Shakespeare után szabadon – Kritika a Hamlear című előadásról

Mielőtt megnéztem volna az előadást, sokat gondolkoztam azon, hogyan jut eszébe bárkinek is a Hamletet és a Lear királyt egyetlen produkcióba sűríteni úgy, hogy közben a két központi alak tulajdonképpen eggyé válik a darab során. Aztán hamar világossá vált előttem, hogy a Hamlear sokkal több a dán királyfi és az őrületbe csúszó brit uralkodó egybe mosásával. A gyulai Várszínház és a Bartók Kamaraszínház közös produkciója, Őze Áron rendezésében nem egyszerű kortárs tragikomédia, hanem egy olyan művészszínházi kísérlet, amelyre az elmúlt években nagyon kevesen vállalkoztak, főleg vidéken!

A darab írói, Győrei Zsolt és Schlachtovszky Csaba felismerték, hogy ha több darabból kiveszünk hosszabb-rövidebb részeket, majd azokat egybegyúrjuk, majd hozzáadunk némi esszenciát, annak eredménye egy olyan formabontó előadás lesz, ami egyszerre taszít és szórakoztat. Ezt pedig vagy nagyon, vagy egyáltalán nem fogják szeretni a nézők, de nekem úgy tűnt, a többség remekül szórakozott a történetbe szőtt poénokon. Az első két felvonás a Hamlet tömörített változata, ezt két rövid jelenet (mint harmadik etap) vezeti át az utolsó két felvonásba: az eredeti történet fő- és mellékszálait egyaránt beépítő Lear-adaptációba. A darab stílusát tekintve tökéletesen követi a shakespeare-i nyelvezetet, amit hol prózai, hol zenés betétek törnek meg. És bár a karakter pontos megtartása és a rendezői elv nem igazán hagyott nagy mozgásteret a kísérletezésnek, a színészek önfeledt játékát figyelve az volt az érzésem, hatalmas öröm volt számukra, hogy végre újra hús-vér közönségnek játszhatnak a kamerák helyett.

Nagy Ervin tűpontosan hozza a bolond, ámde szerethető Hamlear karakterét, aki egyszerre elrettentő és végtelenül rajongani való is. Színpadi jelenléte bámulatra méltó, amilyen elemi erővel érkezett a színpadra, ugyanazzal távozott is. A csintalan, fiatalos humor pedig rendkívül jól állt neki, habár többségében sokkal komolyabb és megfontoltabb szerepeket szokott meg tőle a közönség. Az idősebb Hamleart játszó Koltai Róbert már a történet elején kísértetként tér vissza a történetbe: hangját a közönség felvételen hallja, ami szerintem fantasztikus rendezői húzás volt, hiszen ez által még élethűbb lett az alakítás, még úgy is, hogy a művész gyakorlatilag csak áll a színpadon, és csupán egyetlen egyszer, egy rövid jelenet erejéig szólal meg. Csak úgy, mint Sipos Imre (Bánk bán): alakítása egyszerre komikus és tragikus, azt üzeni, ahol a magyar megjelenik ott semmi jóra ne számítson a többi nemzet. Ez utóbbi egyfajta társadalomkritikaként is felfogható, bár azért a kérdés mindannyiunkban ott motoszkál közben: tényleg ilyenek vagyunk mi magyarok, vagy csak a szerzők túlkapása ez?

A Claudiust és Kenetlent megformáló Vasvári Csaba igen merész karaktert kapott az első felvonásban, tekintve, hogy bár nincs kimondva, de a színészi játékban mégis érezhető, hogy Claudiust Bánk bánhoz olyan érzelmek kötik, amiről talán jobb hallgatni. Ezt a feszültséget később azonban feloldja Papp János (Cationtugud) és Vasvári Csaba (Kenetlen) alakítása, akik küzdelme a királyi trónért azt eredményezi, hogy az országot teljesen felosztják, így egyik az egyik, addig másik a másik felén uralkodik. A második felvonásban megjelenik a darab leggonoszabb karaktere is, Cordelia (Alberti Zsófi ), aki bár ki nem állhatja édesapját, ármánykodásával azonban mégis csak eléri, hogy az öreg király ráhagyja a trónt, és az azzal járó birtokokat, de ahelyett, hogy elfogadná azt, egészen Dániáig menekül. Ez indítja el apját is a teljes megbolondulás felé.

Az előadás csúcspontja két női szerephez köthető: Gonerilhez, aki korábban böszme Opheliaként már életét vesztette (Marjai Virág), valamint Reganhoz, aki pedig korábban Gertrúdként esett Bánk bán áldozatául (Kovács Vanda). A testvéreket alakító színészek a második felvonás közepén egy meglehetősen érzelmesre sikeredett dallal törik meg az előadást, ahol gyerekkorukról és a bántalmazó apjukhoz kötődő keserű viszonyukról énekelnek. Kettőjük játékából olyan mély és színtiszta szeretet sugárzott, aminek hatása utána még hosszú percekig érezhető volt. Az est legmaradandóbb alakítása Ágoston Péter nevéhez fűződik, aki egyszerre játssza el Leartes (Jegercsik Csaba) fiát, Edmundot, valamint a bal kézről született testvért, Edgárt, mindezt azért, hogy édesapja szeretetét elnyerje. Az ifjú színész olyan könnyedén vált át egyik karakterből a másikba, majd vissza, mintha egész életében ezt csinálta volna. Színészi teljesítménye egyszerűen káprázatos és feledhetetlen.

A színdarab történetén, színészi alakításain túl lehetetlen szó nélkül elmenni a Matyi Ágota által megálmodott jelmez- és díszletkreáció mellett, ami olyannyira szemet gyönyörködtetőre sikerült, hogy sokan még az előadás szünetében is a színpadot csodálták. A világosítást általában nem szokták egyetlen kritikában sem megemlíteni, én lezárásképp mégis szeretném kiemelni György-Selmeczi Mercédesz kiváló munkáját, aki rendkívül gyorsan és profin reagált a színpadon történt változásokra, főleg akkor, mikor a színészek a játék hevében egymás elől „lopkodták el a rivaldafényt”.

Kiemelt kép: Jelenet a Hamlear előadásból (Fotó: Ónodi Zoltán)