Skandináv február – avagy ezeket a skandi regényeket olvastuk előző hónapban

Bizonyára olvasóink között is sok olyan akad, aki hozzánk hasonlóan kedveli a skandináv irodalmat. Rovatunkban hónapról hónapra három északi regényt ajánlunk a közelmúlt megjelenései közül válogatva – természetesen nem csak skandi rajongóknak!

Peter Mohlin – Peter Nyström: Néma madár (John Adderley ügynök 3.)
ford.: Dobosi Beáta, Animus Kiadó, 448 oldal

Négy évvel ezelőtt, 2021-ben látott napvilágot a Mohlin&Nyström szerzőpáros krimisorozatának első kötete, Az utolsó élet, amelyben megismerhettük John ​Adderley FBI-ügynököt, aki miután beépült a baltimore-i nigériai maffiába, arra kényszerült, hogy a tanúvédelmi program keretében új életet kezdjen.

A hazánkban is igen népszerűnek számító sorozat harmadik részében egy Karlstad melletti kis település teljesen felbolydul, amikor emberi csontra bukkannak egy madárfészekben. Egyből mindenkinek a harmincnégy éve eltűnt ikerfiúk jutnak az eszébe, akiknek sorsa a mai napig tisztázatlan. De nem csak ez tartja lázban a helyieket, hiszen a papírgyár mellett létesült munkástelepre visszatér egy férfi, aki harmincnégy éve nem tette be a lábát a demens édesanyja és a fogyatékkal élő húga otthonába. A rossz nyelvek azt beszélik, hogy az örökségre fáj a foga. Az ikrek ügyének felgöngyölítésével John Adderley volt FBI-ügynököt bízzák meg, aki segítséget is kap régi ellensége, Mona Ejdewik személyében, de munkájukat igencsak megnehezíti, hogy nem tudják félretenni személyes konfliktusaikat. És ha ez még nem lenne elég, Johnnak a kilencéves unokahúgáról is gondoskodnia kell.

Peter Mohlin és Peter Nystöm már régóta dolgoznak közösen különböző projektjeiken, és mára mindketten tapasztalt krimiírónak számítanak. Mohlin, aki korábban újságíróként és szerkesztőként is dolgozott, a bűnügyi témák iránti érdeklődését egy érett, mégis dinamikus elbeszélő stílussal ötvözi, míg Nystöm pszichológiai és társadalmi kérdésekkel is foglalkozik, amit a Néma madár című regényben is megfigyelhetünk. Közös munkájuk eredményeképpen egy olyan sorozatot kaptunk, ami magával ragadja az olvasót, miközben morális kérdések mentén el is gondolkodtatja azt.

A cselekmény most is egy szövevényes, izgalmas nyomozás köré épül, amelynek köszönhetően egy sötét világ tárul fel előttünk, amelyben természetesen fontos szerep jut az emberi természetnek is. Így a Néma madár egyszerre válik feszültséggel teli krimivé és mély lélektani drámává, amely az elsőtől az utolsó oldalig a fotelbe szegezi az olvasót. A szerzőpáros remekül ért ahhoz, hogy megvezessen minket, így a végső csavar, a tettes személye igazi meglepetésként fog szolgálni. Ahogyan a múlt árnyai előkerülnek, úgy fokozódik az izgalom, fordulat hátán fordulat követi egymást.

A Néma madár egyik kiemelkedő erőssége az atmoszféra, amelyben a regény kibontakozik. A szerzőpáros rendkívül jól érzékelteti a kisvárosi hangulatot, ahogyan a karakterek és a szituációk is mind-mind életszerűek és hitelesek maradnak végig, így az olvasót valóban könnyen magával tudja ragadni a történet. Amely ugyanakkor egy picivel több az „átlag” skandináv kriminél: habár ebben is megkapjuk a már szinte elmaradhatatlan társadalomkritikát (svéd gyermekvédelem, bevándorlók helyzete), John karakterén keresztül kitekinthetünk határon túlra is. A férfi szíve szerint már elhagyná Karlstadtot, részben azért, mert az ő amerikai életfelfogása nehezen egyeztethető össze a svéd szemlélettel. Ez a fajta nézőpont-ütköztetés pedig a regény egyik legérdekesebb vonatkozása lesz.

Természetesen nem mehetünk el szó nélkül amellett a pszichológiai mélység mellett, amellyel a szerzők a karakterek belső világát ábrázolják. Míg a bűnügyi történet vonala világos és jól követhető, a hangsúly olykor a karakterek fejlődésére és a közöttük zajló érzelmi konfliktusokra helyeződik. Ráadásul a  szerzők a bűn, a büntetés és a morális választások kérdéseit is boncolgatják. A szereplők döntései, amelyek gyakran a törvény és a személyes erkölcs határán egyensúlyoznak, olyan dilemmákat vetnek fel, amelyek túlmutatnak a bűnügyi szálon, és komoly társadalmi reflektálást igényelnek.

Lise Villadsen: Kvantumugrás
ford.: Soós Anita, Metropolis Media, 224 oldal

Az 1985-ben született, dán Lise Villadsen főként ifjúsági regényeiről ismert, amelyekben gyakran foglalkozik olyan nehéz témákkal, mint a válás, a fiatal szerelem, a mentális egészség vagy a modern családok összetett érzelmi kihívásai. Írásai realista megközelítést ötvöznek empátiával, célja pedig az, hogy megértést és támogatást nyújtson az olvasóknak életük formáló éveiben. Első regénye 2018-ban jelent meg. A 2020-as Kvantumugrás című regényével elnyerte a Horsens Posten Év könyve díját, legjobb YA kategóriában, Dániában.

A történet főhőse az elsőéves gimnazista Astrid, aki különösen közel áll testvéréhez, a jó ideje szorongással küzdő Ceciliéhez. Ez a szorongás a lányt is folyamatos árnyékként kíséri, ugyanis igyekszik mindent megtenni beteg nővéréért, de közben egyre nagyobb lelkiismeret-furdalást és bűntudatot érez, hogy nem tud eleget segíteni. A mindennapjai lassan káoszba fordulnak, ahogy próbálja megtalálni a helyét a világban, miközben igyekszik feldolgozni a változásokat, amelyek körülötte történnek. Amikor azonban szerelmes lesz, az addigi látszólagos családi egyensúly még inkább felborul, és Astridnak el kell döntenie, képes-e szembenézni saját félelmeivel és elindulni egy olyan úton, amely a belső béke felé vezet.

Habár a könyv hazai kiadója a Metropolis Media (amelynek főprofilja a sci-fi), és a cím és a borító is kicsit félre tudja vinni a leendő olvasót, Villadsen regényének semmi köze sincs a tudományos-fantasztikum műfajához. A kvantumugrás egy olyan jelenséget jelöl, amikor egy részecske egy adott állapotból egy másik állapotba ugrál anélkül, hogy az állapot közötti köztes állapotokon keresztül haladna. Ez azt jelenti, hogy a részecske az egyik pillanatban az egyik helyen vagy állapotban lehet, majd a következő pillanatban hirtelen egy másik helyen vagy állapotban található. A cím tehát szimbolikus, hiszen egyfelől jelöli a szorongással küzdő Ceciliét, akinek betegsége egyik pillanatról a másikra tör elő, másfelől pedig utal Astridre is, aki néha szintén „ugrásra” kényszerül, saját érdekében.

A Kvantumugrás egyik legnagyobb erőssége, hogy egy olyan pszichés problémáról ír, amelyről viszonylag keveset olvashatunk – főleg ifjúsági regényekben –, ráadásul a szerző mindezen csavart is egyet azáltal, hogy elbeszélőnek Cecilie testvérét, Astridet tette meg. Így tulajdonképpen nemcsak arról kaphatunk pontosabb képet, hogy mivel jár egy ilyen betegség a mindennapokban, hanem arról is, hogyan hat ez a családtagok életére. A történetben az anya az, aki mindvégig türelmesen áll az adott ügyhöz, ő az, aki mindenben engedne, míg az apa már jóval hamarabb meghúzná a határokat. A szeretet mindkét oldalról adott, ez nem vitás, és ugyanígy van ezzel Astrid is, aki gyakorlatilag egész addigi életét arra áldozta fel, hogy támasza legyen testvérének. Most azonban, elsőéves gimnazistaként már szeretne ő is kicsit függetlenné válni, a barátaival több időt tölteni, sőt, idővel a szerelem is bekopog az ajtón. A „kettészakadás”, avagy a választás két szeretett fél között sosem könnyű dolog, főleg, ha az embert folyamatos lelkiismeret-furdalás is gyötri a mulasztások miatt. A szerző kiválóan mutatja be a lélektani folyamatokat, amelyek Astridben végigmennek, ettől lesz igazán eredeti ez a dán ifjúsági regény.  

Villadsen érzékeny és mélyreható módon ábrázolja egy tinédzser viszontagságait, akinek a szokásos kamaszproblémákon és az önelfogadáson túl a korai felnőtté válással is meg kell küzdenie. Astrid története pedig emlékeztet minket arra, hogy néha a legnagyobb ugrás a legkisebb lépéssel kezdődik.

Inkeri Markkula: A soha fel nem engedő föld
ford.: Patat Bence, Európa Kiadó, 320 oldal

Inkeri Markkula regényének egyik főhőse Unni, ​a kanadai Baffin-szigeten dolgozó finn kutató, a gleccserek szerelmese, aki éppen az éghajlatváltozás következményeit tanulmányozza a gyorsan olvadó Penny nevű jégsapkán, amikor összetalálkozik a titokzatos férfival, Jonnal. Mint kiderül, mindkettőjükben közös a gyökértelenség és az otthon utáni vágyakozás. A fiatal férfi és a nő mindössze néhány napot tölt együtt egy hóvihar miatt, összezárva egy házban, mégis rögtön egymásba szeret, de az élet gyorsan elsodorja őket, és mindketten kénytelenek visszatérni otthonukba. Unni később úgy dönt, megkeresi Jont, és visszatér a Baffin-öböl jég borította vidékére. És ahogy a gleccser olvadozik, úgy kerülnek felszínre a nemzedékeken át elhallgatott múltbéli titkok életükkel és családjukkal kapcsolatban.

Bár a fülszöveg alapján joggal gondolhatnánk, hogy egy romantikus történetet kapunk, de A soha fel nem engedő föld ennél jóval több. Úgyis mondhatnánk, hogy Inkeri Markkula regénye romantikus, csak éppen skandináv módra – ami pedig azt jelenti, hogy egész más oldalról közelítik meg a műfajt. A könyvben ugyanis a szerelmi szálnál is fontosabbá válik a bennszülött kisebbségek helyzete és a lappföldi számik vagy a Kanadában élő inuitok elnyomása. Ilyen értelemben ez a regény meglehetősen jól rezonál a szintén az Európa Könyvkiadónál megjelent Lopás című művel, amelyben szintén hangsúlyos volt a természet szeretete és a számik lehetetlen helyzete, a rasszizmus megjelenítése. Hasonlóan ahhoz a regényhez, itt is inkább az utórezgéseket, az emberek életére gyakorolt hatásokat láthatjuk, vagyis a szerző nem didaktikus módon akar beszélni ezekről a fontos témákról, hanem élettörténeteken, sorsokon keresztül.

A regény cselekményét folytonos idő- és nézőpontváltásokon keresztül ismerjük meg: négy évtized (a ’60-as évektől 2004-ig) eseménye négy szereplő életén át tárul fel előttünk. Ezek közül kettő a két főhősé: Unnié, aki gyerekként állandóan két világ közt volt kénytelen utazni, hiszen szülei válása után elszakadt Lappföldről, ám azóta is szűnni nem akaró vágyat érez az apja északi világa iránt, valamint Joné, aki bár Kanadában született, Dániában nőtt fel nevelőszülőknél, örökségként magával cipelve idegenségét, magányát és titkokkal teli múltját. A férfi felnőttként kap lehetőséget arra, hogy a Baffin-szigeten találkozzon biológiai apjával, szíve mégis tele van bizonytalansággal. A harmadik szereplő Helen, Jon örökbefogadó anyja, a negyedik meg a szülőanyja, Alaise, aki viszont soha nem ismeri meg a fiát. A három nő közötti kapcsot tehát Jon jelenti, és ahogyan sejthető, a regény végére ez a három életút végül összefonódik.

Az időbeli ugrások ellenére is a cselekmény mindvégig jól követhető, sőt, egy ponton túl annyira izgalmassá válik a történet, hogy az olvasó nem is nagyon akarja megszakítani ebbéli tevékenységét. Ehhez természetesen a fordulatos történeten túl hozzájárul Markkula egészen kiváló írói stílusa is, akitől olyan gyönyörű tájleírásokat kapunk, hogy azt sem bánnánk, ha csak ebből állna az egész történet. De szerencsére a szerzőnő nemcsak a természet, hanem az emberi lélek jó ismerője is, ezért roppant életszerű módon tudja ábrázolni az egymás közötti dinamikákat és ellentéteket. És ehhez hasonlóan kiválóan tud hatni az érzelmekre is: a regényben többször is tanúi lehetünk a feltétel nélküli szeretetnek – és hogy ennek tulajdonképpen hányféle változata is létezhet.

Végezetül: Markkula nem rest felhívni a figyelmet a társadalmunk egészét érintő, égető problémákra sem, úgy mint a globális felmelegedés, a klímaváltozás. De talán ennél is fontosabb az általunk kevésbé ismert Sixties Scoop: ez a kifejezés azt az időszakot jelenti (1960-1980 közötti), amikor körülbelül húszezer inuit őslakos gyereket ragadtak el szüleiktől, hogy középosztálybeli fehér családok fogadhassák örökbe őket. Mindezt azzal indokolták, hogy a gyerekek jobb, minőségibb életet érdemelnek, de a valóságban a politika erőszakos módszerekkel próbálta beolvasztani az őslakos népességet.

Auyuittug, a soha fel nem engedő föld és az itt élő emberek elleni népirtás megható krónikája tehát ez a regény, amelyet maga a szerző is annak ajánl, aki számára igazán fontos: „Északnak.”

Kiemelt kép: Peter Mohlin – Peter Nyström: Néma madár (Szerzőportré: Magnus Liam Karlsson)