Skandináv május – avagy ezeket a skandi regényeket olvastuk a hónapban

Bizonyára olvasóink között is sok olyan akad, aki hozzánk hasonlóan kedveli a skandináv irodalmat. Új rovatunkban három-három északi regényt ajánlunk a közelmúlt megjelenései közül válogatva – természetesen nem csak skandi rajongóknak!  

Reeli Reinaus: Morten és az eltűnt világok
ford.: Rácz Nóra, Metropolis Media, 168 oldal

A Morten és az eltűnt világok a Metropolis Media Popcorn sorozatában jelent meg, amelyben főleg az ifjúság számára íródott könyveket adnak ki. Az észt Reeli Reinhaus néprajzkutatóként és íróként dolgozik, több mint 20 gyermek- és ifjúsági regény fűződik a nevéhez, amelyekkel több irodalmi díjat is elnyert. Bűnügyi és fantasztikus műveiben is a fiatalok mindennapi problémáival foglalkozik, nincs ez másként a Morten esetében sem.

Mert hiába a sejtelmes, némileg a horror műfaját idéző borító, és hiába szerepel a fülszövegben a mágikus realizmus, mégsem a fantasztikum az, ami uralja a történetet. Amelynek egyébként főhőse a címszereplő Morten, aki nagyszülei halálát követően azok házába költözik, eleinte anyjával, valamint annak testvérével, de miután a mama külföldön kap munkát, a tizenéves fiú egyedül marad alkoholista, erőszakos nagybátyjával, Urmasszal. Morten egyedüli hobbija a fényképezés, gyakran kijár a közeli láphoz, hogy megörökítse a természet szépségeit. Itt találkozik egyik alkalommal Emilie-vel, egy halott lány szellemével, akivel hamarosan különös barátságot köt.

Reinhaus első magyarul megjelent kisregénye több szempontból képes meglepetést okozni az olvasójának, ugyanis egyáltalán nem azok a dolgok válnak fajsúlyossá, amelyre számítanánk. Gyakorlatilag pont az Emilie-szál az, amelyre a legkevesebb fókusz vetül, és hiába kapunk egy szellemet, aki képtelen elhagyni a láp területét, semmilyen horrorisztikus fordulatot nem fog venni a cselekmény. A hangsúly sokkal inkább Mortenre helyeződik, aki szegénységben és a nagybátyjával való együttélés okán rettegésben él. A ház, amelyben laknak, szép lassan az enyészeté lesz, anyja jóformán alig törődik vele, éli a saját életét, miközben a fiúnak nap mint nap el kell viselnie, hogy megverik. Éppen ezért egy csendes, visszahúzódó sráccá válik, aki nem akar és nem is mer kapcsolatot kialakítani a társaival.

Amikor azonban Urmas részben puszta gonoszságból, részben az alkohol utáni vágyódásból eladja a fiú féltve őrzött fényképezőgépét, Mortennek muszáj segítséget kérnie – ezúttal az élőktől. Így szép lassan megnyílik az osztálytársai előtt, felvállalja önmagát és egyre kevésbé szégyelli azt a környezetet, amelyben él, és amelyről nem tehet. Az újdonsült barátok pedig segítenek is neki. Bár a történet meglehetősen rövid, Reinhaus mégis nagyon szépen ábrázolja és viszi végig azt a jellemfejlődést, amelyen Morten átesik, gyakorlatilag egy felnövés-történetet kapunk, még akkor is, ha nem évek, csupán hetek telnek el. A Morten és az eltűnt világok tehát jóval több egy ifjúsági fantasynál (amelynek elsősorban titulálva van), mert olyan társadalmi problémákat fogalmaz meg, amellyel a fiatalok bárhol a világon találkozhatnak, ez a regény pedig a szórakoztatáson túl kiválóan érzékenyít is.

Minna Lindgren: Visszatérés az Alkonypagonyba
ford.: Makra Hajnalka, Kossuth Kiadó, 384 oldal

Folytatódnak, egyben véget is érnek a helsinki nagyik kalandjai, vagyis újból találkozhatunk Siirivel, Irmával és Anna-Liisával.

Átmeneti menedékszállásáról ​visszatér a három grácia a felújított Alkonypagony Idősotthonba, amely a jövő gondozási koncepciójának, a monitorozott ápolás kísérleti projektjének központjává vált. Ápolókra immár nincs szükség, hiszen a padlóba épített érzékelők jelzik, ha elesnek az öregek, az okosnadrágok valós időben tesznek jelentést a tartalmukról, az étel pedig nyomtatóból jön. Kisebb-nagyobb galibákat okoz, hogy a lakók és a masinák egyáltalán nem ugyanazt a nyelvet beszélik. Az öregeken kívül csak az új tulajdonos önkéntesei maradtak az otthonban, akik a betegápolás helyett a lélek e világi és túlvilági jólétéről gondoskodnak. Míg az öregek az egészségügyi ellátást biztosító okosfalakkal perlekednek, Anna-Liisát maga alá temetik a pénzügyi problémák, az új szektavezető tulajdonos pedig kevésbé toleráns az Alkonypagony lakóival, így Siirinek és Irmának ismét lépnie kell. Kalandjaikon keresztül örökösödési viták, manipulatív szekták és az automatizált adatfeldolgozás elképesztő világába csöppenünk. Talán az Alkonypagony napjai meg vannak számlálva?

Siiri, Anna-Liisa és Irma tehát hiába tér vissza Alkonypagonyba, továbbra sem tölthetik nyugodtan a jól megérdemelt nyugdíjas életet, hiszen újabb akadályokkal kell szembesülniük. Ez pedig nem más, mint a modern technológia, ami számukra mondhatni az ördögtől való, vagy legalábbis már nincsenek abban a korban, amikor könnyedén el tudják fogadni, hogy emberek helyett robotok és okoseszközök viseljék a gondjukat. És ha még mindez nem lenne elég, még egy szekta is be akarja hálózni a társaikat, akik adományozás címszó alatt akarják megfosztani minden vagyonuktól az időseket.

Lingdren most is – akárcsak az első két kötetben – fekete humorral fűszerezve, mégis nagy szeretettel és gyöngédséggel mesél az időskorról és arról, hogy mennyi mindennel kell megküzdeniük. Már ezzel is erősen belemegy bizonyos, a társadalmat globálisan érintő kérdésekbe, de mindegyik részben adódik ehhez egy plusz is, jelen esetben a gépek uralta világ, amely bár elsőre valóban nagyszerűnek tűnhet, ugyanakkor mégis egy olyan ijesztő jövőt tár elénk, amelyben az emberség és emberiség a szó szoros és átvitt értelmében is eltűnőfélbe kerül.

Mindennek ellenére mégsem mondható búskomornak vagy depresszívnek a történet, hiszen három főhősünk folyamatosan gondoskodik a jó hangulatról, az ő életigenlésük, és az, ahogyan ők küzdenek, az olvasó számára is meghozza az optimista világszemléletet. Siiri, Anna-Liisa és Irma, ez a három egyedi nő meglehetősen közel kerülhetett az olvasók szívékhez az alatt az egy-másfél év alatt, amíg a trilógia megjelent, így hát a tőlük való búcsú is kissé fájdalmas – de a jó hír, hogy bármikor visszatérhetünk hozzájuk. Ráadásul, őket elnézve, nem is tűnik annyira átvészelhetetlennek a 90 feletti élet.

Peter Mohlin – Peter Nyström: Deformáció (John Adderley ügynök 2.)
ford.: Dobosi Beáta, Animus Kiadó, 328 oldal

Két évvel ezelőtt, 2021-ben látott napvilágot a Mohlin&Nyström szerzőpáros krimisorozatának első kötete, Az utolsó élet. Ebben a részben ismerkedtünk meg John ​Adderley FBI-ügynökkel, aki miután beépült a baltimore-i nigériai maffiába, arra kényszerült, hogy a tanúvédelmi program keretében új életet kezdjen. Saját kérésére a svédországi Karlstadba küldik, a városba, ahol felnőtt, de ahová húsz éve nem tette be a lábát. Új személyazonosságot és munkát is kap: a rendőrség döglött aktákkal foglalkozó csoportjánál kezd dolgozni. Miután sikerrel derített fényt egy divatcég örökösnőjének tíz évvel ezelőtti eltűnésére, most újabb nyomozásba kezd. Két ​testvér, Alicia és Stella közösen hozott létre egy igen sikeres társkereső oldalt, amivel nemcsak vetélytársakat, de ellenségeket is szép számmal szereztek maguknak. Mivel Alicia arca gyerekkorában csúnyán megsérült, nem szívesen szerepel a nyilvánosság előtt, és a babérokat mindig gyönyörű nővére aratja le. Egy nap azonban holtan találják Stellát, ami a feje tetejére állítja Alicia életét. Főleg, mivel attól tart, hogy ő lesz a gyilkos következő áldozata. John Adderley-nek feltett szándéka, hogy végérvényesen leszámol a múlttal, és ebben a gyilkossági ügyben meglátja a soha vissza nem térő alkalmat, hogy örökre eltűnjön az őt üldöző nigériai drogkartell szeme elől.

Az utolsó élet című regénnyel a szerzőpáros igen magasra tette a lécet, amelyet ugyan a folytatással nem sikerült megugraniuk, a Deformáció sem mondható rossznak. A cselekmény meglehetősen izgalmasan indul, a két, külön-külön is izgalmas szál (a Stella-gyilkosság és a drogkartell-ügy), megadja a kezdeti löketet. A sztori alig egy hét alatt játszódik, így az események jócskán pörögnek, ami bizony – és ilyet ritkán mond az ember – néhol a történet rovására megy, hiszen nem jut elég idő egyes elemek kibontására. A nyomozást egy titokzatos blogger ténykedése is nehezíti, aki a nagyközönség előtt világít rá a rendőrség által elkövetett hibákra – amelyekből kissé túl sok is akad, és nem egy valóban banálisnak is tűnik.

Az egyébként az első kötetben roppant szimpatikusnak tűnő John ebben a könyvben nagyban veszít rokonszenvéből, mert tettei, akárcsak az elcsúfított arcú Aliciáé erkölcsileg erősen megkérdőjelezhetők, persze a halott Stellának is megvoltak a maga kis titkai. Ha maga a bűnügy nem is olyan ütős, a kötet egyik legnagyobb erénye az, hogy meglehetősen hitelesen tárják az olvasók elé azt, mi mindenre képes az ember, csak hogy a saját bőrét mentse.

Kiemelt kép: Reeli Reinhaus: Morten és az eltűnt világok (Szerzőportré: Dmitri Kotjuh)