Bizonyára olvasóink között is sok olyan akad, aki hozzánk hasonlóan kedveli a skandináv irodalmat. Rovatunkban hónapról hónapra három északi regényt ajánlunk a közelmúlt megjelenései közül válogatva – természetesen nem csak skandi rajongóknak!  

Karin Smirnoff: A lány, akinek semmi sem drága
ford.: Erdődy Andrea, Animus Kiadó, 408 oldal

A 2004-ben elhunyt Stieg Larsson már nem érhette meg az eredetileg 10 kötetesre tervezett, de végül csak trilógiává bővült sorozata, a Millennium világsikerét. A tetovált lány 2005-ben jelent meg Svédországban, ezt követte A lány, aki a tűzzel játszik (2006), valamint A kártyavár összedől (2007). A szerző halálát követően, az első rész után tíz évvel David Lagercrantz folytatta a sorozatot három újabb kötettel (Ami nem öl meg, Mint az árnyék, A lány, aki kétszer élt), most pedig – közel ötévnyi szünet után – Karin Smirnoff tollából olvashatjuk a hetedik részt. (Smirnoff debütáló regényét, a nálunk idén ősszel megjelent Elmentem az öcsémhez címűt a múlt hónapban ajánlottuk.)

Észak-Svédországban, ​a rénszarvastenyésztő számik földjén korántsem olyan nyugodt az élet, mint amilyennek tűnik. A környéket bűnbandák fenyegetik, virágzik a politikai korrupció, és dúl a harc a befektetőkért, akik a természeti erőforrások kiaknázására törekszenek – bármi áron. Lisbeth Salander azért érkezik a Gasskas nevű kisvárosba, hogy átmenetileg gondoskodjon magára maradt unokahúgáról, Svaláról, akiről kiderül, hogy különleges képességekkel rendelkezik, és néhányan hajtóvadászatot folytatnak utána. De vajon miért? Mikael Blomkvist, az immár visszavonult oknyomozó újságíró ugyanekkor utazik északra, a lánya esküvőjére. Leendő veje azonban egy cseppet sem tetszik neki, és a környéken keringő pletykák is alátámasztják gyanakvását. Egy váratlan esemény hatására ismét akcióba lendül, amelyhez Lisbeth segítségét kéri, és az összeszokott páros ismét sodró lendületű, izgalmas nyomozásba kezd.

Lisbeth Salander kalandjai tehát újból folytatódnak, immár a harmadik szerzővel. Kevés olyan mű van, amelyet akkora rajongás övez, hogy az olvasók kapásból szentségtörést kiáltanak, ha más szerző gondolja tovább az eseményeket (gondoljunk csak Sophie Hannah-ra, aki Agatha Christie Poirotját veti be újabb nyomozásokban). Persze, akad olyan is, amikor szinte mindenki elismeréssel adózik a „folytatás” iránt (ilyen például Anthony Horowitz A Selyemház titka című Sherlock Holmes-regénye, az egyedüli, amelyhez Conan Doyle jogörökösei a hozzájárulásukat adták), de azért az esetek többségében mindenki fenntartásokkal fordul ezek felé. Jelen cikknek nem tárgya kitérni Lagercrantz műveire, legyen elég annyi, hogy Smirnoff-val új fejezetet nyitunk Lisbeth Salander és Mikael Blomkvist életében. És ha kellően nyitottak vagyunk, akkor nem fogunk is csalódni, sőt, a történet végére érve még örülhetünk is annak, hogy a szerző három könyvre (vagyis egy újabb trilógiára) írt alá, így még két regény erejéig biztosan olvashatunk kedvenc hősnőnkről.

Ugyanis A lány, akinek semmi sem drágának sikerült a majdnem lehetetlen: mind hangulatában, mind eszmeiségében megközelíti az eredeti trilógiát, ezáltal pedig méltó utódjává válik Larsson munkásságának. Ráadásul ad némi pluszt is az egészhez, hogy Smirnoff a szépirodalom felől érkezett, így ez a kötet is bővelkedik ebbéli elemekben, ezáltal is kiemelkedve az átlag skandináv krimik közül (az átlag itt egyébként elég magas minőséget takar). Mintha csak egy jó kis izlandi regényt olvasnánk, mindvégig érezzük a fagyos hangulatot, a magányt, amely az egész művet áthatja, de természetesen nem hiányozhat a kötetből a jól megszokott társadalomkritika sem (címszavakban: energiaválság, a természet kontra ember kapcsolat, rénszarvastenyésztés).

Krimiről lévén szó maga a sztori is igen erős, Smirnoff egészen jól játszik az olvasó idegeivel. A regény alig 400 oldal, de mégsem tapasztalható benne üres járat, ellenben rendesen betekintést nyerünk az emberi lélek sötét oldalába. A történet közelebb áll a pszicho-krimihez, mint az akciódús, véres sztorihoz, hiszen a középpontban a családi kapcsolatok, az emberek lelkének vizsgálata áll, no meg persze a gazdasági bűncselekmények. Ahogyan már megszokhattuk, ismét tele van a sztori zsarolással, korrupcióval, pályázati pénzek elsikkasztásával, vagyis a fehérgalléros bűnözés továbbra is virágkorát éli. Ezen a ponton több visszautalást is kapunk az eredeti trilógiára, ami jóleső, nosztalgikus érzéssel töltheti el az olvasót.

Azonban haladni is kell a korral, így a változások is elkerülhetetlenek: a Millenium folyóiratból podcast lett, Mikael Blomkvist pedig kiöregedett, már nem tud lépést tartani a fejlődéssel. Amikor lánya férjhez kíván menni egy északi városka polgármesteréhez, váratlanul feltűnik a színen Lisbeth Salander is. A lány eredetileg unokahúga, Svala és annak eltűnt anyja miatt érkezik Gasskasba. Svala igazán egyedi karakterévé válik az új sorozatnak, hasonlóan izgalmas szereplő, mint a mi két régi motorosunk. Kezdetét veszik hát a családi drámák, amelyek közepette Salander és Blomkvist megpróbál leleplezni egy összeesküvést és megoldást találni a kisváros rejtélyeire. Szerencsére a befejezés sem okoz csalódást, olyannyira nem, hogy mi már most rögtön olvasnánk a folytatást, de arra még egy pár hónapot várni kell. 

Malin Stehn: Mielőtt igent mondasz (Szerzőportré: Karl Nordlund)

Malin Stehn: Mielőtt igent mondasz
ford.: Petrikovics Edit, Partvonal Kiadó, 384 oldal

Az 1969-ben született Malin Stehn több mint negyven, kamaszoknak szóló könyv szerzője. Összehasonlító irodalomtudomány szakon végzett az egyetemen, majd évekig szabadúszó szerkesztőként dolgozott. Énekléssel és dalszerzéssel is foglalkozott, Crayfish nevű popzenekara komoly sikereket ért el a 90-es években. Az első, felnőtteknek szóló regénye Boldog új év címmel jelent meg (júliusban mi is írtunk róla), ezt pedig hamarosan követte a következő, a Mielőtt igent mondasz.

Emily aprólékosan megtervezte pazar esküvőjét, ahol mindennek tökéletesnek kell lennie. A nagy eseményt azonban beárnyékolja egy szerencsétlen múltbéli esemény: a vőlegény és Emily testvére, nyolc évvel korábban autóbalesetet szenvedett, aminek következtében a báty tolószékbe kényszerült – a két család barátságának pedig örökre vége szakadt. Az esküvői buli előrehaladtával a vendégek között egyre fokozódik a feszültség, és amikor éjféltájt a sötét kastélykertben holtan találják az egyik résztvevőt, az eltemetett sérelmek a felszínre törnek. Kiderülhet-e a teljes igazság az egykori baleset homályban maradt részleteiről? Vajon ki és milyen áldozatra kész a fiatalok boldogságáért?

Malin Stehn ismételten több szereplő elbeszélésén keresztül mutatja be, hogy a múlt pillanatnyi döntései milyen súlyos következményekkel járhatnak a jelenben. A történet mondhatni in medias res veszi kezdetét, a szerző ugyanis egyből az események közepébe dobja be az olvasót. A nyitásban annak lehetünk tanúi, amikor az esküvő ideje alatt rábukkannak egy holttestre – de hogy kiére, az egészen a regény végéig titok marad. Az izgalomfaktorért egyfelől ez a motívum felel, a másfelől pedig az, hogy mi vezetett el idáig. A káoszos kezdés után visszarepülünk pár órát az időben, hogy megismerjük a tragikus eseményig vezető utat – ráadásul ismét négy ember szemszögéből: Emily, a menyasszony, Annika és Mats, a szülei, valamint Erik, a báty meséli el nekünk ezt a nem mindennapi történetet. A fejezetek elég rövidek, aminek köszönhetően elég jól lehet haladni a könyvvel, igazán olvasmányos, ugyanakkor éppen emiatt jóval több idő kell, hogy közelebbről is megismerhessük a négy főszereplőt, hiszen mindannyijuk fejébe alig pár perc erejéig láthatunk bele.

A történet két idősíkon játszódik: az egyik a jelen, vagyis maga az esküvő és az azt megelőző pár óra, a másik pedig a nyolc évvel ezelőtti szál. Ez utóbbi azért is fontos, mert Emily leendő férje és Erik ekkor szenvedtek balesetet, minek következtében utóbbi lebénult és tolószékbe kényszerült. Érdekes megfigyelni, hogy ehhez a szerencsétlenséghez ki hogyan állt hozzá. Példának okáért Annika – az anya –, aki azt akarta, hogy fia híres focista legyen, összeesküvés-elméleteket kezd el gyártani, miszerint a fia nagy konkurenciát jelentett Williamnek, aki így akarta eltávolítani őt az útból.

A sztori igazán a kötet második felében indul be igazán, addig meglehetősen lassan csordogál, így aki egy véres akciókrimire vágyik, az csalódni fog. Ez sokkal inkább egy bűnnel átitatott családi dráma, ahol a szereplőkön és a köztük fennálló viszonyrendszeren van a hangsúly. A szerző pedig remekül keveri ezeket a szálakat, a történet végére érve pedig egészen döbbenetes élményben lehet részünk, amikor minden puzzle darab a helyére kerül.

Siri Ranva Hjelm Jacobsen: Tengerlevelek (Szerzőportré: middelfartbibliotek.dk)

Siri Ranva Hjelm Jacobsen: Tengerlevelek
ford.: Veress Dávid, Ø Kiadó, 64 oldal

Az Ø Kiadó egy igazi gyöngyszemmel kedveskedett északi irodalom szerelmeseinek az év utolsó havában, amikor elhozta nekünk a Tengerlevelek című művet.

Az eredetileg 2020-ban megjelent dán könyv egy egészen különleges levélregény. Különleges, két testvér, az Atlanti-óceán és a Földközi-tenger vált egymással levelet, és közben a mindenségről, a szárazföldi életről, az éghajlatváltozásról, a művészetről és az óceánok nagy tervéről elmélkednek. Hjelm Jacobsen a „szereplők” bemutatásával kezdik a kisregényt: a 180 millió éves Atlanti-óceán öreg és morgós, de nem kőszívű. Szereti a világmindenséget, és ár semmin sem tudna meglepődni. Ezzel szemben a kishúga, Földközi-tenger még csak 5 millió éves. Szereti a csillogást, Ikaroszt és a csoportban özönlő állatokat.

A kisregényben mind az Atlanti-óceán, mind a Földközi-tenger nőnemű, ezáltal rögtön eszünkbe jutnak Hemingway gondolatai, amit Az öreg halász és a tengerben olvashatunk: „ha a tengerre gondolt, mindig csak la mar-nak nevezte magában, mert aki szereti, az mindig így hívja, nőnemű szóval és spanyolul”. Hjelm Jacobsen pedig igencsak szereti a tengert, ahogyan a természetet is, ez ebben a rövid írásában is bizonyosságot nyert. A feröeri és amerikai gyökerekkel is bíró, 1980-ban született dán szerző, esszéista, irodalomkritikus egyébként 2016-ban mutatkozott be szépíróként Ø (Sziget) című kötetével. Műveiben kiemelt szerepet kap a természet, illetve számára fontos társadalmi kérdéseket is boncolgat, kíváncsisággal, szeretettel és kritikus szemmel fordulva a világ felé.

A regény stílusa abszolút lírai, az embernek sokszor van olyan érzése, mintha nem is prózát, hanem verset olvasna, annyire emelkedett hangvétellel bír a történet. Érdekes, hogy ebbe a tényleg roppant rövid (kevesebb mint fél óra alatt elolvasható) műben is mennyi érzelmet és filozofikus gondolatot át tud adni a szerző, mindezt pedig teljesen eredeti módon teszi. Beleláthatunk a tengerek és az óceánok lelki világába, akiket a föld születése választott el és azóta is egymástól távol kell élniük. Az Atlanti-óceánnak megvan a maga véleménye a „csúszómászókról”, vagyis az emberekről, akik egyébként szintén az ő szülöttjeik, hiszen – ahogyan tudományos ismereteink is igazolják – minden élet a vízből ered. De ugyanígy érdekes, hogy milyen fontos szerepet kap Ikarosz legendája ebben a beszélgetésben, ahogyan az is, hogy a két szereplő hogyan viszonyul hozzájuk.

A kötet a kiadótól megszokott magas minőségben jelent meg (a fehér borítók a szépirodalmi sorozatot jelölik, míg a fekete alapú – mint a Csapda – a könnyedebb hangvételű írásokat), de a korábbiaktól eltérően ezek tartalmaznak illusztrációkat is, amelyek az 1975-ös születésű Dorte Naomi képzőművész érdemét dicsérik. Naomi munkái számos európai múzeumban és galériában kerültek már kiállításra, grafikái, festményei és rajzai gyakran az ember és a természet összeolvadása körül keringenek, a szimmetria és a káosz közötti nyugtalanító térben, ennek pedig mi magunk is tanúi lehetünk, ha kézbe vesszük ezt a kötetet.

Jó látni, hogy az Ø Kiadó – bár méretét tekintve valóban mikrovállalat – valóban a legjobb kötetekkel örvendezteti meg a skandináv irodalomra éhezőket, az eddigi öt kötetük közül egyikben sem kellett csalódnunk, éppen ezért bízunk benne, hogy sokan felfedezik maguknak ezeket a gyöngyszemeket, hogy a jövőben is sok ilyen remekművel kápráztassanak el minket.

Karin Smirnoff: A lány, akinek semmi sem drága (Szerzőportré: Johan Gunseus)