Skandináv április – avagy ezeket a skandi regényeket olvastuk a hónapban

Bizonyára olvasóink között is sok olyan akad, aki hozzánk hasonlóan kedveli a skandináv irodalmat. Rovatunkban hónapról hónapra három északi regényt ajánlunk a közelmúlt megjelenései közül válogatva – természetesen nem csak skandi rajongóknak!

Ann-Helén Laestadius: Lopás
ford.: Haris Ildikó, Európa Könyvkiadó, 416 oldal

Ann-Helén Laestadius 1971-ben született az észak-svédországi Kirunában, számi és tornedáli finn felmenőktől. 2007-ben debütált szerzőként, azóta hét ifjúsági regénye és két gyerekkönyve jelent meg. 2016-ban Tan Past One című művével elnyerte a rangos gyerekirodalmi August-díjat, majd a Norrland irodalmi díjat is. Az első, felnőtteknek szánt regénye, a Lopás megjelenése után rögtön népszerű lett az olvasók és a kritikusok körében. Elnyerte a nívós szépirodalmi Adlibris-díjat, valamint a svéd könyvesbolti dolgozók szövetsége által a legfontosabb szépirodalmi műnek odaítélt „Your Book – Our Choise” díjat és 2021-ben az Év Könyve díjat is. Laestadius mindig visszatér könyveiben északi gyökereihez, és leginkább a család, a nyelv és az identitás fontosságáról, valamint a különböző kultúrákhoz való tartozásról ír.

A Lopás című regény története meglehetősen egyszerű, gyakorlatilag pár mondatban össze lehetne foglalni a cselekményt: a kilencéves Elsa tanúja lesz annak, hogy egy férfi lemészárolja imádott rénszarvasát, Nástegallut, de senkinek nem beszél arról, hogy mit látott. Magában azonban bosszút forral a borjú halála miatt. Tíz évvel később már sokkal elszántabban és dühösebben küzd az elnyomás ellen, ám amikor szemtől szembe kerül az állat gyilkosával, mégis nehéz meghoznia a döntést. Tulajdonképpen ez a szál Laestadius szépirodalmi igényességgel megírt regényének a mozgatórugója, de persze a Lopás ennél jóval többről szól.

Habár a műfaji megjelölésnél szerepel a krimi szó – és a regényből készült, a Netflixen is látható filmváltozatra is ekként hivatkoznak –, ez önmagában nem állja meg a helyét. Bár valóban történik bűncselekmény, de nyomozás aligha (ez visszatérő eleme és központi problémája lesz a történetnek), és a szerzőt is sokkal jobban foglalkoztatja az események és döntések mögött meghúzódó lélektan, semmint maga a bűncselekmény. Elsőre talán meglepőnek tűnik a hasonlat, de olvasás közben többször eszembe jutott Kosztolányi Dezső Édes Annája, hiszen abban a műben is annak lehetünk tanúi, hogy mennyi mindenen őrlődik csendesen egy ember, amíg el nem jut a robbanásig. Természetesen Laestadius regénye egészen másfajta történetmeséléssel és cselekménnyel bír, a hangsúlyok is máshová helyeződnek, de a párhuzam ettől függetlenül megfigyelhető.

A regényben három család életébe nyerhetünk betekintést. Elsa Svédországban, a sarkkörtől északra él. Ő és családja a számikhoz, Skandinávia őslakosaihoz tartoznak, és az ezredforduló után is rénszarvas-pásztorkodással foglalkoznak. Az ő alakjaikon keresztül megismerhetünk egy teljesen más kultúrát és életmódot. A rénszarvastartó számikat leginkább a természet szeretete jellemzi, így ez a regényben is fontos szerepet kap, ahogyan maga az állatok iránti tiszteletet is. Nem véletlen, hogy a rénszarvasok leölésére sem orvvadászatként hivatkoznak, hanem lopásként – innen ered a cím is. Ráadásul ez a népcsoport olyannyira tartja magát az évszázados hagyományokhoz, hogy bár a modern technológiát ők sem vetik meg (használnak motorokat, mobiltelefont, internetet), de nem engedik, hogy ezek vegyék át az uralmat az életük felett. A másik család Elsa barátnőjének, Anna-Stinának a családja, akiknek szintén egy nagy tragédiával kell szembenézniük. A harmadik történetszál pedig Robert Isakssonhoz köthető – ő az, aki évek óta levadássza a rénszarvasokat.

A Lopás azon túl, hogy nagyban foglalkozik a fentebb említett rénszarvas-tartással és -vadászattal, több más fajsúlyos témát is érint. Ezek közül az egyik a svédek számikkal szemben tanúsított ellenszenve és elutasítása, amely generációról generációra öröklődik. A 2018-as történetszálban tanúi is lehetünk annak, hogy a svéd gyerekek már az iskolában megvetik és bántalmazzák a számikat – és ahogyan elhangzik, ezeket az „eszméket” nem maguktól találják ki és sajátítják el. A rasszizmusnak egy egészen más oldalát mutatja be ezáltal a szerző, és ami a legfájóbb az olvasó számára az az, hogy a számik mindezzel szemben tehetetlenek. Mert ahogyan a rénszarvasok leölésével, úgy ezekkel a támadásokkal sem hajlandó sokáig foglalkozni a rendőrség. Ez részben a létszámhiánynak és a havas tájon a hatalmas távolságoknak is köszönhető, ugyanakkor világosan látszik, hogy a svéd közszolgálat ezeket nem is tekinti valós problémának. Ahogyan Laestadius által írt utószóból is kiderül, az, hogy több mint 100 olyan feljelentés érkezett a rendőrséghez, amelyet egyáltalán ki sem vizsgáltak, a valóságban is megtörtént helyzet.

A Lopás így nem csak egy gyönyörűen megfogalmazott óda a természethez és a rénszarvasokhoz, hanem egy hangtalan, de annál fájdalmasabb kiáltás is: tiltakozás a rendszer, a társadalom ellen. A helyzet pedig végtelenül reménytelenek is tűnik, és sajnos a befejezés sem adja meg azt a feloldozást, amely segítene abban, hogy az olvasó visszanyerje a hitét. Erőteljes írás, erőteljes történet – ami nem is adja meg könnyen magát. A rövid fejezetek ellenére ezzel a kötettel nem is lehet és nem is érdemes „gyorsan haladni”, emésztgetni, ízlelgetni kell, hogy valóban magunkénak érezzük.

Camilla Läckberg – Henrik Fexeus: A szekta
ford.: Dobosi Beáta, Animus Kiadó, 464 oldal

Magyarul is folytatódott Camilla Läckberg és Henrik Fexeus trilógiája: A doboz a tavalyi év egyik legkellemesebb meglepetése volt a skandináv krimik tengerében – szerencsére a második rész sem okozott csalódást.

Az új kötetben egy eltűnt kisfiú okoz komoly fejtörést Mina Dabiri nyomozónak és csapatának. Az eset nagyban hasonlít egy korábbi emberrablásra, amelynek nem lett jó vége, ám a nyomozás ezen a ponton – a hasonlóság felfedezésében – megfeneklik. Ráadásul minden jel arra mutat, hogy a bűntények sora folytatódni fog, így egyetlen gyerek sincs biztonságban Stockholmban. Mina végső elkeseredésében a mentalista Vincent Walderhez fordul, aki az emberi psziché avatott szakértőjeként már a segítségükre volt korábban egy nyomozásban. Akkor közel kerültek egymáshoz, de két éve nem beszéltek. A csoportban nem mindenki nézi jó szemmel Vincent visszatérését, mert kételkednek benne, hogy ezúttal hasznát veszik-e. Csakhogy nincs vesztegetni való idejük, mert az óra ketyeg, és a legvédtelenebbek vannak veszélyben.

Camilla Läckberg a több mint 10 kötetből álló Fjällbacka-sorozat és a Faye-duológia (Aranykalitka, Ezüstszárnyak) szerzője. Az 1971-es születésű Fexeus mentalista, műsorvezető, aki több könyvet is írt a gyakorlati pszichológiáról és az emberek befolyásolásáról. A Könyves Magazin a kötet megjelenése kapcsán készített egy érdekes interjút, Fexeus pedig abba is beavatta az olvasókat, hogyan zajlik egy négykezes regény megírása: „Nem igazán osztjuk fel a feladatokat. Amikor találkozunk, megnézzük, hol tartunk a kéziratban, és azt is, minek kell történnie az egyes karakterekkel. És felváltva írjuk a szereplők történeteit. Ha Vincentről Camilla írt múlt héten, akkor én folytatom, és amiről én írtam korábban, azt folytatja ő. A végén elküldjük egymásnak, és akkor az adott jelenetet újraírja a másik. […]  És a végén mindenki egyszer újraírja az egész könyvet, Camilla is és én is. Amikor készen van, akkor senki nem tudja már eldönteni, melyik részt ki írta valójában, ekkorra már nem tér el a stílusunk.”

Ahogyan a kötet címe is mutatja, ebben a részben fontos szerep jut a különböző szektáknak, a szerzőpáros pedig ezeket igen valóságosan, egyben hátborzongató módon mutatja be az olvasóknak. Ahogyan a könyvben is olvasható, Svédországban közel 400 olyan szekta létezik, amit veszélyesnek tartanak és még sokkal több olyan, amivel a rendőrség nem is foglalkozik. Ezeknek nemcsak a működésükbe nyerhetünk bepillantást, hanem a mögöttes pszichológiába is: abba, hogyan képesek bizony emberek manipulálni és megvezetni a náluk gyengébb akarattal és jellemmel rendelkező, hiszékeny embereket. Ráadásul itt nem csak ennek a világnak a bemutatása az, ami képes heves érzelmeket kiváltani az olvasóból, hanem az is, hogy az áldozatok ezúttal gyerekek – noha ezen a téren a szerzőpáros kissé visszafogottabb volt, kevésbé ecsetelte a borzalmakat. A nyomozás során a szálak egyre jobban összekuszálódnak, nem is gondolnánk, mennyire messzire fognak mutatni, a történet is meglehetősen szerteágazóvá és sokrétűvé, ennek megfelelően helyenként nehezen követhetővé válik. A pszichológiai háttér feltárása és bemutatása azonban ezeket mind kárpótolja, a regénynek épp ez az egyik erőssége.

A másik – és ez már A doboznál is tetten érhető volt – a karakteralkotás: a szerzők mind a visszatérő, mind az újonnan színre lépő szereplőket kellően izgalmasan ábrázolják. Ebben a részben jóval nagyobb hangsúlyt fektettek a rögeszmés-kényszeres Vincent életére, de természetesen nem feledkeztek meg a tisztaságmániás Minával való kapcsolatáról sem, ezt is nagyon szépen építik fel. Ráadásul a nő múltjának néhány sötét részletéről is lehull a lepel, amely tovább árnyalja a karaktert, és az együttműködésüket. De nemcsak az ő, hanem a szokatlan esetekre specializálódott csapat többi tagjának az életét is nyomon követjük továbbra is, ezek közül a legérdekesebb kétségkívül Ruben Hoök sorsának az alakulása, örömteli, hogy róla-róluk sem feledkeztek meg az írók.

A szekta tehát mindenben hozza az első rész színvonalát, érezhetően nem egy szimpla folytatásról, hanem egy alaposan átgondolt és felépített trilógiáról van szó. A regény egyszerre működik krimiként és társadalmi drámaként, ugyanis a bűnügy, a fordulatos nyomozás, a csavaros rejtvények mellett ugyanakkora szerep jut az emberi pszichének, a lélektannak és az egyéni sorsoknak is. Arról pedig nem is beszélve, hogy a történet igazi csattanóval ér véget – legalábbis ami az elkövető személyét illeti, mindenképpen. A szerzők ígérete szerint pedig a harmadik, trilógiazáró kötet még izgalmasabb lesz – és az eddigiek alapján biztosra vehetjük, hogy ez nem csak egy jó marketingszöveg a részükről. Így bízzunk benne, hogy hamarosan magyarul is kézbe vehetjük!

Kerstin Ekman: Farkasvér
ford.: Dobosi Beáta, Libri Kiadó, 232 oldal

Habár az 1933-as születésű Kertsin Ekman egyik regénye (Lélekharang) már 1982-ben olvasható volt magyarul, nem mondható, hogy hazánkban igazán ismert lenne a neve. Pedig Ekman Svédországban igazi klasszikusnak számít: 1959-es első regényét további 23 követte, emellett több esszé- és verseskötete is megjelent, de írt forgatókönyvet és operalibrettót is. Pályafutását detektívregényekkel kezdte, később a lélekábrázolás és a társadalomrajz felé fordult. Magyarul a 2000-es években még két kötete jelent meg: az Egy gyilkos praxisa és A víznél történt. Ekmant 1978-ban a Svéd Akadémia tagjává választották, de 1989-ben Lars Gyllenstennel és Werner Aspenströmmel közösen kilépett az Akadémiából a Salman Rushdie-t ért halálos fenyegetéseket követő vita miatt.

A most már magyarul is olvasható Farkasvér című regényét 2021-ben, 88 évesen írta – vagyis egy egészen friss műről van szó, amelyben az egyén természet iránti felelősségét, az öregséget és úgy általánosságban az emberi érzelmeket veszi górcső alá. A történet elbeszélője Ulf, aki vadászként egész életét az erdőben töltötte, fákat vágatott ki, vadakra lőtt. Amikor azonban egy hideg téli reggelen megpillant egy farkast a lápon, örökre megváltozik az élete. A hetvenes éveiben járó férfit ez a találkozás arra készteti, hogy alapjában értékelje át a közösséghez, a múltjához, sőt saját magához fűződő viszonyát, és élete végén óvatosan megpróbáljon szembenézni önmagával: azzal, hogy ki lett belőle, és azzal, hogy ki lehetett volna. Ám a farkas megjelenése nemcsak őt változtatja meg, hanem a svéd kisváros mindennapjait is felbolygatja. Nem mindenki nézi jó szemmel a ragadozó közelségét, és csak idő kérdése, hogy felboruljanak a kisváros erőviszonyai, és elszabaduljanak az elfojtott indulatok.

Szerencsés véletlen, hogy az idei hónapban két olyan skandináv könyvet is ajánlunk az olvasóknak, amelyben fontos szerepet játszik a természet és az ember viszonya, valamint az állatok tisztelete, szeretete. Noha a Lopás és a Farkasvér stílusában, történetmesélésében teljesen különbözik egymástól, mivel ez utóbbi jóval filozofikusabb hangvételű, és sokkal inkább helyezi a fókuszt Ulf elmélkedéseire, mint magára a cselekményére. (Ugyanakkor itt jegyezzük meg, hogy nagyon halványan felsejlik ebben a regényben is egy krimiszerű szál, amely az utolsó oldalakon csúcsosodik ki.) Ulf a farkassal való találkozás hatására szép fokozatosan átértékeli addigi életét és világfelfogását, a vadászoknak az élet körforgásában betöltött szerepét, és rájön arra, hogy az ember milyen pusztító munkát végzett a természettel szemben.

Ulf felesége egyébként irodalomtanár, de az irodalom nem csak amiatt válik fontossá a Farkasvérben. A kötetben többek között Turgenyev Egy vadász feljegyzései, Kipling A dzsungel könyve és Jack London A vadon szava című regénye, valamint ezek motívumai is visszatérő elemek lesznek, és feltehetőleg Ekman részben inspirációs forrásként is használta ezeket a mára klasszikussá vált műveket. (Apró megjegyzés: nekünk magyaroknak pedig Fekete István regényei is eszünkbe juthatnak olvasás közben.) Emellett idővel előkerülnek Ulf fiatalon írt naplói is: ezekből megismerhetjük, hogy elbeszélőnk milyen lelkesen és szenvedélyesen végezte a munkáját a kezdetekben. Mára azonban ellenszenvessé válnak számára korábbi tettei: az ölés, az erőszak, még akkor is, ha azok sok esetben jó célt is szolgáltak. A szerző az erőszak fogalmát a későbbiekben ki is tágítja, és sokkal inkább válnak kérdéssé az emberiségnek a Föld és a természet ellen elkövetett erőszaktevései. És mondhatni, szinte természetessé válik, hogy ebben az örök harcban az ember embernek farkasa-elv is megjelenik, hiszen a kis település lakói között is olyan erős feszültség keletkezik, amelynél érezhető, hogy egyre közelebb a robbanás.

Ekman prózája egyszerre intelligens és szórakoztató, lírai, de mégis könnyedén olvasmányos – gondolatai pedig olyan örökérvényű igazságokat fogalmaznak meg, amelyek a jövőben útmutatásként is szolgálhatnak.

Kiemelt kép: Ann-Helén Laestadius: Lopás (Szerzőportré: Carl-Johan Utsi)