Skandináv november – avagy ezeket a skandi regényeket olvastuk a hónapban

Bizonyára olvasóink között is sok olyan akad, aki hozzánk hasonlóan kedveli a skandináv irodalmat. Rovatunkban hónapról hónapra három északi regényt ajánlunk a közelmúlt megjelenései közül válogatva – természetesen nem csak skandi rajongóknak!  

Karin Smirnoff: Elmentem az öcsémhez
ford.: Patat Bence, Scolar Kiadó, 320 oldal

Ritkán történik meg, hogy egy szerző két regénnyel, két külön kiadónál szinte egyszerre debütáljon. Pedig Karin Smirnoff svéd írónővel ez a helyzet: első regénye, a Jana Kippo-trilógia nyitókötete a Scolar Kiadó gondozásában jelent meg, ezzel párhuzamosan pedig az Animus Kiadó hozta el számunkra a Millennium-sorozat hetedik részét. A könyves világ figyelme ez utóbbi regénynek köszönhetően most Smirnoffra terelődött, hiszen arról az ikonikus szériáról van szó, amelyre sokan a skandináv krimiirodalom egyik non plus ultrájaként tekintenek – köztük mi, magyarok is, hiszen Stieg Larsson trilógiája alapozta meg a műfaj népszerűségét hazánkban is.

Az Elmentem az öcsémhez 2018-ban jelent meg, azóta több mint 700 000 példányban kelt el belőle Svédországban. Ez a regény volt egyébként az 1964-es születésű Smirnoff debütálása is, amely nemzetközi szinten is bestsellerré vált. Az a tény, hogy a Millenium-sorozat folytatására egy olyan szerzőt kértek fel, aki ötvenes éveiben kezdett el írni, és akinek pusztán a trilógián túl mindössze egyetlen kötete jelent meg eddig, már önmagában beszédes, azonban, ha kézbe vesszük a Jana Kippo-trilógia első részét, azonnal rájövünk, hogy mindez nem volt alaptalan. (Sőt, ha esetleg valaki kételkedett volna abban, hogy Larsson öröksége jó kezekben lesz, ezután a regény után biztosan ad egy esélyt az írónőnek.) Az Elmentem az öcsémhez kezdetén a főhős, Jana visszatér, hogy meglátogassa öccsét, aki még mindig a régi családi parasztházukban él Svédország északi részén. A zord tanyavilág olyan titkokkal terhes, amelyekről senki nem beszél, a hallgatás elhomályosítja az emlékezetet, az igazság egyre inkább a homályba vész. A félrenézés közösségébe érkezik meg Jana, aki feltépi a régi sebeket, és ezzel egy olyan pusztító örvényt indít el, ami aligha kecsegtet a megváltás reményével.

Karin Smirnoff debütálása egy remekbe szabott szépirodalmi regény, amely stílusában leginkább Per Petterson vagy Cormac McCarthy műveihez hasonlítható. A regény mondatai szikárak, tömörek, nyelvezete meglehetősen lírai. A szerző hangvétele egyedi, azonnal magával ragadja az olvasót, aki szívesen merül alá ebbe a traumáktól és tragédiáktól hemzsegő történetbe. Mert az előre sejthető, hogy ha valaki két évtized után tér vissza szülőfalujába, akkor ott olyan súlyos dolgok történtek, amelyekre még csak emlékezni sem akar. Csakhogy az emlék makacs dolog, és akarva-akaratlanul bekúszik a bőrünk alá, és elég egy apró mozzanat vagy egy mondat, és máris újra részeseivé válunk a traumáknak. Az Elmentem az öcsémhez cseppet sem könnyed olvasmány, sem stílusát, sem témáját illetően, az olvasó pedig hiába érzi-sejti, hogy mi történhetett a nővel húsz évvel ezelőtt, ahogy egyre közeledünk a végkifejlethez, úgy borzadunk el minél jobban.

Ritkán ábrázolják könyvekben ennyire hiteles módon a családon belüli erőszakot, és azt, hogy az ezeknek köszönhetően elszenvedett traumák milyen hatással vannak az ember későbbi életére, mint ahogyan ebben a regényben olvashatjuk. És mint kiderül, nemcsak Jana élete volt maga a pokol, hanem az egész közösségé. Smirnoff regénye a személyes tragédián túl egy nemzet sorsát is végtelenül realisztikus módon tárja elénk, miközben végig érezzük az észak-svéd területen tomboló, csontig hatoló hideget, és azt a fagyos sötétséget, amely nemcsak a tájat, hanem az emberek lelkét is befedi.

Az Elmentem az öcsémhez egy kíméletlenül őszinte, tabudöntögető regény, amely azt a kérdést boncolgatja, hogy létezik-e megváltás, boldog élet egy olyan világban, amelyet az emberi gonoszság hat át, lehet-e új életet kezdeni, vagy a remény mindörökre elveszett?

A. M. Ollikainen: Mérleghinta (Paula Pihlaja 2.)
ford.: Kovács Ottilia, Animus Kiadó, 336 oldal

Matt Rönka, Leena Lehtolainen és Max Seeck után újabb finn krimiszerzőt hozott el az olvasóknak az Animus Kiadó tavaly, ráadásul az A. M. Ollikainen szerzői álnév egy író házaspárt takar. Az 1973-as születésű Aki Ollikainen 2012-ben megjelent, magyarul is olvasható Éhségév című első regényével szinte berobbant a finn irodalmi életbe, a könyv számos finn és nemzetközi elismerésben részesült, köztük elnyerte a Helsingin Sanomat irodalmi díjat, eddig több mint tíz nyelvre fordították le. Az első művét további négy követte. Felesége, az egy évvel fiatalabb Milla Ollikainen első történetével, egy Lappföldön játszódó krimivel 2012-ben megnyerte a Finn Krimitársaság pályázatát, a bűnügyi történet azóta trilógiává bővült. A házaspár közösen írt új krimisorozatának főhőse Paula Pihlaja nyomozó, aki kis csapatával szokatlan bűnügyek nyomába ered. Az első rész (Cargo) tavaly jelent meg magyarul.

A folytatásban újabb rejtélyes bűntények történnek Helsinkiben: egy parkban felakasztott idős asszony holttestére bukkannak. Először öngyilkosságnak tűnik az eset, de Paula Pihlaja rendőrfelügyelő úgy érzi, valami nem stimmel az eset körül. Hamarosan előkerül egy másik áldozat is. A kötélen kívül mindkét tetthelyen van még egy rendkívül különös nyom: úgy tűnik, hogy az áldozatok haláluk pillanatában mérleghintán egyensúlyoztak. A nyomozás hamarosan hajtóvadászattá változik, ami éppoly csavaros, mint maguk a gyilkosságok. Paulának azonban félnivalója is van: ha fény derül a titkára, az a karrierje végét jelentheti.

A Cargo tisztességes nyitása volt a sorozatnak: nem volt hibátlan, sőt, talán még kiemelkedőnek sem volt mondható, azonban az már az első köteten is érződött, hogy a szériában van potenciál, amelyet a folytatás be is bizonyított. A Mérleghinta egy jóval összetettebb, kidolgozott krimi történet, amely inkább a műfaj hagyományosabb vonulatához sorolható, semmint az akciódús sztorik közé. Meglehetősen erősen kezd a regény, már az első oldalak történései meghökkenthetik az olvasót, a rejtélyt pedig tovább fokozza, hogy a halálesetek között nehezen lehet találni kapcsolatot. A legbosszantóbb a nyomozók számára, hogy bár eleinte az is kétséges, hogy valóban gyilkosság történt, még az indíték is hiányzik. Ilyen körülmények között pedig az, hogy sorozatgyilkos állna az esetek mögött, egyenesen elképzelhetetlen – pedig Paula Pihlaja erre gyanakszik. A válasz pedig a régmúltban rejlik, a rendőrségnek egészen a szereplők gyerekkoráig kell felgöngyölíteni a szálakat. A múltbéli nyomozás mindvégig fenntartja az olvasó érdeklődését, az pedig, hogy ezek milyen hatást gyakoroltak a jelenre, igazán elgondolkodtató is.

A regény a cselekményen túl a karakterekben is erős, legyen szó, akár a fő-, akár a mellékszereplőkről, valamint a köztük lévő viszonyrendszer is meglehetősen kidolgozott. Természetesen a legérdekesebb maga a főhős, Paula, akinek titkára szép fokozatosan derül fény, ugyanakkor érezhető, hogy a legtöbb kérdésre majd csak a folytatásban kapunk választ. Paula képes kivívni a kollégái tiszteletét, ami már önmagában jó pont, hiszen bár nem ritka, de nem is gyakori az erős női karakter a krimik világában. Főhősünk pedig ezt a tekintélyelvűséget úgy sugallja a külvilág felé, hogy közben belül nagyon is sérülékeny, folyamatosan őrlődik a múltja miatt. Szerencsére a csapat többi tagját is közelebbről megismerjük, így örömmel olvasunk mindegyikük magánéletéről, Renkónak hála pedig humorból is bőven kijut.

A Mérleghintát már csak azért is érdemes kézbe venni, mert a skandináv krimik között viszonylag kevesebb tér jut a finn szerzőknek, ezáltal viszont kicsit közelebb kerülhetünk „rokonainkhoz”, így kapva egy teljesebb képet a finn irodalomhoz.

Roy Jacobsen: A Rigel szeme (Ingrid Barrøy 3.)
ford.: Pap Vera-Ágnes, Scolar Kiadó, 238 oldal

Három év után magyarul is folytatódott Roy Jacobson eredetileg trilógiának indult, majd tetralógiává bővült sorozata: A láthatatlanok és a Fehér tenger után idén ősztől már mi is olvashatjuk A Rigel szeme című harmadik részt, amelyben a szerző folytatja a Nemzetközi Booker-díj rövid listáján szereplő történelmi sorozatát. Az 1954-es, oslói születésű Jacobsen egyike a legnagyobb hatású kortárs norvég szerzőknek. 1990 óta teljes állásban íróként dolgozik: ez idáig öt novelláskötetet, tizenöt regényt, egy életrajzot és egy gyermekkönyvet jelentetett meg. Az igazi áttörést az 1991-es Seierherrene (A hódítók) hozta meg számára, amely mára a norvég irodalom modern klasszikusává vált. Pályája során számos díjban és elismerésben részesült, többek között kétszer jelölték az Északi Tanács Irodalmi Díjára, és elnyerte a Norvég Kritikusok Díját is. A Norvég Irodalmi Akadémia tagja. Magyarországon a Szoba kiadó című regényével mutatkozott be 2012-ben.

A Rigel szeme cselekménye 1946 őszén, a II. világháború befejezését követően egy évvel indul, amikor is Ingrid Barrøy elhagyja a szigetet, hogy felkutassa lánya apját. Alexander, az orosz hadifogoly, aki túlélte a Rigel elsüllyedését, megpróbált átkelni a hegyeken Svédországba. Most pedig Ingrid követi őt, karjában gyermekükkel, a kislány sötét szemei és egy kézzel írott cetli csak az emlékei a kapcsolatukról. Kutatása során partizánokkal és kollaboránsokkal, menekültekkel és dezertőrökkel, bűnösökkel és a régi rendszer kiszolgálóival találkozik egy olyan országban, amely még mindig magán viseli a megszállás sebhelyeit. Az útja vége előtt kénytelen lesz feltenni magának a kérdést, mennyire ismeri valójában azt a férfit, akiért mindent kockára tett.

A sorozat harmadik része, bár hozza az első két kötet magas színvonalát, mégis nagyban különbözik az eddig megszokottaktól. A széria egy évtizedes történettel nyitott, amelyben megismerhettük a Barrøy-családot, valamint a sziget lakóinak életét, a folytatásban azonban már ténylegesen Ingridre és Alexanderre, valamint a kettejük közötti kapcsolatra helyeződött a hangsúly. A Rigel szeme abban is eltér az eddigiektől, hogy elhagyjuk azt a kis mikroközösséget, amelyet a sziget jelentett. Az a sziget, ami korábban egyszerre volt az otthon, nyújtotta a biztonságos menedéket, ugyanakkor börtönként is szolgált az itt lakóknak. Minden emberi érzés – szeretet és gyűlölet, öröm és bánat, élet és halál – megtalálható volt itt, de most Ingrid arra kényszerül, hogy fizikailag is eltávolodjon ettől a helytől. Ugyanis azt tűzi ki célul, hogy felkutatja a háború utolsó éveiben eltűnt orosz férfit, gyermeke, Kajla apját.

Az alig tízhónapos gyermeket magával cipelő asszony utazása természetesen nem lesz zökkenőmentes: sorra rója a kilométereket, dacolva a természet viszontagságaival, az éhséggel és a fáradtsággal, miközben úton-útonfélen szembe találkozik azzal is, ahogyan egy ország megpróbál talpra állni a háború borzalmai és pusztítása után. Talán ebben is úttörő ez a kötet, hogy nem a világháborúra, hanem annak utóhatásaira helyezi a fókuszt, erről pedig keveset olvashattunk eddig. (Noha a magyar irodalomban is találunk erre példát, elég csak Závada Pál Egy piaci nap című regényére gondolni, de a norvég történelem ezen szakasza eddig ismeretlen volt számunkra.) A múlt traumáinak feldolgozása, és annak bemutatása, hogy mindez milyen hatást gyakorolt egy egész nemzetre igen hálás téma mind az írónak, mind az olvasónak, főleg, ha ezzel Jacobsen realista-minimalista prózája párosul.

Mert a várt béke nem jön el, hiszen az emlékek mindvégig itt maradnak, az emberek pedig mit sem szeretnének jobban, mint felejteni. Felejteni a szükségszerűen, félelemből elkövetett embertelen tetteket, megszabadulni attól a lelkiismeretfurdalástól, amely hónapok óta gyötri őket. Bíznak a jobb élet reményében, ugyanakkor a hazugság, a harag és a félelem továbbra is áthatja a mindennapjaikat. Ingrid azonban nem adja fel – nem adhatja fel –, makacsul kitart elhatározása mellett, amelytől semmilyen akadály nem tántoríthatja el. Szerencsére ebben a sarkaiban kifordult világban is akadnak még jószándékú emberek, akik minden viszonzás nélkül segítenek neki.

A Rigel szeme egy igazi mélabús, de mégis az élet szeretetét hirdető regény, amely a maga műfajában igazán kiemelkedő mű. Reméljük, a befejezésre nem kell újabb három évet várni!

Kiemelt kép: Karin Smirnoff: Elmentem az öcsémhez (Szerzőportré: Johan Gunseus)