„Senki nincs annyira éhes, hogy vadászni akarjon” – interjú az Arcosok Klubja zenekarral

Az Arcosok Klubja hét, a húszas éveik elején járó srác közös projektje. Első albumuk tavaly jelent meg, hamarosan pedig már a következővel is jelentkeznek. Az új anyag első előfutára, a POFON nemrég látott napvilágot – ennek apropóján ültünk le beszélgetni a zenekar két tagjával, Gády-Kayser Szilárd Leóval és Monori Marcell Márkkal. Szó esett többek között arról, mennyit változott a dalszerzéshez való hozzáállásuk, hogyan frissítették a hangzásukat, mit tanultak a különböző tehetséggondozó programokban, és arról is, miként tud hét fiatal srác menedzser nélkül működtetni egy ekkora projektet. Sok más friss és befutott magyar előadó dalai mellett az Arcosok Klubja számaival is találkozhattok a péntekenként frissülő POPZAJLÁS lejátszási listánkon.

Az első lemezen minden számot közösen írtatok. Ez a megközelítés, hogyan változott most, hogy már heten vagytok a zenekarban és a második lemezen dolgoztok?

Monori: Egyáltalán nem változott a folyamat, mindent közösen írunk. Már heten vagyunk, de még mindig így dolgozunk. Azért szeretjük ezt, mert ha valami a helyszínen születik meg, akkor az pontosan olyan is lesz, ami ott és akkor a lehető legjobb. Nincs olyan, hogy valaki bedob egy ötletet, amihez aztán nem lehet hozzájutni, vagy amit valaki nem érez magáénak. Ezek automatikusan egyfajta szűrőn mennek át, és végül csak a legjobb, vagy a legalkalmasabb ötletek maradnak meg.

Szilu: Teljes kész ötletet általában senki nem hoz. Inkább csak egy riffet vagy egy kezdeményt, és abból épül tovább minden. Olyan nincs igazán, hogy valaki teljesen megcsinál egy számot, behozza, a többiek meg csak rájátszanak valamit, és kész is a dal.

Ennyi ember, hogy tud egyezségre jutni?

Monori: Mindig más az, aki kompromisszumot köt. Nyilván minden szám is máshogy működik. Mindig van egy-egy különböző vízió, és attól még, hogy nem otthonról hozunk kész ötleteket, egy-egy dalnak vagy számnak általában van egy-két vezér figurája. Olyanok, akiknek már van valamiféle elképzelésük, és akik már abból a káoszból is kihallják azt, ami nekik előre tetszik. A régi lemezen is, meg ezen is sok olyan szám van, amit végül nem mindenki vitt tovább ugyanolyan lelkesedéssel, de egy-két ember nagyon nyomta, és a végül tényleg jól működtek.

Szilu: Például amikor a Perioikoszt próbálgattuk, Gyula (Nagyernyei Gyula, ének) egyszer csak kisétált a szobából, mondván, hogy neki ebből ennyi elég volt, inkább csinál egy kávét. Most meg már mindannyian szeretjük azt a dalt is. Az Önsajnáltató Blues-t viszont külön dolgozták ki, és csak később dobták be a közösbe. Tehát van egy-két kivétel, de nagy általánosságban együtt írunk.

Sok tehetségkutatón megfordultatok már mióta megalakultatok – legutoljára az idei NagyElőadón léptetek fel. Milyen visszajelzéseket szoktatok kapni, és ezeket mennyire fogadjátok meg?

Szilu: A zsűri sokszor megemlítette, hogy régen még öt, most pedig már hét nagyon különböző karakter van a színpadon. Nyilván a zenéből is lejön, hogy hét elég karakteresen megszólaló hangszerre kell egyszerre figyelni.  Én azt látom, hogy a visszajelzések nagyon-nagyon ritkán olyanok, amikre én különösebben figyelnék, vagy amiket feltűnőnek, fontosnak tartanék. Sokszor inkább az az érzésem, hogy totál máshonnan világítják meg a dolgokat.

Monori: Én sokszor azt érzem, hogy ilyenkor rengeteg vélemény annyira helyzetfüggő, hogy nem igazán látnak mögé – ami persze érthető, nem is nagyon tudhatják. Például többször elhangzott az előző NagyElőadón, hogy a fúvósok még nincsenek eléggé beépülve, miközben mi ezen már aktívan dolgoztunk. Sok olyan dolog van, amit mire kimondanak, mi már rég problémaként kezelünk, és éppen megoldás közben vagyunk. Ilyenkor az az érzésem, hogy hallunk ugyan szavakat, de igazán új tartalom már nem nagyon érkezik.

A POFON-ban már sokkal nagyobb szerepet kapnak a fúvósok – már a központi dallamok szerves részét képzik díszítések helyett. Csak ebben a dalban kapnak ekkora szerepet vagy a készülő lemez többi számán is?

Szilu: Szerintem ez a szándék már nagyon régóta meg van fogalmazva. Sőt, kínosan régóta, és ahhoz képest sokáig nem is nagyon történt vele semmi. De most már két új, állandó tagunk van. Ott vannak a próbákon, kitalálják a szólamokat, és ezek nemcsak díszítések: sokszor magát a dal struktúráját is meghatározzák. Nem utólag teszünk rá valami lényegtelen réteget, hanem már a kialakulás pillanatában benne vannak a zenében.

Monori: Igazából fúvósaink már nagyon régóta vannak, csak sosem sikerült igazán beépíteni őket a hangzásunkba. Az első fúvósunk nem volt olyan rutinos, mint amire szükségünk lett volna. A második meg zenekonzis volt, szóval nem nagyon volt ideje velünk próbálni vagy zenét írni, emiatt nem tudtuk rendesen integrálni. Főleg mivel együtt írjuk a számokat, ha valaki nincs ott, akkor igazából nincs benne a dalszerzésben sem. Ráadásul elég sűrű a hangzásunk, szóval, ha valaki kimarad, akkor egyszerűen kihízzuk a teret — konkrétan a hangtartományban nem marad neki hely.

Nincsen versengés köztetek, hogy kinek legyen a legdominánsabb a hangszere egy adott dalban?

Szilu: Szerintem nincs igazán. Nyilván bizonyos szinten mindenkinek a saját ötlete tetszik a legjobban, ez teljesen természetes. Emiatt van is egyfajta versenyhelyzet, mert az ember általában azt csinálja, ami neki tetszik, és azt szeretné, hogy az kerüljön be, de összességében szerintem az egónkat elég jól hátra tudjuk hagyni. Főleg azért, mert mindenkinek van tere érvényesülni: senki nincs annyira éhes, hogy vadászni akarjon.

A POFON több mint egy éves dalmegjelenési szünet után érkezett. Mit csináltatok eddig?

Monori: Számokat írogattunk, fellépegettünk – mindig van mivel foglalkozni, főleg úgy, hogy nincs menedzserünk. Mindent mi csinálunk, és annyi minden van egyszerre az asztalon, hogy egy új szám, egy single vagy az új album megjelenése is folyamatosan tolódott.

Szilu: Tavaly év végén kijött az első lemezünk, azzal egy ideig turnéztunk, koncerteztünk jobbra-balra, szerveztünk fellépéseket. Aztán elkezdtünk tudatosabban a dalszerzéssel foglalkozni, és ráfeküdtünk a social felületeinkre is – ebben az egy évben raktuk össze például a TikTok-fiókunkat. Mostanra szerintem már nagyjából hat új számot írtunk. Ezek közül nyilván nem mind fog felkerülni a lemezre, de a munka állandó. Kitaláljuk a dalokat, megírjuk őket, aztán van, ami nem tetszik mindenkinek, és megy tovább a szűrés. Ez ki tud tölteni egy évet.

Hét fiatal srác, hogy tudja összetartani egy egész zenekar működését menedzser nélkül?

Monori: Nehezen. Nagyon sok bandás csoportunk van, szinte mindenre külön: van külön csoport a próbák szervezésére, külön a kontentgyártásra, és olyan is, ahová csak infókat küldünk, mert azok különben elvesznek. Tipikus, hogy a fő chatben megbeszéljük, hogy „figyelj, szombat nyolc”, aztán valaki bedob egy hülye mémet, mindenki reagál, és az egész eltűnik. Ezért inkább mindennek megvan a saját csoportja. Illetve van egy közös naptálunk, amiben mindenki rakodja a saját elfoglaltságait, hogy lehessen látni, ki mikor ér rá.

Szilu: Igazából mindenki magáért felel, és akkor működik a rendszer. Ha például bejön hétvégére egy programod, és egész nap nem leszel elérhető, az első dolog, hogy jelzed. A zenekar elején Gyula volt, aki kézben tartotta az egészet – egy ideig tartott, míg mi is átvettük tőle. Szóval főleg az ő példamutatása határozta meg, hogy most már mindenki aktívan csinálja.

Kiemelt kép: Gády-Kayser Szilárd Leó és Monori Marcell Márk (Fotó: Kovács Milán)