Skandináv november – avagy ezeket a skandi regényeket olvastuk a múlt hónapban

Bizonyára olvasóink között is sok olyan akad, aki hozzánk hasonlóan kedveli a skandináv irodalmat. Rovatunkban hónapról hónapra három északi regényt ajánlunk a közelmúlt megjelenései közül válogatva – természetesen nem csak skandi rajongóknak!

Andrev Walden: Szemét pasik
ford.: Kertész Judit, Park Könyvkiadó, 400 oldal

Bár Andrev Walden Szemét pasik regénye könnyedén tűnhet a cím alapján valami csajos chik-litnek, azonban a történet annál sokkal mélyebb és érzékenyebb. Egy kis-, majd kamaszodó fiú szemszögéből követjük végig azt a hét évet, amikor hét „apja” volt – mindegyik más és más, mégis mély nyomot hagytak benne. A Szemét pasik tehát nem romantikus regény, de nem is hagyományos felnövéstörténet, hanem egy nyomasztó, ugyanakkor életigenlő gyermekkort bemutató emlékezés, amelyben a sötét valóságot a humor, az irónia és a gyermeki fantázia teszi elviselhetővé.

Walden különös érzékenységgel képes gyermeki szemmel láttatni egy instabil, mégis valamiképp szerethető világot. A kis Andrev nem elemzi életének történéseit, nem keresi a mélyebb magyarázatokat, inkább megéli őket – néha félelemmel, néha kíváncsisággal, néha pedig játékos fantáziába menekülve. Az apák, akik egymást váltogatják, nem klasszikus nevelőfigurák, inkább karakterek, sorsok, életleckék – mindegyikük másképp törékeny, másképp furcsa, és egyikük sem képes valódi támaszt nyújtani. De a fiú nézőpontjából mindegyikük jelenség, tapasztalat, sőt: történet.

A regény legnagyobb ereje a gyermeki perspektívában rejlik. Az „apák” és egyéb szereplők nem neveket, hanem címkéket kapnak (a Gyilkos, a Kenus, a Pap, a Kertmágus, Kisfelhő), hiszen egy gyerek így érti meg a világot: történeteken, színeken, gesztusokon keresztül, nem pedig elemzéseken és indokokon. Ez a szemlélet egyszerre teszi kézzelfoghatóvá és filmszerűvé a történetet: mintha egy – kicsit fájdalmas, kicsit komikus – mozi peregne előttünk a ’80-as évek Svédországának popkulturális hangulatával, slágereivel, vizuális utalásaival.

Fontos kiemelni, hogy Walden nem dramatizál, nem akarja sokkolni az olvasót. Az erőszakos jelenetek sem a szenvedés drámai hangsúlya miatt kerülnek a lapokra, hanem azért, mert egyszerűen ott voltak a tapétaminták, az albérleti költözések, a cigarettafüstös nappalik, a furcsa felnőttek és az idegen konyhák mellett. A szerző nem vádaskodik, nem magyaráz – inkább azt mutatja meg, hogyan válik túlélésből történet, történetből emlék, emlékből pedig önazonosság.

A Szemét pasik ennek ellenére nem válik borús szenvedésregénnyé: a humor, az irónia és a gyermeki fantázia folyamatos ellenpontjai a valóság súlyának. A kisfiú idealizált apaképet teremt magának – egy indiánt, egy távoli, bölcs és bátor apát –, aki majd egyszer érte jön. Ez a belső utazás nem pusztán menekülés, hanem identitáskeresés is: hogyan lesz egy gyerekből felnőtt azokból a töredékekből, amelyeket másoktól kapott. Ahogy Andrev cseperedik, a férfiak egyre inkább szereplőkből tapasztalattá válnak. A regény nem azt kérdezi, miért hibáztak a felnőttek, hanem azt, mit visz magával az ember abból, ami jó, abból, ami fáj, és abból, ami egyszerűen csak megtörtént. A szeretet itt nem biztonság, hanem folyamatos tanulás, a család nem állandóság, hanem élmény, az otthon nem ház, hanem emlék.

Anders de la Motte: Üvegember (Leo Asker 2.)
ford.: Dobosi Beáta, General Press Kiadó, 536 oldal

Anders de la Motte neve ma már jól ismert a skandináv krimi rajongói körében. A svéd író korábban rendőrként és biztonsági szakértőként dolgozott, mielőtt az irodalom felé fordult, így műveiben mindig hitelesen ábrázolja a bűnügyi nyomozás és az emberi psziché finom rétegeit. De la Motte az utóbbi évek egyik legsokoldalúbb és legizgalmasabb krimiszerzője, aki a pszichológiai mélységet és a feszültséggel teli történetmesélést egyaránt mesterien ötvözi. Az Üvegember a Leo Asker-sorozat második része, amely magyarul a General Press Kiadó gondozásában jelent meg

Az Elveszett Lelkek Osztályának vezetőjét, Leonore Asker nyomozót egy nap felhívja az apja, akivel tizenöt éve nem beszélt. A birtoka határában egy holttestre bukkantak, amiért a rendőrség kereszttüzébe került, és egyedül a lánya segítségére számíthat. Leo azonban nem tudja eldönteni, hogy valóban ártatlan vagy csak újból manipulálni akarja őt. Mindeközben Martin Hill megbízást kap az Irving családtól, hogy írjon egy könyvet az orvostechnikai vállalkozásukról és az azt megálmodó családfőről, Gunnar Irvingről, akiről számos legenda kering, amelynek központi eleme az a magánsziget, amelyen egy elhagyatott csillagvizsgáló áll. Martin hamarosan ráébred, hogy a kíváncsi tekintetek elől elzárt környék megcsonkított holttestek és sejtelmes fények titkát rejti.

Anders de la Motte rajongóinak semmi okuk nem lehet panaszra, hiszen jelenleg három sorozata fut párhuzamosan magyarul (a lezárult Évszakok-tetralógia mellett), ráadásul folyamatosan a megújulásra törekszik, így bár mindhárom széria a krimi műfajába tartozik, de egészen más a hangvételük. A feleségével közösen írt, könnyedebb stílusú Halál Caprin után most visszatérhetünk a sötétebb, nyomasztóbb világba, amelybe némi miszticizmus is keveredett.

A történet egyik szálában Leo életének alakulását követhetjük nyomon, akinek nem csak az apjával való, idillikusnak semmiképpen sem mondható kapcsolata okoz nehézséget, hanem a rendőrségen belüli konfliktusok is. A nő apja, a félszemmel és műkézzel élő Para Per soha nem volt egy mintaszülő, az ő viszonyuk behozatala a cselekménybe gondoskodik a sztori emberi oldaláról. Merthogy a másik történetívet Martin Hill „nyomozása” adja, amely néhol már-már sci-fibe csap át, de mielőtt még bárki megijedne a műfaji kavarodástól, megnyugtatásul írjuk, hogy a regény végig megmarad a realitás talaján – még ha néha el is rugaszkodik egy picikét attól.

Gunnar Irving – akiről Martin Hill életrajzot tervez írni – igazi nárcisztikus alak, aki már az első pillanattól kezdve ellenszenvessé válik. Mindent és mindenkit ellenőrizni és felügyelni akar, a zsarnok családfő tipikus alakja. No, nem mintha maga a család teljesen rendben lenne, a többiekre is jellemző a pénzéhség és a hatalomvágy, amely során minden lelkiismeretfurdalás nélkül áttipornak másokon és egymáson egyaránt.

Az Üvegember legnagyobb rejtélyét a címben szereplő figura adja. Igazán félelmetes alak, de la Motte általa (is) folyamatosan fokozza a feszültséget, minek következtében az olvasó tövig rágja a körmét izgalmában. A regényt talán a misztikus thriller címkével lehetne leginkább illetni, noha ez sem állja meg teljesen a helyét, mert a krimielemeken túl megjelenik benne a lélektan, a horror és az akció is – mindez pedig olyan remek eleggyel, hogy egyiket sem érezzük soknak vagy kevésnek, vagy éppen oda nem illőnek.

Aki tehát valami újra, eredetire vágyik a skandináv krimik világán belül, az semmiképpen se hagyja ki ezt a sorozatot, amelyhez még két kötet erejéig biztosan visszatérhetünk a jövőben.

Lars Kepler: Az alvajáró (Joona Linna-sorozat, 10. rész)
ford.: Erdődy Andrea, Animus Kiadó, 480 oldal

Lars Kepler legújabb kötete (amely egyben már a Joona Linna-sorozat tizedik kötete!), Az alvajáró ismét a hideg és sötét skandináv éjszakába invitálja az olvasót, ahol a hó alatt nemcsak a vér, hanem a titkok is mélyen rétegződnek. A történet egy dermesztő felütéssel indul: elhagyatott kemping, vérrel borított lakókocsi, emberi testrészek, és egy tizenhét éves fiú, Hugo Sand, aki egy levágott karon nyugtatva fejét mélyen alszik. Hugo – aki nem mellesleg egy közismert író fia – különleges alvajárásban szenved, és azt állítja, semmire sem emlékszik abból, ami történt. A nyomozás Joona Linna kezébe kerül, aki régi szövetségesével, a hipnotizőr Erik Maria Barkkal együtt próbálja feltárni, hogy a fiú tanú, áldozat vagy éppen gyilkos. De hamarosan kiderül: ez csak az első szem egy sokkal sötétebb, vérszomjas láncban.

A regény atmoszférája vitathatatlanul erős: Keplerék továbbra is mesterien teremtenek filmszerű, sötét és brutálisan vizuális hangulatot. A hóvihar, az elhagyatott helyszínek, a lidérces álom és a vérrel átitatott jelenetek borzongatóan hatásosak. A tempó sodró, a feszültség sokszor a végletekig csavarodik, és a sorozatgyilkos utáni hajsza igazi adrenalinbomba. Ebben a könyvben valóban futunk az idővel. Ugyanakkor amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy a rengeteg mellékszál, akció, betoldott epizód és erőszak néha eltereli a figyelmet a lélektani mélységről, ami Keplerék korábbi munkáit igazán különlegessé tette.

A karakterek közül egyértelműen Joona Linna viszi a hátán a történetet – ahogy azt a sorozat rajongói már megszokhatták. Intelligens, csendes, elegáns és hajthatatlan – jelenléte stabil pont a káoszban. Dr. Bark visszatérése izgalmas régi szálakat köt össze, és a múlt árnyai ezúttal is jelentős szerepet kapnak. Hugo Sand azonban – bár alapkoncepciója erős – sokszor inkább klisés marad, és nem bontakozik ki annyira, mint a történet elején ígéri.

Az alvajáró egyszerre komplex, véres, lendületes és sokkoló – miközben helyenként széteső, túlzsúfolt és néha kissé lélektelen. A sorozat rajongóinak így is izgalmas élmény lesz, és az is egészen biztos, hogy nem fogja hidegen hagyni az olvasót.

Kiemelt kép: Andrev Walden: Szemét pasik (Szerzőportré: Helen Ling/Sveriges Radio)