Skandináv május – avagy ezeket a skandi regényeket olvastuk előző hónapban

Bizonyára olvasóink között is sok olyan akad, aki hozzánk hasonlóan kedveli a skandináv irodalmat. Rovatunkban hónapról hónapra három északi regényt ajánlunk a közelmúlt megjelenései közül válogatva – természetesen nem csak skandi rajongóknak!

Karin Smirnoff: A lány, aki az ördögtől sem fél
ford.: Erdődy Andrea, Animus Kiadó, 368 oldal

A 2004-ben elhunyt Stieg Larsson már nem érhette meg az eredetileg 10 kötetesre tervezett, de végül csak trilógiává bővült sorozata, a Millennium világsikerét. A tetovált lány 2005-ben jelent meg Svédországban, ezt követte A lány, aki a tűzzel játszik (2006), valamint A kártyavár összedől (2007). A szerző halálát követően, az első rész után tíz évvel David Lagercrantz folytatta a sorozatot három újabb kötettel (Ami nem öl meg, Mint az árnyék, A lány, aki kétszer élt). Közel ötévnyi szünet után pedig új íróhoz került a folytatás: a következő három rész megírására nem kisebb nevet kértek fel, mint a Janna Kippo-trilógiával a svéd irodalmi életbe egy csapásra berobbanó Karin Smirnoff-ot. Az új trilógia első (vagyis a sorozat hetedik) kötete, A lány, akinek semmi sem drága 2023-ban jelent meg, idén tavasszal pedig – a szerző magyarországi látogatásához időzítve – a boltokba kerül A lány, aki az ördögtől sem fél.

Egy tavaszi hajnalon Gasskasban bombarobbanás ébreszti a helyi lakosokat, később pedig holtan találnak egy környezetvédelmi aktivistát. Mikael Blomkvist épp a településre tart, ahol a családja mellett egy újabb szakmai kihívás is várja. Gyorsan bele is csöppen az események közepébe, amelyek nagy sztorit ígérnek. Az alvilág mindeközben prédaként les Lisbeth Salanderre. A helyzetét súlyosbítja, hogy legfőbb segítője és barátja Plague, a hacker eltűnik, unokahúga Svala pedig életveszélybe kerül. Egymást követik a baljós események, és aki ezeket a szálakat mozgatja, pontosan tudja, hogyan csalhatja magához Lisbethet, és hogyan teheti ártalmatlanná.

A Karin Smirnoff által írt trilógia (legalábbis az első két kötet) méltó folytatása Larsson kultikus sorozatának, még akkor is, ha a történet és a hangulatvétel is egészen új irányt vett. Ahogyan Smirnoff a Három Hollóban megrendezett közönségtalálkozón elmondta, ő és Larsson sok mindenben hasonlítanak (például a politikai nézeteikben vagy abban, hogy szeretnek erős női karakterekről írni), ennek ellenére nem áll szándékában „ugyanazt” írni, sokkal inkább arra törekedett, hogy saját, egyedi hangját megőrizve maradjon hű a Millennium-sorozat szellemiségéhez. Az pedig kétségkívül kijelenthető, hogy az általa írt regények új és friss perspektívát hoztak be.

A lány, aki az ördögtől sem fél történetében egyre fontosabb szerep jut a fiatal Svalának, Lisbeth unokahúgának, aki éles elméje és bátorsága révén hamarosan egy helyi politikai összeesküvésre figyel fel, melyben egy szélsőjobboldali szervezet próbál meg befolyást mérni a helyi hatalomra. Svala mindenben megtestesíti az erős női szereplőt: karaktere nemcsak a fiatal generáció erejét és intelligenciáját mutatja be, hanem egyben a női szolidaritás és bátorság szimbóluma is. Ilyen értelemben méltó utódja Lisbeth karakterének, aki viszont – Blomkvisttal egyetemben – kicsit háttérbe is szorult, a hangsúly már nem igazán rajtuk van. (Smirnoff maga is elismerte, hogy Blomkvistet meglehetősen unalmas figurának tartja, így ez a döntés némileg érhető is.)

De nemcsak ez az egyetlen, amiben újdonságot hoz a nyolcadik rész – és ami miatt talán joggal vívja ki az ősrajongók ellenszenvét –, ugyanis Smirnoff ezúttal nem a krimit, hanem a társadalmi kérdéseket helyezte előtérbe, és maga a regény is egy fokkal közelebb áll a szépirodalomhoz, mint a – szó jó értelmében vett – lektűrhöz. A szerző mondatait olvasni kétségtelenül mindig nagy öröm, ugyanakkor az is tény, hogy ez nem feltétlenül passzol a sorozat eddigi köteteihez – ez pedig már a befogadón múlik, hogy mennyire tartja üdvözítőnek. A cselekmény jóval összetettebb, mint a szokásos krimikben, egészen máshová helyeződnek a hangsúlyok. Ennek hatására ez a történet kevésbé lesz univerzális, véleményem szerint a benne ábrázolt problémákat (különösen az őslakos, rénszarvas-tenyésztő számik helyzetét) igazán csak a svédek tudják átérezni és megérteni. (Egyébként erről a témáról már magyarul is olvashattunk az egészen kiváló Lopás című könyvben Ann-Helén Laestadius tollából.)

Összességében A lány, aki az ördögtől sem fél feltehetőleg igencsak megosztó regény lesz – még azok körében is, akik örömmel fogadták a Smirnoff által írt hetedik részt, ami a maga nemében szintén egészen páratlan volt –, de ez a megosztottság csak a Millennium-sorozatban betöltött szerepére vonatkozhat, mert ha önmagában, semmihez nem mérve nézzük akkor kijelenthető, hogy Smirnoff ezúttal is egy meglehetősen erős történettel nyűgözi le az olvasókat.

Fríða Ísberg: A jelölés
ford.: Veress Kata, Európa Könyvkiadó, 296 oldal

Az izlandi kortárs irodalom egyik legizgalmasabb és legígéretesebb hangja, Fríða Ísberg már első regényével, az eredetileg 2021-ben megjelent A jelöléssel azonnal felhívta magára az olvasók és a szakma figyelmét, és nemcsak hazájában, hanem nemzetközi szinten is sikert aratott. A regény többek között elnyerte a Per Olov Enquist-díjat, és olyan neves lapok is elismerően nyilatkoztak róla, mint a Dagens Nyheter, a Politiken vagy a The Herald.

A regényben Ísberg egy olyan disztópikus társadalmat mutat be, amelyben megalkotják az egyének együttérző képességét mérő, az antiszociális viselkedést kimutató empátiatesztet, amely jelöltekre és jelöletlenekre osztja a társadalom tagjait. Akik vállalják és sikerrel teljesítik a tesztet, jelöltté válnak, nagyobb biztonságot és bizonyos kiváltságokat élvezhetnek, de ez a személyiségi jogok csorbulásával jár. Azok pedig, akik nem „teljesítenek jól”, elveszítik hozzáférésüket a társadalom bizonyos részeihez. Habár a cselekmény Reykjavíkban játszódik, akár Budapest is lehetne a helyszín, hiszen a regényben bemutatott társadalmi kísérlet olyan univerzális, mély filozófiai és etikai kérdéseket vet fel, amelyek a mi világunkra is rímelnek. (Érdekesség, hogy a szerző egy interjúban meg is említette hazánkat – mint az egyik olyan országot, ahol rövidesen megjelenik a könyve – és felhívta a figyelmet az éppen akkoriban bevezetésre kerülő abortusztörvényre.)

A regényben négy teljesen különböző ember életének egy szakaszát követhetjük nyomon. Egyikük a tesztet támogató kampány vezetője, Ólafur Tandri Sveinbjörnsson, a másik pedig az őt zsaroló fiatalember, Tristan, aki nem hajlandó alávetni magát a teszt elvégzésének. Aztán ott van még Vetur, a tanárnő, akit a volt barátja zaklat, valamint az állását éppen elvesztő nő, Eyja, akit a munkahelyén szexuálisan zaklatás ért. Mindegyikük más-más nézőpontból és háttérrel közelíti meg a társadalmi kérdéseket, és bár kezdetben semmi sem köti össze őket, a történetük szép lassan összefonódik. Rajtuk keresztül láthatjuk azt is, hogy egy ilyen forradalmi vívmánynak milyen hatásai lehetnek a társadalomra és személyes kapcsolatainkra: a barát a barát ellen fordul, kollégák és családok vallanak ellentétes nézeteket.

Ísberg számtalan kérdést felvet a történet során: Mit jelent a „biztonság”? Meddig lehet elmenni ennek a nevében? Hol kezdődnek és hol érnek véget az átláthatóság, a személyes szabadság határai? Be lehet pusztán az empátia alapján kategorizálni az embereket? Megítélhetők-e egyformán a kiváltságos körülmények közé születettek és a nehéz életkörülmények között élők? Lehet-e potenciális bűnözőnek nyilvánítani azokat, akiknek a túléléshez az egyetlen eszközük a kényszerű érzéketlenség? Milyen mértékben avatkozhat bele az egyének életébe és korlátozhatja jogaikat az állam a „társadalom megóvása nevében”? Ezek a kérdések pedig meglehetősen aktuálisan a mai világban is, a szerzőnek pedig nem célja megnyugtató válaszokat adni – sőt, valamire nem is ad, hanem az olvasóra hárítja ennek a feladatnak a terhét. Mindeközben arra is késztet minket, hogy elgondolkodjunk a technológia és az etika kapcsolatáról, valamint arról, hogy miként formálják a társadalmi normák az egyéni identitást.

A regényben ugyanakkor megjelenik egy másik vonal is, ami érezhetően erősen foglalkoztatja a szerzőt: a nők ellen elkövetett erőszak mértéke és a nők kiszolgáltatottsága. Példának okáért ott van Vetur, aki egyre kevésbé bízhat abban, hogy a társadalom megvédi őt az egyre tovább merészkedő zaklatójától, hiszen az emberek annyira bíznak az empátiateszt igazában, hogy már nem mernek aktívan cselekedni. Eyjának pedig a munkahelyi nőgyűlölettel kell szembenéznie, és ennek a szálnak a kapcsán is felmerül, hogy a pszichológusok mennyire megszállottan használják a tesztet arra, hogy megtalálják és megállítsák az általuk veszélyesnek ítélt embereket, ahelyett, hogy azokat néznék, akik erőszakos cselekedeteikkel valóban ártanak a nőknek. Ezeket a férfiakat többnyire azért hagyják figyelmen kívül, mert hatalmi pozícióban vannak, és már átmentek a teszten. Ez megkérdőjelezi bennünk, hogy vajon helyes-e valaha is vakon bízni egy olyan rendszerben, amely megmondja nekünk, hogy kinek van igaza, és ki a rossz.

Összességében bár A jelölés nem tökéletes regény, megvannak az apróbb hibái, de ezek ellenére is egy erőteljes és gondolatébresztő mű született, amely társadalmi és filozófiai kérdésekbe is beleveti magát, ezáltal arra ösztönözve minket is, hogy kritikusan szemléljük azt a világot, amelyben élünk.

Kim Simonsen: Egy csepp tengervíz biológiai összetétele olyan, mint a véremé
ford.: Veress Kata, Ø Kiadó, 60 oldal

A célzottan az északi irodalommal foglalkozó Ø Kiadó ezúttal egy különleges verseskötettel lepte meg a műfaj rajongóit. Kim Simonsen neve hazánkban eddig teljesen ismeretlen volt, holott az egyik legsikeresebb feröeri kortárs költőről van szó. A már a címében is megkapóan lírai Egy csepp tengervíz biológiai összetétele olyan, mint a véremé a kiadó első verseskötete is egyben, amelynek minimalista, ám mégis szemet gyönyörködtető borítója (a kép Ernst Hackel koronmedúza-ábrázolása) bát tökéletesen illeszkedik az eddig megjelent szépirodalmi könyvekéhez, maga a formátum változott: sokkal kisebb, szinte zsebkönyvméretű kötetet vehetünk kezünkbe.

Az 1970-ben született Kim Simonsen a Koppenhágai Egyetemen szerzett diplomát, majd 2012-ben a Roskilde Egyetemen PhD-zett. Tudományos érdeklődésének középpontjában az északi irodalom és kultúra áll, többek között olyan neves intézményekben is dolgozott, mint a Columbia Egyetem, a Stanford Egyetem, az Amszterdami Egyetem és a Bergen Egyetem. Jelenleg a Feröeri Egyetemen tanít kreatív írást, és az Eksil Kiadó vezető szerkesztője. Eddig hét kötete jelent meg, 2014-ben elnyerte a Tórshavni Városi Tanács Irodalmi Díját (M. A. Jacobsen-díj). Műveit több nyelvre is lefordították, ma már dánul, macedónul, olaszul, németül és angolul is olvashatók versei, de költeményeit nemzetközi antológiákban (Poems from the Edge of Extinction, Best Poetry in Translation 2025) is megjelentették már. Simonsen aktív résztvevője hazája kulturális és irodalmi életének, a Feröer Szigeteki Nemzetközi Irodalmi Fesztivál létrehozója, emellett a Writer’s Climate Action (Írók Klímaakciója) kezdeményezéshez is csatlakozott, amellyel a környezeti válságra kívánják felhívni a figyelmet.

Az Egy csepp tengervíz biológiai összetétele olyan, mint a véremé – amelyet 2024-ben jelöltek az Északi Tanács Irodalmi Díjára – Simonsen legújabb kötete. Egyszerre lírai és meditatív mű, amelyben a költő apjának halála utáni gyászát dolgozza fel. A gyermekkor tájainak és a természeti elemeknek a képei keverednek a személyes veszteséggel és az idő ciklikusságával. A műben visszatérű motívumként jelenik meg a tenger – mint a hely, ahonnan jöttünk és ahová megyünk –, a tengeri élővilág, a víz és ezek biológiai összetétele, amelyek egyszerre szimbolizálják a folytonosan változó időt és az élet, a természet rendjét.

Simonsen apja egész életében a tengeren hajózott, így hát mondhatni, szinte evidens, hogy a halála utáni gyászfeldolgozás is ehhez a természeti elemhez kapcsolódik. A költő olyan filozófusok, írók és tudósok szavaihoz, gondolataihoz tér vissza, mint Anaximandrosz, Ovidius, Carl Sagan, Arisztotelész, Jane Benett, Hélėne Cixous vagy Catherine Clément, amelyeket aztán saját életére, érzéseire vetít ki és veti össze saját meglátásait az övéikkel. Mindvégig az élet és halál kapcsolatáról elmélkedik, rövid, pár sorból álló verseiben erősen jelen vannak azok a filozófiai kérdések, amelyek az elmúlással és a természethez való visszatéréssel kapcsolatosak. A legizgalmasabb és legérdekesebb egységnek talán az utolsó, Emberek című fejezet tekinthető, amelyben – egyfajta összegzésként – megpróbálja megfejteni, hogy mit is jelent embernek lenni. A versek gazdag képi világa és Simonsen lírai stílusa lehetőséget ad az olvasónak a mélyebb reflexióra és az érzelmek meg- és átélésre, miközben mi magunk is számot vethetünk saját életünkkel és elgondolkodhatunk azon, hogy mit is jelentünk mi a hatalmas univerzum számára.

Kiemelt kép: Karin Smirnoff: A lány, aki az ördögtől sem fél (Szerzőportré: Thron Ullberg)