Skandináv március – avagy ezeket a skandi regényeket olvastuk előző hónapban

Bizonyára olvasóink között is sok olyan akad, aki hozzánk hasonlóan kedveli a skandináv irodalmat. Rovatunkban hónapról hónapra három északi regényt ajánlunk a közelmúlt megjelenései közül válogatva – természetesen nem csak skandi rajongóknak!

Karin Smirnoff: Azután hazamentem (Jana Kippo-trilógia 3.)
ford.: Patat Bence, Scolar Kiadó, 360 oldal

A Scolar Kiadó szinte rekordsebességgel hozta el nekünk Karin Smirnoff trilógiáját, amellyel a szerző az ötvenes éveinek az elején szó szerint berobbant az irodalmi életbe. Az Azután hazamentem a férfiakkal való leszámolás regénye.

Miután Jana Kippo egyedül marad, elhagyja Smalangert, hogy részt vegyen egy stockholmi kiállításon, ahol a galériában az ő agyagfigurái is bemutatásra kerülnek. Úgy dönt, hogy a fővárosba költözik, de az erőszak ide is követi: a múltja ismét utoléri, és egyre mélyebbre süllyed. Amikor úgy tűnik, végre megszabadul a toxikus kapcsolatoktól, a haldoklók és a holtak visszahívják északra, gyerekkora színhelyére. A halál biztossága és biztonsága, egy új kapcsolat ígérete és a lassan művészetté váló terápiás alkotás menekülőutat kínálnak. De vajon hazatalál? Lehetséges, hogy az új hazatérés egyben a múlt végleges lezárása is legyen?

Karin Smirnoff trilógiájának első részében (Elmentem az öcsémhez) láthattuk, miként menti meg Jana az ikertestvérét az alkoholtól és a haláltól. A folytatásban (Elvittük anyát északra) eltemették anyjukat a gyermekkori falujában, Norrbotternben. Ekkor az érzékenyebb lelkületű testvérét egy szekta csábította magához, de Janának sikerült ismételten segítenie rajta. A sorsát azonban senki nem kerülheti el, így végül a nő egyedül maradt, a harmadik rész elején éppen a hamvaiból próbál újra életre kelni.

Jana Kippo egyszerre gyenge és erős főhős: igazi törékeny lelkület, de sem a külvilág, sem maga felé nem akar annak látszani, éppen ezért nem engedi, hogy az érzelmei vegyék át az uralmat a gondolatai felett. Azt teszi, amit tennie kell: makacsul és kitartóan megy tovább, halad előre és dolgozik. Bár az élete tragédiák sorozata, tudja, hogy nem engedhet magának megálljt, különben ő maga is elpusztul. Ebben az időszakban egyre több időt tölt az általa készített agyagfigurák társaságában, amelyekre emlékképeként tekint. Megformálja közönyös anyját, szadista apját, és azokat az erőszakos férfiakat, akikhez valaha is vonzódott, akik bántották őt. És mindeközben gyakran beszélget halott ikertestvérével, akivel életében is oly ritkán váltott szót hangosan. De ugyanígy fontos alakja lesz a regénynek, Diana, a lány, akit fiatalon elhagyott, és aki minden tőle telhetőt megtesz, hogy újból kapcsolatba lépjen vele.

Mindeközben jobban megismerjük Stockholmot is, a svéd fővárost, amelynek pezsgésébe Jana Kippo nehezen tud beilleszkedni. Bár a helyszín más, mint az előző két regényben – mintha csak egy másik korban járnánk –, de ennek a városnak is megvan a maga sötét oldalra. A modern környezetben szinte érezni lehet a vidéki lét haldoklását, az elmaradottságot, amely folyamatosan körüllengi a főhőst. Ennek megfelelően az Azután hazamentem is meglehetősen depresszív, sötét hangulatú regény, amely egyszerre taszítja és vonzza az olvasót. Sokszor érezhetjük úgy, hogy minket is megfojt az ottani levegő, a világ egyre jobban bezárul, de mégsem tudunk menekülni belőle. Ennek legfőbb oka a regény csodálatos nyelvezete, amelyből ugyan teljesen hiányzik a központozás, de mégis mindvégig erőteljes marad – köszönhető ez jórészt Patat Bence zseniális fordításának.

A szerző május elején Magyarországra látogat, 10-én, szombaton a Három Hollóban találkozhatnak vele az olvasók, ahol Smirnoff-fal Patat Bence beszélget majd, ezt követően pedig az író dedikálja is a műveit.

Linda Boström Knausgård: Napfénykór
ford.: Papolczy Péter, Jaffa Kiadó, 208 oldal

Linda Boström Knausgård 1972-ben született a svédországi Boo városban. 1998-ban jelent meg első verseskötete (Gör mig behaglig för såret), ám az igazi áttörtést a Grand Mal című novellagyűjtemény hozta meg számára 2011-ben. 2013-ban jelent meg harmadik könyve, egyben első kisregénye, A Helios katasztrófa, amely elnyerte a svéd író- és költőnő, Mare Kandre emlékére alapított díjat. Második kisregénye, az Isten hozott Amerikában 2016-ban jelent meg, ezt jelölték Svédország legrangosabb irodalmi díjára, az August-díjra is. Boström Knausgård 2016 novemberéig volt Karl Ove Knausgård, norvég író házastársa, négy gyermekük született. Az írónő bipoláris zavarban szenved, betegségéről egy rádiós műsorban beszélt először nyíltan 2005-ben.

A szerzőt 2013 ​és 2017 között időszakosan pszichiátriai osztályon is kezelték, ahol elektrokonvulzív terápiát alkalmaztak rajta a gyerekkora óta egyre súlyosbodó depressziójának „gyógymódjaként”. A „gyárban” a kezelések előrehaladtával azonban a valódi lelki és testi gyógyulás helyett fokozatosan kezdtek eltűnni még az emlékei is, ennek ellensúlyozásaként végül az írásba kapaszkodott. A Napfénykór lapjain végigkísérhetjük ezeket a súlyos éveket, beláthatunk a pszichiátriai osztály működésébe, a bentlakók és az ápolók mindennapi életébe. És közben újabb részleteket tudhatunk meg az alkotó magánéletéből, a gyermekkor mellett a hirtelen világszerte ismert íróvá vált férjjel való házasság és válás, valamint a mentális betegséggel való hosszú küzdelem pillanataiból.

Linda Boström Knausgård harmadik regénye a depressziónak és a mentális betegségnek való behódolásról szól. A könyvet olvasva könnyen eszünkbe juthat Sylvia Plath munkássága, vagy az új-zélandi Janet Frame, aki egy egész trilógiát szánt az elmegyógyintézetben töltött éveinek és annak, hogyan mentette meg szó szerint a lobotómiától az írás. (Ez a trilógia magyarul egyelőre nem olvasható.) A Napfénykórban (az eredeti cím jelentése: Októberi gyermek, utalva ezzel a szerző születésére) többször is olvashatunk arról, hogyan kényszerítették a nőt a „gyógykezelésre”, amely tulajdonképpen elektrokonvulzív terápiát jelent, vagyis, hogy az agyát többször árammal sokkolták, amelynek hatására az emlékei egyre inkább kezdtek eltünedezni, ami ellen semmit sem tehetett.  Pontosabban de, megpróbált mindent megtenni: papírra vetette mindazt, ami eszébe jutott, és amire a későbbiekben emlékezni akart. Ennek köszönhetően ismerhetjük meg azokat a kemény hónapokat, amelyeket az intézetben töltött.

Az elektroterápia hatékonysága tekintetében igencsak megoszlanak a vélemények, az orvosok nagy része nem is ért egyet vele, sőt, vannak olyan országok, ahol be is tiltották ezt a fajta kezelést. A regény elbeszélője is meglehetősen nagy dühvel fordul a pszichiátria ezen módszere felé, ezzel együtt a fájdalom mind pszichológiai, mind fizikai síkon rányomja a bélyegét az életére, miközben folyamatosan próbálja megfogni az emlékfoszlányokat. Boström Knausgård írásaiban visszatérő elem a lelki traumák öröklődésétől való félelem, a család széthullása, valamint a mítoszokon keresztül ábrázolt elhagyatottság érzése. Ez a mostani művében is erőteljesen megjelenik.

A Napfénykór egy meglehetősen nehéz olvasmány, borzalmas emlékekkel teli memoár, amelyben mindvégig jelen van a küzdelem és a szenvedés. Láthatjuk a diszfunkcionális családban felnövő „októberi gyermeket”, aki már meglehetősen korán érzi, hogy „eltévedt” és „kívülálló”, miközben mégis szeretne a társadalom része lenni, ám ez soha nem sikerült neki teljesen. Az elszigeteltség végig kísérte az életét, amire gyógyírt talán a nagy szerelem jelenthetett volna Karl Ove személyében, ám ezzel a betegséggel egy párkapcsolat sem tudta felvenni a versenyt, hiszen a saját démonjai mindig is erősebbek voltak.

Habár a Napfénykór egy igen fontos regény, az olvasás több helyen válhat kényelmetlenné. Az ember nem szívesen olvas mindig negatív érzésekről, ez a mű viszont a kétségbeesés, a kilátástalanság, a reménytelenség és a düh története, amelyben a szerző saját magát sem kíméli: többször le is írja, hogy őt nem lehet szeretni. Ráadásul az emlékfoszlányok egy idő után valóban csak foszlányok lesznek, az írás több helyen csapongóvá válik – így kicsit átérezhetjük, hogy milyen is lehetnek a mindennapjai egy bipoláris zavarban szenvedő embernek. Ennek ellenére a téma és a szépirodalom kedvelőinek kifejezetten ajánlatos kézbe venni, mert mindentől függetlenül – vagy éppen sorsa miatt – Boström Knausgård az egyik legkivételesebb kortárs skandináv író.

Indrek Hargla: Melchior és Pilátus evangéliuma (Melchior, a patikárius 7.)
ford.: Rácz Nóra, Metropolis Media, 364 oldal

Utolsó kötetéhez érkezett az észt Indrek Hargla történelmi krimisorozata, a Melchior, a patikárius. Az első rész (Melchior, ​a patikárius és a Szent Olaf-templom rejtélye) kicsivel több mint 10 évvel ezelőtt, 2013-ban jelent meg a Metropolis Media gondozásában, vagyis egy évtized után kerül sor nálunk a végső búcsúra. A sorozat főszereplője Melchior Wakenstede, aki a 15. századi Tallin kereskedővárosában vezet patikát, emellett pedig szívesen old meg rejtélyes gyilkossági ügyeket. A Pilátus evangélium alcímet viselő kötetben Hunold Metsentaken nemes úr Melchiortól kér segítséget egy gyilkossággal vádolt ártatlan ifjú felmentésének érdekében. A patikusnak fel kell költöznie a Dómhegyre a híres lovag, Detmar von Wenthusen rezidenciájába, ahol a közelmúltban kegyetlen gyilkosság történt. Metsentaken meg van győződve róla, hogy a valódi gyilkos továbbra is szabadlábon és nyugodtan él a házban. Bár a feladat veszélyes, Melchior mégis elvállalja. Hamarosan rájön, hogy a Wenthusen-ház megannyi titkot rejt, és van köztük olyan, mely kapcsolatban áll a Pilátus evangéliuma című eltűnt könyvvel. A gyilkos a ház köztiszteletben álló lakóinak bármelyike lehet, Melchior pedig reménytelenül belegabalyodik a nemesi belviszályok hálójába.

A véres események ezúttal Detmar von Wenthusen lovag házában bontakoznak ki, ahol a nemeseknek ugyanúgy szükségük van Melchiorra, akárcsak az alsóvárosban élő kereskedőknek és kézműveseknek. Az öregkorban lévő főszereplőnk ismét vérebként ered egy aljas gyilkos nyomába, azonban ő maga sem sejti, hogy a nemesi lovagcsaládok közötti kicsinyes háború megakadályozása minden eddiginél nagyobb feladat lesz számára. Emellett – mintegy mellékszálként – folytatódnak Melchior fiának németországi „tanulmányai”, valamint fény derül a templomos lovagokat körülvevő rejtélyre is.

A regényben az alapkonfliktus egyik forrását egy nemesi család sarjának meggyilkolása adja, a másik oldalról viszont ott a Pilátus evangéliuma, az ősi kézirat, amelynek szélesebb körben történő napvilágra kerülése komoly vallási és politikai következményekkel is járhat. Hargla ismét mesterien mutatja be a XV. századi Tallinn történelmi és vallási háttérét, a regényben különösen nagy szerepet kap a Biblia és a keresztény hit. A kézirat rejtélyének feltárása során több filozófiai kérdéssel is szembesülhetünk, úgy mint, a vallás és a hatalom viszonya, vagy hogy mi történik akkor, ha a történelem sötét titkait próbáljuk meg feltárni.

A történelmi hűségen és a meglehetősen csavaros krimi-szálon túl a kötet érdemei közé sorolhatjuk a remekül megalkotott karaktereket, ahogyan az is Hargla tehetségét dicséri, hogy az állandó és visszatérő szereplők a hetedik részhez érve sem fulladtak ki. Melchior példának okáért a saját hitével és erkölcsi dilemmáival is megküzd, és bár látja a világ árnyékos oldalát, ugyanakkor megőrzi a saját emberi mivoltát. A cselekmény során nemcsak az igazság felkutatásának vágya hajtja, hanem a személyes fejlődése is. A mellékszereplők is kivételesen izgalmas karakterek, ráadásul a köztük fennálló kapcsolatrendszer is folyamatosan fenntartja az érdeklődést.

Nem utolsósorban – bár a sorozat rajongóinak nem mondunk ezzel újat – a Melchior-kötetekben a szerző hitelesen számol be arról, hogyan működött az udvar, hogyan dolgoztak a kereskedők, milyen fizetőeszközök keringtek a 15. századi Tallinnban (és volt belőlük bőven!), és milyen volt – vagy legalábbis lehetett – az élet általánosságban. A középkori Tallinn meglehetősen veszélyes hely volt: alattomos gyilkosok garázdálkodtak, a békés középkori mindennapok leple alatt baljós titkok húzódtak meg. De mindennek most pont került a végére, mi pedig örülhetünk, hogy egy újabb sorozattal lett teljes a hazai könyves élet.

Kiemelt kép: Karin Smirnoff: Azután hazamentem (Szerzőportré: Johan Gunseus)