Shakespeare örökké menő

Rómeó és Júlia története természetesen a színházcsinálókon kívül számos más közegben alkotó művészt is megihletett, ez alól nem volt kivétel a filmipar sem. Megszámlálhatatlan módon nyúltak az alapvetően rendkívül egyszerű történethez, nem egyszer úgy, hogy szinte azt sem lehetett a végeredményen felismerni, hogy ki Capulet és ki Montague… ám néhány adaptációról bebizonyosodott, hogy nem csak időtállóak, hanem hatásuk a mai nézőkre is legalább olyan erős, mint bemutatásuk évében. Vendégírónk, Kónya Sándor három ilyen remekművet emelt ki írásában.

Rómeó és Júlia esete a mozgóképpel

Ismerjük a történetet: két család, egy nagy viszály. Fiú és lány, mindent elsöprő szerelem. Szerelem, amely azonban kárhozatra ítéltetett. Megkockáztatom, hogy a Capulet és Montague család viszálykodásait és gyermekeik szerelembe esését még az is ismeri, aki egyébként nem olvasta a művet magát – legnagyobbak princípiuma ez. Hosszú évek alatt megannyi adaptáció látott napvilágot, mely Shakespeare Rómeó és Júliáját vette alapul. Feldolgozták színpadon, feldolgozták zenei műként, feldolgozták mozgóképes alkotásként. 1908-ban először, James Stuart Blackton rendezésében (a kópiát elveszettnek nyilvánították azóta), majd még a némafilmkorszakban legalább hat ízben, 1916-ban először egészestés alkotásként. Évtizedek alatt újra és újra hozzányúltak az alapanyaghoz: modernizálták, új és új köntösbe öltöztették, sokszor inspiráló hatással bírt egyéb filmekre a történet maga, sokszor hűséges adaptációját közölték és előfordult, hogy kicsit szabadosan kezelték a forrásművet. Nézzük akárhogy, annyit le lehet ebből szűrni: Shakespeare örök. És: Shakespeare örökké menő. A továbbiakban szeretnék közelebbről ismertetni három olyan mozgóképes adaptációt, mely hol sajátosan, hol hagyományokat tisztelve, hol pedig kicsit félszegen és bátortalanul kezelte az alapanyagot. Bizonyítván, mennyire számít a rendező és az, mégis miként viszi filmre azokat a híres mondatokat.

Az öreg tinik

Miután számtalanszor filmre vitték kisebb kaliberű, rövid-, valamint egészestés formában a Rómeó és Júliát, kijárt neki már egy olyan adaptáció, amely nem csak hű marad teljes egészében Shakespeare szövegéhez, de képes átadni mozivásznon is a mű nagyszabású mivoltát. 1936-ban ez be is következett. George Cukor, aki olyan, mára klasszikussá nemesedett filmeket jegyzett rendezőként, mint a My Fair Lady, az Óz, a csodák csodája, a Philadelphiai történet, illetve a Gázláng, vállalkozott a megfilmesítés feladatára és tette ezt olyanmód, hogy az eredmény kiérdemelt magának egy Oscar-díjat is. Cukor filmje – amiként a legtöbb filmfeldolgozás – javarészt szóról szóra követi a dialógusokat és a cselekményt, teszi ezt olyan mívesen és elegánsan, hogy mind a mai napig egy igazán tisztességes, kellemes alkotásként tarthatjuk számon. A két szerelmest alakító színész, Leslie Howard, valamint Norma Shearer (utóbbi Marie Antoinett-ként is szerepelt a vásznon, előbbi az Elfújta a szélben bukkant fel egy fontos mellékszerep erejéig) látható beleéléssel ragadták meg szerepüket. Kettősük pedig bár híján van a finomra hangolt, felszín alatt dúló érzékiségnek, azért mégis elhisszük nekik: szerelmesek egymásba.

Cukor filmje azonban sokkalta inkább finoman míves kiállásával képes megragadni a nézőjét, semmint a színészi alakítással, vagy azzal, ahogy a karaktereket kezeli. Hol finom tónusokkal, hol lágyan rajzolt fénnyel festi meg a jeleneteket, melyek meglehetősen hatásosak és szépek. Nyoma sincs színpadias jellegnek, a filmszerűség pehelykönnyű uralma az, ami domináns – mondhatjuk, hogy azok a centek, melyeket, beleöltek a filmbe, mind érződnek a végeredményen. Más lapra tartozik, hogy az egész film mégsem képes kitörni a „tisztesség” béklyójából és nem képes olyanmód sodorni magával az embert, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva.

A legfőbb probléma a filmmel azonban nem feltétlen az, hogy az eleganciát nem képes áttörni a szerelem izzó tüze, inkább a két színészben, illetve a két színész korában keresendő a gond. Leslie Howard és Norma Shearer ugyanis a forgatás idején már bőven túl voltak tinédzserkorukon, amely nem tud nem szemet szúrni az avatott befogadó számára. Shearer 34 éves volt, Howard pedig már a 43. életévét taposta. Itt persze mondhatjuk, hogy egy jó színész bármit el tud játszani, a gond csupán az, hogy így is kirívó és lólábát kilógató, amiként Rómeót egy a középkorúság ösvényére épp rálépő férfi formálja meg és próbálja velünk elhitetni, hogy ő egy vakszerelmes tini. Ilyen szempontból Shearer jobban jön ki a helyzetből, de még nála is nehezen tudunk efelett átsiklani. Mindezekkel együtt persze nem szabad leírnunk Cukor alkotását, hiszen leszámítva ezt, egy igényes film kerekedett ki az egészből. Igényes. Ha épp nem is egetrengető.

Arra a bizonyos NAGY Rómeó és Júlia-adaptációra még pontosan harminckét évet kellett várnunk. Természetesen az alatt az idő alatt sem maradt a nagyérdemű feldolgozások nélkül: 1947-ben megszületett az első egészestés televízióra készült adaptáció Michael Barry rendezői felügyelete alatt, ezzel egyidőben India is elkészítette a maga olvasatát (ezt azért e sorok írója szívesen megtekintené, ha lenne rá módja), majd ugyanígy tett Olaszország, Spanyolország, Németország – mi sem mutatja jobban, hogy Shakespeare drámái túlmutatnak országhatárokon és értékei globálisak, mitöbb egyetemesnek mondhatók.

Természetesen nem csupán direkt feldolgozások láttak napvilágot, a Rómeó és Júlia cselekménye remek inspirációt nyújtott ahhoz, hogy olyan fontos témákról beszéljenek a rendezők, mint a fiatalkorúak bűnözése, bandák feleslegesnek tűnő viszálykodása és a fajgyűlölet. A West Side Story egy musical keretén belül mesélte újra a történetet, lényegében újrahasznosítva a jól ismert karaktereket. A fiatal, birtokukat féltő amerikaiak és a szebb élet reményében Amerikába bevándorló Purto Rico-iak között dúló harc árnyékában kibontakozó őszinte és tiszta szerelem ellehetetlenülését bemutató film zajos sikert aratott. Energikus tánc- és dalbetétei, erőteljes színhasználata és szenvedéllyel fűtött képsorai a származásbeli különbözőségek miatti dulakodások értelmetlensége mellett teszi le a voksát. Üzenete így mind a mai napig relevánsnak mondható, talán ezért is merült fel magában Steven Spielbergben is, hogy elkészítse saját remake-jét.

Kezek tánca

Mindeközben a Beatles egyik tagja, Paul McCartney szóba került Rómeó szerepére. Hogy milyen lett volna az énekes/dalszerző ifjú, lánglelkű szerelmesként, már nem tudjuk meg, mert a választás végül nem reá esett, hanem Leonard Whitingra. Whiting relatíve nézve nem egy nagy név, amiként Olivia Hussey sem, bár utóbbinak azért kijárt később legalább egy főszerep a nagyhatású horrorfilmben, a Black Christmasben. Talán az, hogy nem oly ismert arcok ők a nagyközönség számára, talán az, hogy mindketten 18 év alattiak voltak (nagyjából olyan idősek, mint az eredeti műben is – bár hozzá kell tenni, Shakespeare ezt nem konkretizálta), vagy a kettő együtt váltotta ki azt a szimpátiát a nézőből, ami a filmet magát világsikerűvé tette. Bárhogy is, Franco Zeffirelli filmje (a rendezőnek ez volt a harmadik Shakespeare-adaptációja) bizony mély nyomot hagyott a nézőben és hagy ma is, így ötven év múltán.

Ha George Cukor filmjét míves kiállásúnak neveztem, akkor Zeffirelli filmjét úgy jellemezném, hogy elegáns grandiozitással rohamozza meg az ember lelkét. Ami Cukornál merev volt és szenvedélytől mentes, az Zefirellinél egyből megváltozik és lángra kap. A főszerepben tündöklő két, érzelmektől és vélhetően testi vágytól fűtött tinédzser szerelmét olyan érzékkel sikerült filmre vinnie, mely példaértékűnek mondható – ehhez csupa aprósággal járult hozzá a rendező (valamint az operatőr), amit a filmet nézve nem tűnik különlegesnek, mégis – összehasonlítva a többi adaptációval – jelentőségük le nem tagadható. Zeffirelli-nél például a két fiatal találkozása ugyanúgy a bálon történik, melyet Capuleték tartanak (és amelyre Rómeó hívatlanul érkezik), de már első dialógusuk izzó pontként ragyog és egyre csak dagadni látszik: tánc közben, egymást nem látva, hallva csupán, kezüket összefonva susognak egymás fülébe. Zeffirelli már ennél az egy jelenetnél megalapozza azt a kapcsolatot, amit később csak erősít, megteremti a nézőben azt az érzést, hogy ez a két ember bár nem is ismeri egymást, mégis: vonzódnak egymáshoz, együtt kell lenniük, megérdemlik az esélyt a boldogságra. Nem véletlen, a rendező szándékoltan nagy hangsúlyt fektetett erre az aspektusára a filmnek, kifejezetten fiataloknak szánt művet kívánt készíteni, ennél fogva a két színészre bízta azt is, hogy belevigyék saját fiatalos mivoltukat a szerepbe – innen is eredeztethető az a kézzelfogható hitelesség. Itt pedig meg kell jegyeznem, a több adaptáció közül ez volt az első és talán Baz Luhrman verzióján kívül az egyetlen, ahol konkrétan szurkoltam nekik, hogy minden jóra forduljon, ezzel még tragikusabbá téve azt a bizonyos finálét. A később bekövetkező klasszikus erkélyjelenetről nem is beszélve, mely a film egyik leggyönyörűbben fotografált szcénája: lágy, romantikus, a szerelem pehelykönnyűségétől duzzadó jelenet, megtámogatva a két színész ifjonti vehemenciájával. Mondanám: Zeffirelli nem csak felmondja és eljátszatja a történetet és párbeszédeket, de olyan fokú átélést és varázst biztosít, melyet nézve lehetetlen nem ellágyulni.

Nem csupán az ő kapcsolatukat vitte vászonra tökéletesen a rendező, de arra is figyelmet fordított, hogy olyan karaktereket is élettel töltsön meg, akik mondjuk Cukornál is csak éppenhogy megcsillanthatták érdekes mivoltukat. Így Mercutio is jóval rétegeltebbnek tűnik (Michael York alakításában kel életre), mindkét nagyjelenete sokkal erősebb hatású, mint egyéb verziókban. Mind a Máb királynéről tartott monológja, mind pedig haláljelenete megengedi, hogy a nézőben egy olyan kép alakuljon ki a karakterről, ami túlmutat a bohóckodáson és az üres fecsegésen. Meg-nem-értett tragikus bohócfigurává avanzsál, aki bár meglehet, első blikkre sületlenségeket beszél, de okkal feltételezhetjük, ő az, aki a társaságból a legbölcsebb, és aki a helyzetet leginkább átlátja. Kifejezetten inspiráló az a plusz adalék haláljeleneténél, ahogy a többiek lényegében kinevetik őt, míg haldoklik, képtelenek elhinni, hogy ez a bohóc tényleg mindjárt meghal, ennélfogva azt is képtelenek komolyan venni, hogy ennek a két családnak a viszálykodása bizony csak halált szülhet. Ahogy pedig beüt a halál valósága, amint realizálódik Rómeóban, hogy mi történt és mi az, ami elkerülhetetlen, ilyenformán erősnek és szívfájdítóan visszafordíthatatlannak hat.

Zeffirelli víziója egy klasszikus értelemben vett, végtelenül romantikus vízió. Helyszínei (amelyek kiválasztásában minden addiginál jobban törekedtek az autencitás érzetére) valósággal visszarepítik az embert a XV. századi Olaszországba. Színészeit az ember szívébe zárja, Nino Rota (A keresztapa-filmek zeneszerzője) pedig olyan dallamokat komponált a képekhez, amelyek mind meglágyítják és összetörik az ember szívét. Nem véletlen, hogy a későbbi, amúgy említésre kevéssé méltó 2013-as verzióban is felcsendülnek bizonyos motívumok.

Pisztoly, autósüldözés, vadromantika + Shakespeare

A magam olvasatában kettő definitív Rómeó és Júlia-adaptáció létezik. Az egyik a már taglalt Zeffirelli-változat. Míg a másik az 1996-ban bombaként robbant, Baz Luhrmann által rendezett film. Míg egyik korhű lenyomat, a másik már arra vetemedett, hogy a modernizált formában ismertesse meg a nézőkkel a két szerelmes tragikus históriáját. Luhrmann első blikkre vad elképzelését, mely szerint a cselekményt a napsütötte Kaliforniába helyezze, Rómeója kezébe cigarettát adjon, és divatos hawaii-ingbe öltöztesse, hogy a két ellenséges család egyfajta rivális maffia-család legyen (vagy hasonló), olyan szemérmetlen őszinteséggel vitte véghez, amit feltétlen értékelnünk kell. És lényegében teljesen logikus az egész, hiszen a rendező szándéka az volt, hogy a mai, modern fiatalokkal megszerettesse Shakespeare történetét, azt pedig nem feltétlen lehet korabeli kosztümökkel és kardokkal megtenni. Ami működött a nagy közönség számára 1968-ban, az nem feltétlenül működik 1996-ban, így Luhrmann egy olyan elvadult audio-vizuális orgiát tett le az asztalra, amely bár kiállásában abszolúte kedvez az X-generációnak (fegyverpárbajok, dinamikus vágások és trendi zenék), mégis, nyelvezetében még száz százalékban Shakespeare. Arról nem is beszélve, hogy a főszerepre az akkori kamaszlányok nedves álmainak főszereplőjét tette meg, nevezetesen Leonardo DiCapriót, aki szívtipró alkatával és vehemens játékával ezzel a szerepével (is) milliókat vett le a lábáról. Míg partnerét megformáló Claire Danes-től valósággal elolvadt az ember szíve. A szerelmi szál itt is legalább olyan működőképes, mint Zeffirellinél, itt is ugyanolyan magas lángon, ég és a szerencsétlen tragédiák sorozata hasonlómód szívfacsaró, akárcsak az olasz mesterrendezőnél. További párhuzamok közé sorolható, hogy Mercutio itt sem sikkad el: Máb-királyné monológját drag queen-ként öltözve üvölti, haláljelenete pedig finoman szólva is keserű. Érezhetően ő az a karakter, aki a legnagyobb táptalajt biztosítja arra, hogy a rendezők izgalmassá tegyék, és bőven megvan arra az oka, hogy sokan kedvenc figurájuknak mondják a történetből.

Ugyanebben az évben a trash-filmjeiről ismert Troma nevű forgalmazó cég is letette a maga olvasatát Tromeo and Juliet címmel, mely otromba humorral, rajzfilmbe illő túlzással előadott erőszakbetétekkel és nem kevés perverzióval fűszerezve sokkolja a befogadót. A film maga persze inkább tűnik egy kamaszos polgárpukkasztásnak, semmint igazán minőségi darabnak, de tény: kuriózumként bőven megteszi a maga hatását.

Luhrmann filmjét követően aztán olybá tűnt, nincs hová menni. Rómeó és Júlia történetét olyannyiszor elmesélték, hogy a téma érezhetően elapadt és egyébként is: mi újat lehet ugyan mondani? Ha már egyszer elmesélték modern köntösbe bújtatva is, ráadásul hangos sikerrel, úgy mi lehet a következő lépés? Hollywood eztán inkább a szabados feldolgozások oltárán áldozott: így került Jet Li egy olyan filmbe, amely Öld meg Rómeót címmel került a mozikba, így készülhetett egy Gnómeó és Júlia nevű animációs darab és még sorolhatnánk. Jelezve, hogy az álomgyár, meg amúgy a filmipar még mindig vonzódik a drámaíró művéhez, de ahhoz, hogy újabb direkt adaptációt készítsen, ahhoz több kell. Éppen ezért érezhető felesleges erőlködésnek a 2013-as, Julien Fellows által írt próbálkozás, amely erőtlenül, giccsesen és mindenekelőtt teljesen jellegtelenül, magából olcsóság szagát árasztva mesélte újra a sztorit. Nem csoda, hogy a nézők gyorsan elfeledték és relatíve kevéssé ismert a nagyközönség számára.

Lesz-e még olyan emlékezetes feldolgozás, mint amilyen 1968-ban készült? Lesz-e olyan rendhagyó változat, mint amilyen 1996-ban (Luhrman)? Lesz-e még esélyünk arra, hogy ismét, friss szemmel, friss szívvel érzékenyüljünk el Rómeó és Júlia szerelmén? Esetleg már láttuk mindet? Teljesen kifújt a téma, vagy ad még inspirációt az alkotóművészeknek? Őszintén remélem, hogy erről szó sincs, ahogy azt is merem remélni, hogy az elkövetkező években ismét felfedezik maguknak Shakespeare szavait és ismét elregélik majd azt, miként szenvedett Júlia s Rómeó.

Kónya Sándor írása