Bizonyára olvasóink között is sok olyan akad, aki hozzánk hasonlóan kedveli a skandináv irodalmat. Rovatunkban hónapról hónapra három északi regényt ajánlunk a közelmúlt megjelenései közül válogatva – természetesen nem csak skandi rajongóknak!
Marie Aubert: Igazából nem ilyen vagyok
ford.: Pap Vera-Ágnes, Scolar Kiadó, 208 oldal
Két év után újabb Marie Aubert-regényt vehetünk kézbe: az Igazából nem ilyen vagyok eredetileg akkor jelent meg, amikor a szerző 2022 őszén hazánkban járt – és bár a hazai kiadásra még így is várni kellett, de a kötet elolvasása után azt mondhatjuk, hogy abszolút megérte.
Aubert legújabb regényének alapját a tizenötéves Linnea konfirmációja adja – ebből az alkalomból jön újra össze az átlagosnak gondolt, boldognak mondott, középosztálybeli család. Ahogyan azonban az várható, ez a három nap nem fog zökkenőmentesen zajlani, hiszen a régi családi házban újból előtörnek mindenkiből a sérelmek, így az ünnepség hamar a rokonok közötti viszálykodásba csap át. A családját elhagyni készülő apa, az önazonosságát éppen elvesztő nővér, a barátnője ghostingolása miatt egyre jobban frusztrálódó kamasz lány és a nagyapa szemszögén keresztül ismerjük meg a vélt vagy valós igazságokat, a különböző nézőpontokat, amelyek alapján mi magunk is elgondolkodunk, hogy ha igazából nem ilyenek vagyunk, akkor milyenek.
A Felnőtt emberek után Aubert visszatért kedvenc témájához, vagyis a diszfunkcionálisan működő családhoz, amelynek tagjai csak a saját igazságukat akarják látni és hallatni, miközben saját maguk is démonokkal küzdenek. Az Igazából nem ilyen vagyok ugyanazokból az elemekből építkezik, mint az előző regény, ám több szempontból is különbözik attól. Egyrészt, most négy különböző narrációt kapunk, melyek által három generáció gondolatait, problémáit ismerhetjük meg. Ezek közül kétségkívül a legerőteljesebb hang Hannéé, a lányé, aki gyermekkora óta frusztrációkkal küzd, amelynek gyökerei túlsúlyához nyúlnak vissza. Hanne mindig is közelebb állt az apjához, kettejüknek számos közös csínytevése és apró titka volt (a legtöbb az édességhez köthető), és bár ez a viszony az idők teltével lazábbá vált, a lány életében Nils továbbra is fontos szerepet tölt be. Az önbizalomhiány azonban az évek elteltével sem javult, éppen ezért Hanne a mai napig nem tudja elfogadni önmagát: bár hiába fogyott le, a testsúlya és -alkata mindmáig problémát jelent számára, életét pedig az is nehezíti, hogy idő közben rájött, hogy a lányokhoz vonzódik. A konfirmációra is barátnőjével együtt érkezik, és annak ellenére, hogy a családja már tud Juliáról, Hanne továbbra sem tudja elengedni azt, hogy mit szólnak gyermek- és fiatalkora szereplői az életében bekövetkezett változásokhoz.
A történet másik főszereplője Bård, Hanne testvére, aki súlyos dilemmával küzd: a mintás családapa egy idő óta viszonyt folytat egyik kolléganőjével, és már éppen azon van, hogy elhagyja feleségét az új nő miatt, csak még magát is fel kell készítenie a döntés kimondására. Az ő alakja azért is igen érdekes, mert gyerekként apja hűtlenségét nem tudta elfogadni, sőt, a mai napig nem bocsátotta meg Nilsnek, hogy évekkel ezelőtt elhagyta őket. Amíg Hanne az apjához, a férfi inkább az anyjához állt közelebb, ő volt a mindene, és viszont, így apja félrelépését az anyja ellen elkövetett sérelemnek tekinti. Most azonban ő is arra az útra tévedt, amelyet egykor Nils választott, ennek ellenére továbbra sem tudja megérteni az apját. Ez az ambivalens gondolkodás teszi őt annyira izgalmas figurává, meg persze az, hogy Hannéval gyerekkoruk óta folyamatosan csatákat vívtak, ez pedig a mostani viszonyukra is rányomja a bélyegét. A másik két narráció Nilshez, a nagyapához, valamint Linneához köthető – utóbbi kapcsán pedig Aubert egy olyan problémát mutat be, amely a mai tizenévesekre abszolút jellemző. A fiatal lánynak ugyanis a szokásos tinédzsergondokon túl azzal is szembesülnie kell, hogy legjobb barátnője minden ok nélkül elfordult tőle, nem válaszol az üzeneteire, vagyis ghostingolta őt.
Aubert tehát ismét tanúbizonyságot tesz arról, hogy mennyire jól ismeri az embereket, és kiválóan tudja ábrázolni is őket, azokkal a problémákkal együtt, amelyek mindannyiunk életében előbb-utóbb előkerülnek. Habár az Igazából nem ilyen vagyok Aubert eddigi leghosszabb regénye, a maga kicsivel több mint 200 oldalával ez sem egy nagy terjedelmű mű, de rövidsége ellenére meglehetősen tartalmas olvasmány, amely mindvégig leköti az olvasó figyelmét, aki közben és utána is el-elgondolkodik egy-egy felvetett téma kapcsán.

Jonas Moström: A negyedik férfi (Szerzőportré: Thron Ullberg)
Jonas Moström: A negyedik férfi
ford.: Harrach Ágnes, Alexandra Kiadó, 400 oldal
Habár az Alexandra Kiadó elsősorban nem a skandináv krimijeiről ismert, több sorozatot is elhoztak a műfajból az utóbbi években. Többek között az ő gondozásukban jelent meg David Lagercrantz Rekke & Vargas, Katrine Engberg Koppenhága, Niklas Natt och Dag Bellman noir és Gustaf Skördeman Sara Nowak sorozata. 2023 végén újabb szerzővel bővült a kínálat Jonas Moström személyében: A negyedik férfi az eddig kilenc kötetből álló, a pszichiáterként és bűnügyi profilalkotóként dolgozó Nathalie Svensson nyomozásait elmesélő széria első része.
Nathalie Svensson sorsfordító lépésre szánta el magát hónapokkal ezelőtt: elhagyta férjét, hogy új életet kezdjen. Szabadsággal teli életét azonban beárnyékolja, hogy férje, Håkan a gyermekeik felett kizárólagos felügyeleti jogot szeretne, anyja alkoholproblémákkal küzd, testvérével pedig több mint három éve nem beszélt. Amikor alkalmi szeretőjét, Rickardot, a híres színészt a szeme láttára lövik le egy szökőkútnál, a nyílt utcán, Nathalie-ban a sokk hatására régi emlékek tépődnek fel. Egykori és talán egyetlen igaz szerelmét, Adamot tíz évvel ezelőtt pontosan így gyilkolták meg. A nő elkezd gyanakodni, hogy a két eset – minden észérv ellenére – összefügghet egymással, ráadásul napok óta egy zöld kapucnis alak követi őt, esténként pedig rejtélyes, zaklató sms-ekkel bombázzák. Nathalie előássa Adam régi iratait, hátha a megfejtés abban az ügyben rejlik, amelyen a férfi anno dolgozott.
Az 1973-ban született svéd krimiszerző, költő, dalszövegíró és előadó, Jonas Moström első bűnügyi regényét 2004-ben írta. Nagy sikerű Nathalie Svensson-sorozatába 2014-ben fogott bele, és jelenleg a kilencedik résznél tart. 2017-ben elnyerte a legjobb svéd hangoskönyv díját a krimi kategóriában. Írói munkája mellett háziorvosként praktizál.
A negyedik férfi stílusát és hangulatát tekintve inkább hajaz az angolszász krimikre, semmint a skandinávokra, hiszen hiányzik belőle egyrészt az a fajta társadalomkritika, amely a műfaj jellemzője másrészt bár a cselekmény Svédországban játszódik, a helyszín bármely más ország is lehetne. Ettől persze egyáltalán nem rossz ez a regény, sőt, kimondottan izgalmas, eseménydús a történet. A kötet könnyen olvastatja magát, ami köszönhető egyrészt Moström élvezetes stílusának, másrészt a sztori összetettségének. Rögtön az elején bedobja az olvasót a mélyvízbe, hiszen Rickard már az első fejezetben életét veszíti, és ezzel együtt azonnal bepillantást nyerünk a múlt egy szeletébe is. Az, hogy mind a színészt, mind Adamot ugyanazzal a módszerrel gyilkolták meg, önmagában is izgalmas, viszont az meglehetősen furcsa, hogy szinte napra pontosan tíz év választja el a két eseményt egymástól, amelyek között semmilyen kapcsolódási pont nem található. Nathalie, bár régi barátja, a rendőrként dolgozó Frank többször is óva inti ettől, saját szakállára kezd el nyomozni, ezzel pedig olyan dolgokról rántja le a leplet, amelyekkel soha nem akart volna szembesülni. Amikor fény derül a rejtélyre, az olvasó csak kapkodja a fejét, mert Moström igazi áll leesős csavarokat hoz be a végén.
Nathalie személyében egy összetett, erős női karaktert kapunk. A nő a válása után nem akar visszasüppedni a szürke hétköznapokba – hiszen amiatt lépett ki a házasságából –, ezért hétvégente Stockholmba utazik, ahol alkalmi kapcsolatokba bonyolódik különböző férfiakkal. Persze, nem csak a szórakozásból áll az élete, hiszen mellette pszichológusként dolgozik, időnként pedig profilalkotóként besegít a rendőrségnek. Érdekesség, hogy ebből jelen esetben nem sokat láthatunk, hiszen a rendvédelmi szerv az ügyben való érintettsége miatt kizárja őt a nyomozásból, így Nathalie a jelen kötetben mondhatni civilként kezd el utánajárni az ügynek, amelynek gyökerei egy régi gyermekotthonban titkaihoz nyúlnak vissza.
A folytatásban azonban már a rendőrség is számít a tudására, ezt pedig mi sem bizonyítja jobban az utolsó fejezetnél, amelyben a szerző belebegteti a következő kötet ügyét – amely ráadásul ismét személyesen is érinti Nathalie-t. Remélhetőleg nem kell sokat várni, és mi is olvashatjuk ezt.

Maria Navarro Skaranger: Emily forever (Szerzőportré forrása: Forlaget Oktober)
Maria Navarro Skaranger: Emily forever
ford.: Domsa Zsófia, Magvető Kiadó, 168 oldal
A Magvető Kiadó az Európai Unió Kreatív Európa Programja támogatásával tavaly elindított világirodalmi sorozata, a Határhelyzetek kötetei arra a kérdésre keresik a választ, hogy mit jelentenek a határok a XXI. századi Európában. Az európai irodalom legizgalmasabb hagyományait folytató és továbbgondoló könyvek azokról a fizikai és szellemi választóvonalakról szólnak, amelyeket nap mint nap megtapasztalunk, átlépünk és megkérdőjelezünk. A sorozatot 2023-ban Irene Solà Gátak és Szerhij Zsadan A diákotthon című műve nyitotta, idén pedig további hat kötet megjelenését tervezik, köztük Grecsó Krisztián Vera és Szvoren Edina Mondatok a csodálkozásról című regényének angol nyelvű változatát.
Az 1994-es születésű Maria Navarro Skaranger műve, az Emily forever ennek a sorozatnak a harmadik tagja. A 2021-ben több irodalmi díjra is jelölt regény cselekménye tulajdonképpen egy mondattal összefoglalható: a tizenkilenc éves, a sarki kisboltban dolgozó Emilyt teherbe ejti barátja, egy kisstílű drogdíler, majd ugyanilyen hirtelenséggel magára hagyja. Mihez kezd egy fiatal, a felnőttkorba még éppen csak beérő lány egy ilyen helyzetben? Elvetesse a babát vagy tartsa meg? Ha megtartja, ki fog gondoskodni róla? Hiszen még maga is szinte gyermek, ráadásul sorsa kísértetiesen hasonlít anyjáéhoz, akit szintén elhagyott a férje, így ő maga is apa nélkül nőtt fel. Emilyt folyamatos kétségek gyötrik, a különböző helyzetek között őrlődik, és ez a helyzet a baba születésével csak fokozódik. Hiszen hogyan is várható el, hogy jó anya legyen, amikor ő maga sem tapasztalta meg, hogy milyen is egy jó anya lányának lenni?
Emily a leghétköznapibb lány, a fülszöveg találóan úgy fogalmaz: olyan, aki mellett naponta többször is elmegyünk az utcán. Erre az érzetre a meglehetősen egyedi elbeszélés is rásegít: Skaranger ugyanis többnyire távolról figyelve, teljesen érzelemmentesen ír Emilyről, és ez a tényszerűség már-már közömbössé tenne minket is, de aztán a szerző csavar egyet a narráción, és egy-egy gondolat erejéig közel engedi az olvasót. Ezáltal jobban megismerhetjük Emilyt, aki egyfelől saját generációjának, másfelől a szegényebb társadalmi rétegnek a képviselője. Rajta és a körülötte élőkön (az egykori barát, Pablo, az anya, a szomszéd vagy éppen a sarki kisbolt vezetője és alkalmazottai) keresztül a regény egy szélesebb társadalmi osztályról is szól, de annál jóval többet is kapunk: látjuk az ő megítélésüket, a rájuk vetülő tekinteteket is. A szereplők egytől egyik keveset kaptak az életből, éppen ezért nehéz számukra az előrelépés, emiatt nem is tudnak annál többet adni magukból, mint amennyit kellene. Emily azonban mindennek ellenére nem akar áldozattá válni, és pont ez a dac és akarat teszi őt annyira emberivé, hogy idővel mi is elkezdünk kötődni hozzá.
Az Emily forever egy teljesen átlagos lány teljesen átlagos története, olyan, amivel naponta több alkalommal is találkozhatunk, Maria Navarro Skaranger regényéből mégis sugárzik az életerő, az irónia és a költőiség. Az ő életén keresztül pedig arra is rájövünk, hogy minden élettörténet – legyen az bármelyik kisemberé – igenis érdemes arra, hogy meghallgatásra találjon.
Kiemelt kép: Marie Aubert: Igazából nem ilyen vagyok (Szerőportré: Rencz Norbert)