képest kisregénynek tűnő mű egy apró, négyszáz lelket számláló nyugat-izlandi falu egy-két évtizedes történetét meséli el, és sokkal inkább tekinthető egy lazább novellafüzérnek, amelyeket a helyszín és az ott élők személye köt össze. A fejezeteket minduntalan egy kórusmű vezeti fel, amelyekben megismerhetjük a falu nevezetességeit és különlegességeit, vagy amelyekben Stefánsson filozófiai kérdéseket boncolgat éppen.

A történetek szereplői közül sokan ismerősek lehetnek számukra, az olvasó könnyedén tud azonosulni ezekkel a meglehetősen szerethető falusi lakosokkal, akik meglehetősen furcsa szituációkba képesek keveredni. A sztori és a karakterek mellett azonban sokkal jelentősebb ennél az, ahogyan a szerző ismét olyan dolgokról elmélkedik – közösen az olvasóval, hiszen számtalan gondolatot elindíthat bennünk a könyv –, amelyek mondhatni a legtöbb művében foglalkoztatják őt, csak úgy, mint a legtöbb embert. Szerelem, végzet, halál – ezek mind elcsépelt témának tűnnek, amelyekhez lehetne giccsesen is nyúlni (sőt, manapság a legtöbb esetben csak így nyúlnak), de nem akkor, ha az illetőt Jón Kalman Stefánsonnak hívják. Az a fajta végtelenül költői nyelvezet – amely a későbbi regényeinek ismeretében is biztos állítható, hogy évek múltán sem veszett el –, amellyel a szerző ír ezekről a témákról, már önmagában garantálják azt, hogy az olvasó teste, lelke és szíve eltelítődik gyönyörűséggel, és úgy érzi, hogy azok a dolgok, amik évezredek óta foglalkoztatják az emberiséget, továbbra is kiaknázatlanok.

Ebbe az izlandi viszonylatban is elszigetelt falucskába, ahol a történetek játszódnak, a „nagyvilág” eseményei ugyan eljutnak, és a változás némiképp még érzékelhető is, de a közösség továbbra is zárva tart, éppen úgy, ahogyan évszázadokkal ezelőtt is volt. Kívülről nézve a falu és a környék lakói élete sem túl izgalmas, ugyanakkor, ha nézőpontot váltunk – mondjuk egy köztük élő, az emberekről mindent tudó ember szemszögén keresztül nézzük őket –, akkor igenis sokat megtudhatunk róluk. Stefánsson ezzel a nemesen egyszerű taktikával teszi többdimenzióssá a karaktereket, akik az abszurd helyzetet is normálisnak élik meg, és akiknek belső mechanizmusaik jóval bonyolultabbak és összetettebbek, mint azt első gondolnánk. Így válik a Nyári éj, aztán leszáll a fény egy piszkosul izgalmas és letehetetlen művé – amelynél, a könyv befejezése után a 244 oldal még meglehetősen kevésnek is tűnik.

Alex Schulman: Az állomás
ford.: Papolczy Péter, Athenaeum Kiadó, 256 oldal

A túlélők után újabb Alex Schulman regényt hozott el a skandináv irodalom szerelmeseinek az Athanaeum Kiadó. Az állomás című regényben nyárutó idején egy vonat száguld egy svéd kisváros felé, a kocsikban egy válságban lévő házaspár, egy elvált apa a kislányával, valamint egy nő utazik, aki elhunyt anyja titkait kutatja. Mindannyian Malma állomás felé tartanak, de maguk sem tudják még, mi várja őket ott, sem azt, hogy ez milyen hatással lesz a további életükre. Az ő szemszögükből bontakozik ki ez a valóban nem mindennapi történet.

Carl Magnus Alexander Schulman svéd származású szerző, újságíró, blogger, aki 2012 óta vezeti Svédország legnépszerűbb podcastjét, az Alex&Siggé-t. Íróként a nagy áttörést A túlélők című regénye hozta meg számára, közel 30 nyelvre fordították le. Schulman legújabb regényében is a rá jellemző pontos, precíz stílusban meséli el a történetet, ami olyan, akár egy időn átszáguldó vonat: minden fejezet külön kocsi, ami kapcsolódik a következőhöz. Az állomás érzékeny és mégis erőteljes regény családi titkokról és igazságtalanságokról, amelyek generációkon keresztül öröklődnek – mindemellett pedig izgalmas hajsza az agyonhallgatott családi múlt rejtélyeinek feltárásáért.

A transzgenerációs örökség a mai regények egyik kedvelt témája, és talán nem véletlenül. A mai társadalom számára kezd világossá válni, hogy sorsunkat génjeinkben is hordozzuk, és ha valaki kicsit is jobban belemerül a témába (ajánlom minden olvasó figyelmébe Orvos-Tóth Noémi Örökölt sors című könyvét), az tudhatja, hogy milyen hatással lehetnek a mi életünkre szüleink, nagyszüleink, dédszüleink tettei, döntései. Tudattalanul is átvesszük azokat a mintákat, amelyekről talán mi magunk sem tudunk, vagy éppen el akarjuk kerülni őket, de idővel, mint egy bumeráng, ezek valamilyen úton mindig visszatérnek hozzánk. Persze, ebbe beletörődni nem feltétlenül kell, ezeket a gátakat fel lehet oldani, a családi sor mintát meg lehet törni, de ehhez iszonyatos nagy erő kell.

Szereplőink is hasonló helyzetben találják magukat, amikor felszállnak a Malmába tartó vonatra. Talán egyikük sem sejti, hogy mit hoz el számukra ez utazás, amely szép lassan veszi kezdetét, és ahogyan a szerelvény egyre gyorsabb tempóra vált, úgy kényszerülnek ők is szembenézni saját múltjukkal és jelenükkel. Hőseink próbálnak kiszabadulni annak a börtönnek a falaiból, amelyet saját maguk húztak maguk köré, igyekeznek megszabadulni az álomvilágtól, csakhogy az álom és a valóság közötti határvonal egy idő után roppant vékonnyá tud válni. Az állomás egy meglehetősen összetett regény, amely súlyos témákat boncolgat egy széthullott család történetén keresztül, amelynek tagjai folyamatosan őrlődnek, változnak. Ott van például Oscar, aki az elfojtott érzelmeknek köszönhetően szép lassan, belülről emésztődik fel, miközben egyszerre próbál meg jó férj és apa lenni. Harriet személyén keresztül egyszerre ismerjük meg a gyermek lányt és a felnőtt nőt, és a kettő közötti párhuzamot. Yana pedig egy megtört asszony, aki nem tud szabadulni a múlt emlékeitől, és akinek sorsa már gyermekként megpecsételődött.

Az állomás az emlékezés, a múlttal való szembenézés regénye. Az olvasó a szereplőkkel együtt végez – akarva-akaratlanul – önvizsgálatot, mert Schulman műve egyszerre tart izgalommal teli feszültségben és gondolkoztat el. Számtalan kérdést vet fel, de közel sem mindegyikre adja meg a választ. És ez, ebben az esetben, így is van rendjén.

Kiemelt kép: Lars Kepler: A pók (Szerzőportré: Ewa-Marie Rundquist)