Skandináv augusztus – avagy ezeket a skandi regényeket olvastuk a hónapban

Bizonyára olvasóink között is sok olyan akad, aki hozzánk hasonlóan kedveli a skandináv irodalmat. Rovatunkban hónapról hónapra három északi regényt ajánlunk a közelmúlt megjelenései közül válogatva – természetesen nem csak skandi rajongóknak!

Jón Kalman Stefánsson: Sárga tengeralattjáró
ford.: Patat Bence, Jelenkor Kiadó, 404 oldal

Jón Kalman Stefánsson lesz a 2024-es Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége, ebből az alkalomból a Jelenkor Kiadó idén két regényét is kiadta magyarul. Ráadásul a két kötet remek keretet is ad az izlandi szerző munkásságának, ugyanis az Árkok az esőben (1996) volt Stefánsson első prózai kötete, a héten megjelent Sárga tengeralattjáró (2022) pedig az eddigi legutolsó.

A legújabb regény 2022 ​augusztusában, egy londoni parkban veszi kezdetét: Paul McCartney egy fa árnyékában pihen, a közelben a Jón Kalman Stefánssonhoz igencsak hasonlító író azon tépelődik, hogyan szólítsa meg gyerekkorának hősét. A nagy pillanat előtt számba kell vennie az emlékeit, kibogozni élettörténete vaskos csomóit, mert a legendás zenésznek tudnia kell, micsoda űr keletkezett benne, amikor hétévesen elvesztette édesanyját, és nem sokkal később a Beatles is feloszlott. Magányán nem enyhíthetett sem a tőle eltávolodott édesapja, sem a Biblia – de ott voltak neki Izland Nyugati-fjordjai és a Gilgames-eposz…

Az 1963-as, reykjavíki születésű Jón Kalman Stefánsson gyermekkorát Keflavíkban, tinédzseréveit Nyugat-Izlandon töltötte, ahol a gimnázium elvégzése után különböző munkahelyeken dolgozott. 1986 és 1991 között irodalmat tanult az Izlandi Egyetemen, de már ez idő alatt tanított gimnáziumokban, és írt cikkeket az izlandi Morgunblaðið napilapnak. 1992 és 1995 között különböző munkákból élt Koppenhágában, majd visszatért Izlandra, és könyvtárosként kezdett dolgozni a mosfellsbæri könyvtárban. Első verseskötete 1988-ban látott napvilágot, amelyet további kettő követett, majd a szerző a próza felé fordult, és a mai napig tizennégy regény jelent meg a neve alatt. 2007-ben a Nyári fény, aztán leszáll az éj című regényéért elnyerte az Izlandi Irodalmi Díjat, A halaknak nincs lábukat pedig 2017-ben jelölték a Nemzetközi Booker-díjra. Stefánsson magyarországi népszerűségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy eddig összesen négy alkalommal látogatott hazánkba, idén pedig a Könyvfesztivál díszvendégeként megkapja a Budapest Nagydíjat is.

Amikor az ember Jón Kalman Stefánsson könyveit olvassa, könnyedén érezheti úgy, hogy a szerző legjobb művét tartja a kezében. Ami már csak azért is nagy szó, mert bármelyik regénnyel is kezdjük az életművel való ismerkedést, garantáltan nem fogunk csalódni, és joggal gondolhatnánk, hogy csupán egyszeri, meg nem ismételhető alkalomról van szó. Aki viszont több kötetet is olvasott Stefánssontól, az sejtheti, hogy az előbbi állítás igencsak téves, de ettől függetlenül mégis mindig az éppen aktuális olvasmány lesz az életmű ékköve. Nincs ez másként a Sárga tengeralattjárónál sem, amelyben az író hozza mindazt, amit már megszokhattunk és megszerettünk tőle, de mivel ez az életmű legszemélyesebb darabja, nem túlzás azt mondani, hogy valóban a legerősebb is.

„A Biblia 37. oldalán járok, és most olvastam azt a fejezetet, amelyben Jákob Istennel birkózik. Sokáig egyforma erősnek tűnnek, de aztán kiderül, hogy Jákob egy kicsit erősebb, mert Istennek csalnia kell, hogy győzzön. Ami nagyon furcsa, mivel senki sem lehet erősebb Istennél, hiszen mindenható – mégis csalnia kell, hogy legyőzze Jákobot.
Ezt nem értem.
És ahogy tovább olvasom a Bibliát, csak gyűlnek bennem az aggodalmak és a kérdések – az Ószövetségben sok minden azt a kellemetlen gyanút kelti bennem, hogy Isten valamiféle csaló. Hogy túl sokat iszik, és hibáit és alkalmatlanságát hangoskodással, erőszakkal és fenyegetőzéssel próbálja palástolni.”

A Sárga tengeralattjáró könnyedén párhuzamba állítható a szerző egy korai, szám szerint negyedik regényével, a Gondolatok a mamutfenyőkről és az időről cíművel, hiszen ennek a főszereplője is egy kamaszfiú, aki rajong a Beatlesért, és akinek el kell hagynia a szülővárosát. Csakhogy míg előbbiben az utazás célja dél, itt Izland legészakibb pontja, Strandir lesz a központi helyszín, illetve egy évtizeddel később már a jól ismert Keflavík. Az elbeszélő visszaemlékezései pedig közel negyedszázadot ölelnek fel: az 1969-es év második felében veszik kezdetüket, hogy aztán végig vezessen minket két évtizeden, egyben egy fiú kamaszévein és felnövéstörténetén, egészen addig, míg meg nem érkezünk az 1990-es évekig, amelyben szerzőnk már két verseskötet büszke írója.

Bár ennek a fiúnak a történetét Stefánsson jórészt lineárisan mutatja be előttünk, időnként visszaugrunk a 2022-es évben, a londoni parkba, ahol éppen megszólítani készül az olvasgató Paul McCartney-t. De nemcsak ezek az időbeli ugrások szakítják meg az elbeszélést, hanem a szerző különböző elmélkedései is a világról és azokról a dolgokról, amelyek mindannyiunkat foglalkoztatnak. Ezek egy része bizonyára ismerős lesz Stefánsson korábbi regényeiből, úgy is mondhatnánk, hogy azoknak az eszmefutattásoknak a folytatásai, kibontásai, de új nézőpontokat is elénk tár.

A Sárga tengeralattjáró a magány és az egyedüllét regénye. Elbeszélőnket ugyanis mintha csak hűséges társként követné a halál és a bánat. Kezdve azzal, hogy édesanyját alig hétévesen vesztette el. A már öregkorban lévő szomszédok társaságában és a könyvek olvasásában nyer egyedül vigaszt, ám előbbiektől szintén elég hamar elszakítja a sors. Az apa ugyanis újra megházasodik, így leendő költőnknek mostohája lesz, vele együtt pedig új családja, amelynek következtében költöznie kell – északra, apa nélkül. A fiú leginkább a halottak általa képzelt szellemeivel kommunikál, mintha csak ők értenék meg igazán, az élőkkel szorosabb kapcsolatot ennek következtében nehezen tud kialakítani. Persze, az ő életébe is beköszönt a szerelem, dolgoznak a hormonok, és idővel egy barátra is szert tesz Örn személyében – ám mintha a sors kegyetlen játékot akarna játszani vele, ez a kapcsolat is tragikus véget ér.

„Decemberi reggel van, és vezetésórára megyek.
Még nem tudok róla, hogy egy őrült néhány órával korábban lelőtte John Lennont az otthona, a New York-i Central Park melletti Dakota-ház előtt. Négy lövéssel háton és vállon lőtték. December 8-án, késő este lőtték le.
Itt, Izlandon már éjszaka volt, és december 9-ére virradt.
Lennon tehát december 8-án halt meg New York-ban, de itt, Izlandon csak másnap.

Ilyen értelemben nehéznek bizonyulhat eligazodni az időn, ellentmondások rejlenek benne, ezért tehát logikus állítás, hogy a legtöbben minden időben élünk.”

A regény visszatérő elemei közé tartozik hősünk Beatleshez és Istenhez fűződő kapcsolata. Előbbi már csak azért is szerves részét képezi a fiú életének, mert számára a zenekar egyet jelent a szoros barátsággal, amelyben neki sosem volt része, és így előbb a zenekar feloszlása, majd később John Lennon halála lesz, amely igazán megviseli, és amelyet valódi traumaként hordoz magában éveken át. Istenre pedig kétkedve tekint, olyan emberként, aki látja a hibákat a tökéletesség álcája mögött, ám kérdéseire soha nem kap választ, így egyre nagyobb ellenszenv kezd kialakulni benne a Mindenhatóval szemben. Sokkal inkább lel társra – és ismer magára – Jézusban, akivel hosszas párbeszédeket folytat, hiszen mindkettőjük számára hiányos az apakép. Elbeszélőnk ugyanis Istent és az apját egymás barátjának tekinti, akik folyamatosan isznak és hagyják szenvedni a fiaikat. Ennek megfelelően a Sárga tengeralattjáró egy diszfunkcionális apa-fiú kapcsolatot is bemutat, amelyben a legnagyobb probléma, hogy a felek nem tudnak szót érteni, így az évek alatt egyre messzebb kerülnek egymástól, miközben mindketten vágyják a másik szeretetét.

Mindehhez pedig hozzájön Stefánsson semmihez nem hasonlítható írói stílusa, amely továbbra is olyan lírai, hogy az embernek szinte az egész könyvet kedve lenne kijegyzetelni (még a fejezetcímeket is!) idézetként. Nekünk pedig hihetetlenül nagy szerencsénk van, hogy olyan értő-érző fordító kezébe került a kötet, mint Patat Bence, aki évek óta bizonyítja, hogy nála jobban kevesen tudják magyarra átültetni az északi írók műveit. Az izlandi író olvasóinak tehát mondhatni kötelező olvasmány ez a regény, de a Sárga tengeralattjáró egyben remek belépő is a stefánssoni világba, így azoknak is bátran ajánlható, akik még csak gondolkodnak az életművel való ismerkedésen. Garantáltan az idei év legjobb szépirodalmi alkotása.

Anders de la Motte: Elveszett lelkek (Leo Asker 1.)
ford.: Dobosi Beáta, General Press Kiadó, 408 oldal

A hazánkban is jól ismert Anders de la Motte 2022-ben új sorozattal jelentkezett, ennek az első kötete az alig pár hete megjelent Elveszett lelkek. A történet főhőse Leonore Asker nyomozó, aki szépen halad előre a rendőrségi ranglétrán, már csak karnyújtásnyira van a malmői kiemelt bűnügyi osztály vezetői pozíciójától. Egy nagy horderejű emberrablási ügy kellős közepén azonban az ellene dolgozó vezetőség úgy dönt, „előlépteti” őt az úgynevezett Elveszett Lelkek Osztályának vezetőjévé, amely a rendőrőrs alagsorában található, különös esetekkel foglalkozó egység. A megaláztatás ellenére Asker titokban folytatja a megkezdett nyomozást, és kiderül, hogy a szálak sokkal messzebbre vezetnek. Egy jelentéktelennek látszó ügyhöz szólítják, valaki ugyanis baljós bábukat helyezett el egy vasútmodellező klub terepasztalán. Az egyik figura, amely azonnal megragadja a nyomozó figyelmét, valójában az elrabolt nő aprócska mása, majd egyre több báburól derül ki, hogy eltűnt személyeket jelöl.

Az 1970-ben született Anders de la Motte Billesholmban nőtt fel, majd az iskola elvégzését követően Stockholmba költözött, ahol nyolc éven keresztül dolgozott rendőrként. 2002-ben költözött családjával Lomma városába, de 2005 és 2012 között a biztonsági vezetőként dolgozott Koppenhágában, ahol a DELL vállalat európai, közel-keleti és afrikai műveleteiért felelt. Ez a munkatapasztalat azóta is hatással van írásaira. Első regénye (Geim) 2010-ben jelent meg, amely el is nyerte a Svéd Krimiírók Akadémiájának (Svenska Deckarakademins) legjobb elsőkönyves szerzőjének járó díját. A trilógia harmadik kötetét (UltiMatum) 2015-ben a legjobb svéd kriminek járó díjjal tüntették ki. Magyarul eddig a Scane-tetralógia négy kötete, valamint a Måns Nilssonnal közösen írt Österleni gyilkosságok két kötete jelent meg. Regényeiből tévésorozat- és filmadaptációk is készültek.

Az Elveszett lelkek történetének kiindulópontja bizonyára sokaknak lesz ismerős, ha máshonnan nem is, de Jussi Adler-Olsen A Q-ügyosztály esetei sorozatából biztosan. A szerző részéről az alapötlet tekinthető akár egyfajta tiszteletadásként is, ugyanakkor a skandináv krimiirodalomban is egyre népszerűbbé válnak az úgy nevezett „döglött akta”-ügyek, vagyis amikor a nyomozóknak évtizedekkel ezelőtti, de máig megoldatlan bűncselekményeket kell felderíteniük. De la Motte azonban ezen a helyzeten is csavart egy kicsit, hiszen a sorozat nyitókötete a krimiszál mellett felvonultat némi miszticizmust is.

A szerző olvasói már tudhatják, hogy de la Motte stílusa roppant gördülékeny, a cselekményvezetés végig fenntartja az érdeklődést, miközben nagyon szerethető karakterrel dolgozik, és a humort sem nélkülözi. Ez most sincsen másként: a történet meglehetősen erősen nyit, és bár a kezdeti lendület egy idő után kicsit alábbhagy, a végére ismét magára talál a regény. Az író jelen sorozatával azt is bebizonyítja, hogy a thriller műfajának szabályait is jól ismeri és használni is tudja azokat, így a kellemes borzongás is garantált. A nyomozás mellett családi és munkahelyi konfliktusok is gazdagítják a cselekményt, amely leginkább azok tetszését fogja elnyerni, akik nemcsak a bűntény felderítéséről szeretnek olvasni, hanem emberi történetekről, számunkra is ismerős helyzetekről is.

Leonore Asker személyében egy érdekes főhőst köszönthetünk: a nő meglehetősen ambiciózus, aki szépen halad előre a ranglétrán, ugyanakkor meglehetősen makacs és önfejű is, aki bízik a megérzéseiben, és nehezen lehet „félreállítani” az útból. Természetesen, mint minden skandináv nyomozótársa, ő is cipeli tragikus múltját, a titkait szép fokozatosan ismerjük csak meg. A címben is szereplő kifejezés így nyer a regény végére kettős értelmet, hiszen nemcsak a gyilkos, de maga a nyomozó is éppen ilyen elveszett lélek.

Anders de la Motte tehát ismételten egy olyan művel jelentkezett, ami kötelező olvasmány a skandináv krimik szerelmeseinek, és amelynek befejezése magában hordozza a folytatás lehetőségét is, amire reményeink szerint már nem kell sokat várni.

Sissel-Jo Gazan: A fecske röpte (Søren Marhauge 2.)
ford.: Sulyok Viktória, Jaffa Kiadó, 420 oldal

Öt év után magyarul is folytatódik Sissel Jo-Gazan Søren Marhauge-sorozata, amelyben főhősünk – a aki mostanra már szabadúszó nyomozó –  egy profitorientált összeesküvés nyomába ered, amelynek gyökerei a Big Pharma legmagasabb szintjétől egészen a dán kormányig nyúlnak. Amikor Kristian Storm professzort, a vitatott nézeteiről hírhedtté vált immunológust felakasztva találják az irodájában, asszisztense, Marie Skov nem hajlandó elhinni, hogy öngyilkos lett. A néhai tudós egy nemrégiben tett nyugat-afrikai kutatóútja során megdöbbentő igazságot tárt fel a fejlődő világban zajló immunológiai kutatásokról, és Marie úgy gondolja, hogy főnökét elhallgatták, mielőtt a nyilvánosság elé tárhatta volna, amit felfedezett. Storm riválisának segítségével Marhauge veszi át az ügyet, és elhatározza, hogy kideríti, mi is történt valójában a professzorral. A viharos tempójú nyomozás mellett Marie problémás családjának és Marhaugénak a szintén biológus Annával való bonyolult kapcsolatának részletei is kibontakoznak. Marhauge ismét megküzd a saját démonaival, miközben egy olyan titkos társaság után nyomoz, amely bármi áron megvédi a titkait.

Sissel-Jo Gazan napjaink egyik legsikeresebb és legelismertebb dán regényírója. 1973-ban született Aarhusban, majd a helyi Marselisborg Gimnázium diákjaként 1992-ben érettségizett. 1995-ben debütált a Når man kysser i august című regényével, 1997-ben pedig a Koppenhágai Egyetemen kezdett tanulni, ahol 2004-ben szerzett tudományos diplomát a madarak evolúciójára szakosodott biológiából. 2008-ban (magyarul 2019-ben) jelent meg A dinoszaurusz tolla című tudományos-fantasztikus könyve, amely meghozta számára az írói áttörést. A regényt 16 országban adták ki, köztük Franciaországban, Spanyolországban, Angliában és az Egyesült Államokban, ahol a The Wall Street Journal munkatársai 2013-ban az év egyik legjobb krimijeként kiáltották ki. Műveinek témáját elsősorban a természettudomány izgalmas, versengéssel és hatalmi harcokkal teli világából meríti, a The Guardian a „skandináv noir” műfaj egyik legjelentősebb képviselőjének nevezte. Hazánkban nagy sikert arattak még a Tintagomba és a Fehér virágok című regényei, a szerző tavaly Magyarországra is ellátogatott a PesText Irodalmi Fesztivál meghívására.

Hosszú évek teltek azóta, hogy legutoljára olvashattunk Søren Marhauge nyomozóról és barátnőjéről, a biológus Annáról, de szerencsére a folytatás az előző rész ismerete nélkül is kellőképpen izgalmas és érdekfeszítő mű lett. Ahogyan a szerzőtől már megszokhattuk, a krimi most is erős tudományos alapokra épül, ezúttal azonban a gyógyszerészet és a gyógyszeripar kerül a középpontba. Habár a regény eredetileg 2013-ban jelent meg, mondhatni nem is lehetne aktuálisabb, hiszen a WHO oltási programja kerül górcső alá, és bizonyára még sokan emlékeznek a pár évvel ezelőtti oltóanyagokkal kapcsolatos vitákra a covidos évekből. Gazan pedig mindezt közérthetően, de mégis tudományos pontossággal mutatja be az olvasóknak, akik így az izgalmas nyomozás mellé némi új információt és egészen új nézőpontokat is kaphatnak.

Természetesen krimiről lévén szó, rejtélyből és nyomozásból sem lesz hiány. A szövevényes cselekmény három különböző szálon függ, amelyeket első blikkre semmi sem köt össze, de ahogy haladunk előre a történetben, úgy válnak egyre egyértelműbbé a különböző motivációk és kerülnek helyükre a kirakós darabkái. Az események viszonylag lassabb tempóban követik egymást, de Gazan stílusa annyira érdekfeszítő és magával ragadó, hogy ez egyáltalán nem válik hátránnyá, sőt, kimondottan jó elmerülni ebbe az ízig-vérig skandináv krimiben, amely humorban és izgalmas karakterekben sem szűkölködik. A tudományos tényeken és a nyomozáson túl valódi emberi sorsokról is olvashatunk a regényben, ez a hármas pedig igazán jó arányban jelenik meg a történetben, amely ennek köszönhetően elég széles réteget tud megszólítani.

Ráadásul a cselekmény több pontja napokra képes elgondolkodtatni bennünket, hiszen Gazan számos olyan témát vet fel, amelyen alapesetben eszünkbe sem jutni filozofálni, így azonban kénytelenek vagyunk mi is álláspontot foglalni, valamint többször feltenni a kérdést: mi vajon hogyan döntenénk az adott helyzetben.

Kiemelt kép: Jón Kalman Stefánsson: Sárga tengeralattjáró (Szerzőportré: Németh Dániel/Jelenkor Kiadó)