Bizonyára olvasóink között is sok olyan akad, aki hozzánk hasonlóan kedveli a skandináv irodalmat. Rovatunkban hónapról hónapra három északi regényt ajánlunk a közelmúlt megjelenései közül válogatva – természetesen nem csak skandi rajongóknak!

Jens Liljestrand: Ha minden véget ér is
ford.: Patat Bence, Park Könyvkiadó, 496 oldal

Az 1974-ben született Jens Liljestrand korábban újságíróként szerzett nevet magának Svédországban, többek között a Sydsvenskan és a Dagens Nyheter kritikusaként, valamint az Expressen kulturális rovatszerkesztőjeként dolgozott. Vilhelm Mobergről írt életrajzi bestsellerét August-díjra jelölték. A Ha minden véget ér is az első regénye a nem túl távoli jövőben, egy disztópikus világban játszódik: négy ember küzd nemcsak az életben maradásért, hanem a boldogság fel-felvillanó érzésének megtartásáért is, miközben Svédország lángokban áll. Mert az élet megy tovább: akkor is, ha nincs elegendő élelem és üzemanyag, ha a családoknak gyalogszerrel kell menekülniük a tűzvész elől és akkor is, ha tüntetők rombolják le a városokat. De mindennek ellenére van, ami soha nem változik: a kamaszok szerelmesek lesznek, a házasságok megromlanak, a fiatalok identitásválságba kerülnek, és lankadatlan intenzitással lázadnak rettenetes szüleik ellen. Didrik, a 40 éves média-tanácsadó az erdőtűz elől menekülve igyekszik hősiesen viselkedni, családja megmentésére irányuló erőfeszítései azonban kudarcba fulladnak. Melissa, a klímatagadó influenszer mára elvesztette álmait, André, a kiöregedett teniszcsillag megnyomorított fia arra használja a válságban egyre inkább elharapódzó erőszakot, hogy leszámoljon szörnyeteg apjával. A családjától elszakadt tinédzser Viljának pedig a cselekvésre képtelen felnőttek helyébe kell lépnie a menekültek vezetőjeként.

Jens Lilljestrand regénye a nem túl távoli jövőben játszódik, és habár az a világ, amelyet megmutat az olvasó előtt, disztópia, mégis végig magunkon érezzük annak a súlyát, hogy a világvége ilyenformán bármikor bekövetkezhet. A szerző remekül bemutatja mind az egyén, mind a társadalom egésze reakcióját, hiszen az emberek többségének az első gondolata az, hogy az állam majd megvédi őket. Csakhogy hamar kiderül, hogy az életben maradás feltételei egyre szűkülnek, és erre a forgatókönyvre sem a vezetők, sem a politikusok, sem mások nem voltak felkészülve. Liljestrand már az alapszituációval képes komolyan elgondolkodtatni az olvasót, de ahogy egyre jobban alámerülünk a történetbe, és megismerjük az embereket és a helyzetre adott reakciókat, úgy kapunk annál több nézőpontot és oldalt, amely tovább árnyalja a képet.

A négy főszereplőn keresztül négy teljesen különböző válaszreakcióval találkozhatunk. Elsőként a háromgyerekes családapa és PR tanácsadó Didriket ismerjük meg, aki igazi klímaaktivista – egészen addig, amíg nem kell cselekednie. Mert amint menekülni kényszerül, a szolidaritása is elveszni látszik, annak helyét átveszi az ősi túlélési ösztön. Lánya, a tinédzser Didrik vele szemben képes felelősséget vállalni, és azáltal, hogy ő lesz az utolsó elbeszélő, a szerző nemcsak keretet ad a történetnek, hanem azt is megmutatja, hogy a fiataloké a jövő, ők azok, akik ténylegesen tudnak tenni a katasztrófa elkerülésért/enyhítéséért. Rajtuk kívül találkozhatunk még a klímaválságot tagadó Melissával, akinek alakján keresztül Liljestrand görbe tükröt tart a mai influenszerek elé: a lány számára ugyanis jóval fontosabbak a lájkok száma és a minél nagyobb népszerűség elérése, mint a Föld életben maradása. Persze, a szerző az ő alakját is megfelelően árnyalja, idővel kiderül, hogy az, amit látunk, csak egy maszk (mint annyi minden az Instagram és a TikTok világában), Melissának is vannak komoly érzelmei, vágyai. Végezetül ott van még a túlsúllyal és önbizalomhiánnyal küzdő André, akinek személyes tragédiája az apjával való viszonyában rejlik: gyűlöli és megveti az egykor volt teniszcsillagot, ugyanakkor igenis vágyik a férfi szeretetére és elismerésére. Eddig elfojtásra kényszerített dühe azonban a katasztrófával együtt tör utat magának, éppen ezért az ő története a kötet legszívszorítóbb és legerőteljesebb fejezete.

Liljestrand roppant okosan építi fel a karaktereket és a cselekményt: bár a különböző elbeszélések első pillanatra teljesen függetlennek tűnnek egymástól, az olvasó előtt szép fokozatosan felsejlik egy izgalmas kapcsolati háló, így a fontos téma és az egyéni sorsok mellett ez is ad egy plusz löketet, hogy csak úgy faljuk az oldalakat. Hiába terjedelmes a regény, az olvasmányos stílus és a mondatok mögött meghúzódó feszültség sodró lendülettel hatnak az olvasóra. Az pedig, hogy mind a fiatal, mind az idősebb generációt főszereplővé teszi, újból és újból el is gondolkodtat – sőt, abban is biztos vagyok, az egyes döntések kapcsán heves viták is születnének egy olvasóklubon belül. Ha pedig ezt el tudja érni egy könyv, akkor az csakis jó lehet. És a Ha minden véget ér is el tudja érni.

Anne Cathrine Bomann: Kék (Szerzőportré: Diana Juncher)

Anne Cathrine Bomann: Kék
ford.: Petrikovics Edit, Jelenkor Kiadó, 326 oldal

Anne Cathrine Bomann neve ismerősen csenghet azoknak, akik már találkoztak a szerző 2019-ben magyarul is megjelent Agathe című kisregényével. Legújabb könyvének egyik főszereplője Elisabeth Nordin, akit a fia elvesztése után – a világon elsőként – fejleszt ki gyógyszert az elhúzódó gyászzavar kezelésére. Miközben a Callocain nevű tablettát az Aarhusi Egyetem kutatócsoportja tanulmányozza, Thorsten Gjeldsted pszichológiaprofesszornak az a gyanúja támad, hogy valaki megváltoztatta a teszteredményeket, hogy eltitkolja a pirula egyik nyugtalanító mellékhatását. A professzor nyomozásba kezd két végzős hallgatójával: Annával, aki maga is gyászol, és Shadival, akinek statisztikai ismeretei nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy kiderüljön az igazság, mielőtt forgalomba kerülne a Callocain…

Bomann regénye több idősíkon játszódik: ezek közül az egyik 2011 áprilisában veszi kezdetét, amikor Elisabeth elveszíti ötéves kisfiát, a másik pedig 2024 szeptemberében, ami ugyan már nincs annyira messze számunkra, azonban a Kék eredeti megjelenésekor (2021) ez három éves ugrást jelentett az jövőbe. Ez utóbbi történetszálban találkoztunk Thorstennel, Annával és Shadival, akik a gyászzavar, valamint az új gyógyszer hatásait járják körbe. A nézőpontok folyamatosan váltakoznak a történet során, az összes fontosabb szereplő megszólal, valamint az időbeli ugrások is mindvégig jelen vannak, így fokozatosan ismerhetjük meg Elisabeth életét, valamint a Callocain nevű gyógyszer kifejlesztését. (A gyógyszer neve egyébként tisztelgés Karin Boye 1940-ben megjelent Kallocain című sci-fije előtt, amelyben a név egy olyan szert takar, amelytől a gyanúsított őszintén vall, mindent, még a legrejtettebb érzésit és gondolatait is.)

A regény a sodró lendületű történetmesélésnek és a karakterek között meghúzódó feszültségnek köszönhetően már-már vetekszik egy thriller izgalmával – noha gyilkosság nem történik benne –, miközben rengeteg fontos etikai és morális kérdést is feszeget. Ezekre maga a szerző nem is ad egyértelmű választ (merthogy nincs egyetlen jó válasz), ugyanakkor mélyen elgondolkodtatja az olvasót. Nemcsak a gyógyszergyártással kapcsolatos dilemmák merülnek fel, hanem maga a gyász és annak a feldolgozási folyamata is. Meddig tekinthető normálisnak a gyász, és mikortól számít „betegségnek”? Ha ez utóbbit választjuk, akkor van-e lehetőségünk és jogunk gyógyszerrel kezelni? Ha másként nem tud enyhülni a veszteség okozta fájdalom, beleavatkozhat az orvostudomány? És mennyit számít ez esetben a bevétel?

A meggazdagodás reménye a legelhivatottabb orvosokat és tudósokat is meg tudja szédíteni, akik éppen emiatt hajlamosak szemet hunyni a gyógyszer okozta mellékhatások felett is, amelyek idővel egyre erősebbé és veszélyesebbé válhatnak. A pénz és a hírnév utáni vágyakozás sokakból képes kiölni az emberséget, így a kezdeti célok – vagyis maga a gyógyítani akarás – is szép lassan átalakulnak, elveszítik jelentőségüket. És ezzel kapcsolatban újabb kérdés merül fel a páciensi oldalról: vajon meddig megyünk el a kockázatvállalás tekintetében, csak hogy megszűnjön a hiány okozta fájdalom.

A Kék egy remekbe szabott pszichológiai és lélektani regény, amelyet azoknak is jó szívvel ajánlunk, akiket az orvostudomány és a gyógyszeripar nem igazán vonz, hiszen mindezek csak keretéül szolgálnak azoknak a kérdéseknek, amelyekkel előbb vagy utóbb, de mindannyian szembesülünk az életünk során.

Stefan Ahnhem: A csere (Fotó: Valuska Gábor)

Stefan Ahnhem: A csere
ford.: Dobosi Beáta, Animus Kiadó, 344 oldal

A stockholmi születésű Stefan Ahnhem egyike az elmúlt évek legsikeresebb íróinak a skandináv krimi művelői között. Több mint két évtizeden át dolgozott forgatókönyvíróként, ami a stílusára is hatással volt. 2014-ben jelent meg A fantom című debütáló kötete, amely a pszichológiai thriller, az amerikai sorozatgyilkos-krimi és a skandináv krimihagyomány intelligens keveréke. Ahnhem a Crimetime Specsavers Award 2015-ös győztese. A szerző 2022-ben a Margó Irodalmi Fesztivál vendégeként hazánkban is járt, ekkor a beszélgetésen elhangzott, hogy a hat kötetből álló Fabian Risk-sorozat (amely teljes egészében olvasható magyarul) után újabb szériába kezd, amelynek főhőse Risk kollégája, Malin Rehnberg lesz. A spin-offnak tekinthető sorozat első része már meg is jelent En helt annan historie címmel, azonban magyarul nem ez került most kiadásra, hanem Ahnhem 2023-ban – valós események nyomán – írt önálló története: A csere.

A történet kiindulópontja végtelenül egyszerű: adott két házaspár, akik rendbe akarják hozni a házasságukat, valamint új impulzusokra vágynak, ezért úgy döntenek, hogy kis időre lakást cserélnek. Carl ​és Helene a stockholmi hétköznapok zajától távol akarnak megoldást találni a problémáikra, és választásuk egy kaliforniai házra esik. Ugyanis annak tulajdonosai éppen Svédországba készülnek, mert a férjnek ott lesz egy kiállítása. A svéd Adam és az amerikai Scarlett szintén a házassága megmentésén fáradozik. Azonban a két házaspár alig érkezik meg Santa Cruzba, illetve Stockholmba, különös események sora veszi kezdetét. Vajon Carlt csak az emlékezete tréfálja meg, amikor úgy képzeli, hogy a ház teljesen máshogy nézett ki a fotókon? Tényleg kopog valaki éjjelente a fűtéscsöveken, vagy csupán rémeket lát? És Scarlett képzelődik, vagy Helene valóban titkos üzenetet hagyott neki a gardróbszobában? A furcsaságok egyre szaporodnak, és a végén már a saját szemüknek sem mernek hinni. Ahogyan Stefan Ahnhem új pszichothrillerének mozaikdarabkái összeállnak, világossá válik, mennyivel több rejlik minden kapcsolatban a felszín alatt, mint azt képzelni mertük volna. És hogy mindenki jobban járna, ha igazat mondana. Csakis az igazat.

A csere című könyv ötlete akkor jutott a szerző eszében, amikor Ahnhem 2014 nyarán az USA nyugati partján nyaralt. A The Sacramento Bee című napilapban bukkant rá egy akkor pár hónapos hírre, ami egy cserbenhagyásos gázolásról szólt: egy kerékpáros életét vesztette a Salmon-vízesés közelében található hídon. A történet öt évvel későbbi folytatása még inkább felkeltette Ahnhem érdeklődését, aki ezután belevetette magát a baleset és a lezárt nyomozás részleteibe. Így tehát a legújabb regény egy megtörtént esetet dolgoz fel, igaz, nem teljes egészében, a szerző saját bevallása szerint is kénytelen volt helyenként a saját fantáziájával kiegészíteni a hézagokat. Éppen ezért talán nem meglepő, ha azt mondjuk, hogy A csere egészen más élményt ad, mint a Fabian Risk-sorozat. Ebben a kötetben jóval kevesebb az akció és a hagyományos értelemben vett nyomozásról sem beszélhetünk, sőt, nem is igazán krimi ez, inkább egy nagyon okosan felépített pszichológiai thriller. És mint ilyen, meglehetősen lassan halad, a feszültséget fokozatosan, lépésről lépésre építi fel.

A regényben felváltva olvashatunk a két pár életéről, a két helyszín – Stockholm és Santa Cruz – között ugrálva. Az már elsőre nyilvánvalóvá válik, hogy a házzal, amelybe Carl és Helene költözik, nincs minden rendben, Adam és Scarlett élete pedig Svédországban vesz nem várt fordulatot. Ahogyan egyre mélyebbre merülünk a négy főszereplő életébe, úgy sűrűsödnek a titkok, és válik egyre furcsábbá, sötétebbé a történet. Az olvasó helyzetét az sem könnyíti meg, hogy nehezen találni olyan karaktert, akivel igazán együtt tudna érezni, hiszen annak ellenére, hogy mindannyian párterápiás jelleggel mentek bele a lakáscserébe, egyikük sem akar igazán tenni a kapcsolat jobbra fordulásáért, nem ismerve fel azt, hogy maga az új helyzet még kevés ahhoz, hogy változzon bármi is.

Az első gyilkosságra nagyjából a történet közepén kerül sor, onnantól viszont igazán beindul a cselekmény, Ahnhem nemcsak a szereplők, hanem az olvasók idegeivel is játszani kezd. A szerzőnek többször sikerül megvezetnie minket – még a rutinosabbak is! –, hiszen mindenki élete titkokkal és hazugságokkal van tele, amelyekre azonban egyszer mindenképpen fény derül. Igazán üdítő látni, hogy Ahnhem más műfajban is képes remekelni, az egyedüli, amit a szemére tudnánk vetni, hogy A csere nem igazán illeszkedik bele a skandináv krimi műfajába – és elsősorban nem a krimi rész miatt, hanem mert a történet inkább az amerikai történetmesélés farvizein evez. Persze, ez nem sokat von le az értékéből.

Kiemelt kép: Jens Liljestrand: Ha minden véget ér is (Szerzőportré: Fredrik Hjerling)