Bizonyára olvasóink között is sok olyan akad, aki hozzánk hasonlóan kedveli a skandináv irodalmat. Rovatunkban hónapról hónapra három északi regényt ajánlunk a közelmúlt megjelenései közül válogatva – természetesen nem csak skandi rajongóknak!
Hjalmar Bergman: Nagymama és az Úristen
ford.: Dió Dávid, & Kiadó, 288 oldal
Az 1883-ban, Örebro városában született Hjalmar Bergman neve a magyar olvasóknak (még) nem mond semmit, miközben Svédországban a hazai irodalom nagy klasszikusaként tartják számon Selma Lagerlöf mellett. Jómódú, polgári családba született, egy rövid ideig az Uppsalai Egyetemen tanult, majd utazni kezdett. Bergman művészete félúton helyezkedik el a realizmus és a modernista irodalom között. A szülővárosa, Örebro alapján megmintázott képzeletbeli kisvárossal, Wadköpinggel saját írói univerzumot teremtett, ahol a szereplők szabadon járkálnak a történetek között – így például a nemrég megjelent Nagymama és az Úristen egyes szereplőivel a későbbiekben is találkozhatunk, így válik a mellékszereplő a későbbiekben főhőssé, és fordítva. A szerző a regény- és színműíráson kívül a film világába is belekóstolt, még Hollywoodba is kiutazott, de nem találta meg a számításait. (Ingmar Bergman filmrendezővel csak névrokonságban állnak, noha utóbbi legfőbb inspirációinak egyikeként hivatkozik a századfordulón élt szerzőre.) Egyre inkább eluralkodó depressziója, alkoholizmussal és a narkotikumok iránti szenvedélyével súlyosbítva, önpusztító életmódba sodorta, míg végül egy berlini szállodai szobában valószínűleg önkezével vetett véget az életének 1931-ben.
A Nagymama és az Úristen a mintegy tizenhárom kötetből álló Wadköpingi történetek sorozat egyik kötete (nem írhatjuk, hogy első, tekintettel arra, hogy időben nem ez keletkezett először, de mivel önállóan is élvezhető regényről van szó, ezért nem is kívánjuk hangsúlyozni a sorszámot). Nagymama és az Úristen között régi, bensőséges kapcsolat áll fent, hiszen utóbbi a nő egész küzdelmes életét végigkísérte: türelmes hallgatóságként, kíméletlen vitapartnerként, akinek sohasem kalandoznak el a gondolatai. Megértőn figyelte, hogyan válik Agnes némi megalkuvással és kitartó vasakarattal nehéz sorsú cselédlányból köztiszteletben álló, vagyonos, teljhatalmú nővé, és hogyan tölti meg szépen lassan udvarházuk elrontott, ablaktalan, titkos szobáját családi csontvázakkal: szégyennel, mulasztással és megaláztatással.
A svéd családregény több mint 100 évvel (egészen pontosan 103 évvel) ezelőtt jelent meg, de ez az egy évszázadnyi idő semennyire nem érződik rajta: a humora még ma is üdítő, ahogyan a történet mondanivalója, üzenete is örökérvényű téziseket fogalmaz meg az emberekről, az emberi lélekről és azok mozgatórugóiról. A cselekmény egyszerre szórakoztató és drámai, fordulatokkal teli, a szereplőket pedig olyannyira közel érezhetjük magunkhoz, mintha valóban itt élnének velünk, a szomszédban. A címbéli nagymama, vagyis Agnes Borck karaktere igazán jól felépített, akinek személyes történetét az Úristennel való beszélgetés során ismerjük meg. Így emlékszik vissza arra a vidéki lányra, aki azelőtt volt, mielőtt hozzáment volna Jonathan Borckhoz, az üzletemberhez, ezzel pedig gyökeresen megváltozott az élete. Igazán karakán személyiség, aki szereti kézben tartani a dolgokat, átvenni az irányítást a saját és a családja élete felett egyaránt. Bergman azonban nemcsak neki, hanem a falunak, a falusi miliőnek és az abban lakóknak is egyaránt fontos szerepet szán, ezeknek a jeleneteknek köszönhetően pedig jóleső nosztalgia is eltöltheti az olvasót, valamint érezheti a vágyat is, hogy milyen szívesen élne Wadköpingben.
Persze, itt és ekkor sem volt fenékig tejfel az élet, a humoros és szeretetteli pillanatok mellett kijut a szenvedésből is, hiszen mind annyi minden, úgy az emberi lét, az előrejutás is lemondással jár, valamint a folytonos kiszolgáltatottság is jelen van. A Nagymama igyekszik haladni a korral, megértéssel és nyitottan áll a számára ismeretlen dolgokhoz, megpróbálja elfogadni azt, amire már nincs hatással, egyedül a hit az, ami állandóan jelen van az életében. A regény második felében változik a perspektíva, hiszen ekkor már a család a Nagymama születésnapját ünnepelni gyűlik össze, ez pedig tovább árnyalja az egyébként is roppant mód színes karaktereket.
Nagy öröm, hogy az & Kiadó elhozta számunkra ezt az igazi svéd klasszikust, ezáltal is színesítve a hazai skandináv irodalmi palettát, és csak bízhatunk abban, hogy a regény kellően jó fogadtatásra talál az olvasók között ahhoz, hogy végül a teljes életmű megjelenhessen.

Indrek Hargla: Melchior és a Gotlandi Ördög (Szerzőportré: Madis Veltman)
Indrek Hargla: Melchior és a Gotlandi Ördög (Melchior, a patikárius 6.)
ford.: Rácz Nóra, Metropolis Media, 418 oldal
Magyarul is folytatódott az észt Indrek Hargla történelmi krimisorozata, a Melchior, a patikárius. Az első rész (Melchior, a patikárius és a Szent Olaf-templom rejtélye) kicsivel több mint 10 évvel ezelőtt, 2013-ban jelent meg a Metropolis Media gondozásában, pár hónapja pedig már a hatodik, és jelen állás szerint az utolsó előtti kötetet is kezünkbe vehetjük. A sorozat főszereplője Melchior Wakenstede, aki a 15. századi Tallin kereskedővárosában vezet patikát, emellett pedig szívesen old meg rejtélyes gyilkossági ügyeket. A Gotlandi Ördög címet viselő epizódban 1433-ban járunk, a városban pusztító tűzvészt követően Melchior pedig titokzatos figyelmeztetést kap egy levélben: a Gotlandi Ördög Tallinba érkezik, és a patikárius élete veszélyben van. Ugyanekkor egy haldokló kalmár is a segítségét kéri egy régi gyilkosság felderítésében: a férfi utolsó kívánsága szent, így hát Melchior munkához lát, bár fogalma sincs, kit öltek meg, és mikor. Az egyetlen nyom, amin elindulhat, egy ládika ezüstbrossokkal, amelyek Lívföld másik püspöki székhelyére, Tartuba vezetik őt. Amint Melchior egyre közelebb jut a rejtély megfejtéséhez, régi bűnök árnyai kísértenek újra, és a gonosz támadásba lendül. Mindeközben Lübeckben Melchior fia a bérgyilkosok céhének tagjává válik.
A sorozat hatodik része több szempontból is különbözik az előzektől: egyfelől a nagylelkű, szeretetteljes és bölcs Melchior nagy változásokon esett keresztül. Lánya egy piritai kolostorban él, fia Lübeckben tartózkodik (és a gyógyszerészet mellett a gyilkolás mesterségébe is beleveti magát), imádott Keterlynjét pedig magához szólította az Úr. A férfi éppen ezért meglehetősen magányosnak érzi magát, ez pedig az egyike azon kevés betegségeknek, amelyre még ő maga sem tudja a gyógyírt. Szemmel láthatóan rajta is nyomot hagyott az idő és a történtek, már nincs ereje teljében, éppen ezért jóval sebezhetőbbé is válik, amit persze mások igyekeznek kihasználni. Ez a szomorú és sokszor kilátástalannak tűnő élethelyzet rá is nyomja a bélyegét a könyv hangulatára, az azonban adhat némi reményt, hogy Melchior továbbra is azon van, hogy hűen szolgálja az Urat – még ha azt egy olyan, zsiványok, tolvajok és egyéb bűnözök lakta városban is kell tennie, mint Tallin.
A Melchior-sorozat különlegességének tekinthető, hogy a szerző egy kissé misztikus, már-már a feledés homályába vesző korba kalauzolja el az olvasókat. Ebben a regényben Tallin történelmének egyik legsötétebb eseményével, az 1433-as tűzvésszel is megismertet minket. Ennek tragédiája sötét felhőként sokáig ott lebeg a város polgárainak feje felett, befolyással bír az életükre, a mindennapjaikra, és Hargla ennek hatásait is igazán hűen mutatja be. A romba dőlt házak és kihunyt életek – ezek mind-mind fontos szerepet kapnak a regényben, főleg, hogy a középkori emberek az egészet Isten büntetésének hitték. A történetben egyébként is központi szerep jut a hitnek, hiszen minden cselekedetnek a mozgatórugója a vallás. Emiatt az elbeszélés sokszor csap át didaktikus-filozofikus eszmefuttatásokba, amik bizony megakaszthatják az olvasást.
Ami azért sem esik mindig jól, mert Hargla most is több izgalmas szállal dolgozik mindvégig: eleinte csak kapkodjuk a fejünket, hiszen az események között látszólag semmilyen összefüggés nincs, persze, a szerző a végén bebizonyítja, hogy a sokszor üresjáratnak gondolt jelenetek nem is annyira üresek. Maga a gyilkossági nyomozás roppant mód izgalmas is, főleg, hogy bár a sorozat hatodik részénél tartunk, Hargla nem egy sémára húzza fel a történeteket, éppen ezért még mindig annyira jól meg tudja vezetni az olvasót, mint a legelején. Az pedig külön színezetet ad a sztorinak, hogy a Tallinban és a Lübeckben játszódó eseményeket felváltva olvashatjuk, ezzel pedig mindvégig fenntartja az érdeklődésünket.
A sorozat tehát mit sem veszített erejéből, hozza mindazt, ami miatt megszerettük, sőt annál még egy kicsivel többet is.

Jón Kalman Stefánsson: Csillagok sercegése (Szerzőportré: Szajki Bálint / 24.hu)
Jón Kalman Stefánsson: Csillagok sercegése
ford.: Patat Bence, Typotex Kiadó, 192 oldal
Jón Kalman Stefánsson visszatérő vendége rovatunknak, immár negyedik kötetét ajánljuk az olvasók figyelmébe. Már önmagában ez a szám is beszédes, viszont az is tény, hogy a jelek szerint az izlandi szerző nem tud hibázni, minden műve igazi mestermunka. A Csillagok sercegése egy korai írása, egészen pontosan 2003-ban jelent meg először (magyarul 2022-ben), az író ötödik regényeként, amelyben Stefánsson a tőle megszokott fanyar humorral átszőtt, szívmelengető, az emberi lélek legmélyéig hatoló, lírai prózában meséli el egy izlandi család három generációjának az emlékek és álmok elmosódott határvidékén játszódó történetét. Mi végre a szerelem? Az egymással töltött unalmas és viharos hétköznapok ellenére mégis, mi láncolja egymáshoz az embereket? Miféle véletleneken múlik egy ember élete? Érdemes-e tanyára költözni, aztán gyertyát tenni az ablakba? Milyen íze lehet a fókauszonynak és milyen a színe a halálnak? Mit jelent az, hogy fostalicska? És mit szólnak mindehhez az ólomkatonák?
A Csillagok sercegése műfaját tekintve családregény, de Stefánsson most is fittyet hány a „szabályokra”: ebben a majd’ 200 oldalas (tehát terjedelmét tekintve nem egy vaskos) kötetben négy generációval találkozhatunk, amelyek történetével a szerző látszólag következetlenül, kihagyásokkal és nagyobb léptékű ugrálásokkal ismerteti meg az olvasót. A középpontban egy negyvenes izlandi férfi áll, aki igyekszik választ találni az őt érintő és foglalkoztató kérdésekre, ezért úgy dönt, hogy jobban megismeri saját és családja múltját, a már-már homályba vesző emlékeket. Ő lesz az elbeszélőnk is, akinek Reykjavíkban töltött gyermekkorát nemcsak a gondtalanság és az akkoriban a kortársai mindent jelentő barátsága jellemezte, hanem a gyász is: elveszítette az édesanyját. Ez az igen traumatikus emlék a tulajdonképpeni kiindulópontja minden eseménynek, minden innen ered és ide fut ki, és Stefánsson is rendre vissza-visszatér ehhez, aminek következtében rengeteg fájdalmas, ám mégis lírai pillanatot kapunk. Ilyen az anya betegsége, a hiánya okozta űr, az özvegyként maradt apa lelki elzárkózása, vagy a hirtelen felbukkanó mostoha karaktere.
Mindez azonban csak a történet egyik fele, ugyanis a regényben nemcsak az elbeszélő, hanem annak szülei, nagy- és dédszülei életébe is bepillantást nyerhetünk, hiszen felmenőik sorsa csillagként mutat utat önmagunkhoz. A legnagyobb szerepet ebben az emlékkeresésben és -idézésben a dédszülők kapják, így az időben több mint 100 évet is visszaugrunk. Tanúi lehetünk annak, ahogyan az önző, alkoholista dédapa tönkreteszi saját boldogságának esélyeit, éppen ezért a dédszülők szerelme sem tud teljes valójában beteljesülni. A dédanya karaktere igazán szerethető: mindvégig ragaszkodó, erős, talpraesett nő, aki ugyanakkor meglehetősen érzelmes és gyengéd is tud lenni. Ezekben a részekben Stefánsson a hűség-hűtlenség és az önfeláldozás kérdéseit járja körül, de érdemes megfigyelni, hogy bizonyos motívumok hogyan bukkannak fel újra és újra a család életében, milyen hatással vannak az egyes generációk a másikra, ahogyan azt is, hogy mennyire tehetetlenek tudunk lenni bizonyos helyzetekben. El kell fogadnunk, hogy van, amit nem tudunk megváltoztatni, amire már nincs ráhatásunk, ahogyan saját magunkat sem tudjuk végletekig megtagadni.
A Csillagok sercegését ugyanaz a fajta líraiság hatja át, amely Stefánson sajátosságának is tekinthető: egész egyszerűen jó elmerülni ebben a világban, amely pusztán a szavak erejével is képes elbűvöli az olvasót, és amelybe – bármilyen fájdalmas dolgok is történnek – rendre visszavágyunk. Az pedig csak hab a tortán, hogy az idei Könyvfesztivál díszvendégeként ismét hazánkba látogató szerzőnek hamarosan a verseskötetét is olvashatjuk, amely a Typotex Kiadó gondozásában lát napvilágot.
Kiemelt kép: Hjalmar Bergman: Nagymama és az Úristen (Fotó: Sveriges Radio)