Dacára annak, hogy a világ legtöbbet játszott cseh operájának számít, nem tartozik az unalomig színpadra hurcolt darabok közé hazánkban Antonín Dvořák Ruszalkája. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a a több évtizeddel ezelőtt Pozsonyból és Prágából érkező vendégjátékokat követően egészen 2024. január 27-ig nem került bele az emberi alakot öltő, cserében azonban hangját vesztő vízitündér története a Magyar Állami Operaház saját produkciókat magában foglaló repertoárjába. A Dal a holdhoz az említett dalmű leginkább ismert áriája, amelyben Ruszalka az égitest előtt tárja fel szerelmét, és közvetve üzen is az ember-hercegnek, akibe beleszeretett, hogy érzelmei viszonzását epekedve várja. Ennek a dalbetétnek az előadása honi viszonylatban Kristóf Réka számára elég nagy szerencsét hozott meg, a fiatal lány ugyanis a Virtuózok című klasszikus zenei tehetségkutató 2017-es évadában a Nagyok korcsoportjának első helyezettje, valamint az akkori műsorfolyam abszolút győztese lett, és éppen a Ruszalka operának ezzel a részletével nyűgözte le a zsűrit a válogatón, egyből megkapva a továbbjutásra való lehetőséget.

Novák Eszter nem a részben hitt, hanem az egészben, amikor Dvořák dalművét annak magyarországi ősbemutatójaként 2009-ben a Debreceni Csokonai Színházban megrendezte. Az eredeti történet szerint a címszereplőnek fel kell áldoznia a hangját, hogy vízi lényből emberré válva esélye legyen a herceg szerelmére. Onnantól kezdve viszont szembesülnie szükséges azzal a ténnyel, hogy furcsasága és kommunikációképtelensége miatt ebben az ismeretlen közegben nehezen talál boldogulást, és szó nélkül kell tűrnie azt is, hogy egy idegen hercegnő a szerelmének tárgyát elcsábítja tőle. Ez a sok-sok nehézség felveti a kérdést, megéri-e az eddigi életformát feláldozni a vonzódás oltárán, és ugyancsak kétséges, hogy milyen formában hoz erre a helyzetre a sors megoldást a végkifejletben. Novák Eszter kiemelte a szituációkat a vízitündérek, boszorkányok meg nimfák által alkotott mesevilágból, és polgári környezetbe helyezte a karaktereket, majd magán a fókuszon is változtatott: amennyire csak az alapmű logikája megengedte, a női identitás keresgélésére, egy fiatal lány felnőtté válásának nehézségeire koncentrált előszeretettel.

Jelenet a Ruszalka című előadásból (Fotó: Kurucz Attila / Magyar Nemzet)

Az Operaház napokban bemutatott Ruszalkája csupán a látványvilágában hordoz modernitást, Szikora János rendező a darab eredeti korának és üzenetének megfelelően állította színpadra az előadást. Azt, hogy ennek a koncepciónak mennyire nagy a haszna és a jelentősége, két igen markáns példán keresztül is szemléltetni lehet. Philipp Krenn és Philipp Stölzl német rendezők a Holland Nemzeti Operában merész adaptációt készítettek. Átdolgozták a librettót, átnevezték a szereplőket, náluk ráadásul Ruszalka egy heroinfüggő utcalány, és már eleve ember, tehát szépségre áhítozik inkább, hogy az ő hollywoodi filmcsillag idolja, Eric Prince rá felfigyelhessen. Martin Kušej még ennél is messzebbre ment, mikor Dvořák operájának hősnőjét egy sötét, nyirkos pincében nővéreivel együtt fogvatartott áldozatként ábrázolta, akit az apja vérfertőző módon bántalmaz, abuzál. Valószínűleg a saját lányát a való életben hasonló körülmények között éveken át kínzó Joseph Fritzl, az amstetteni rém igaz története szolgáltathatta a szokatlan kontextusba helyezés alapját, ám hogyha az eredeti elgondolástól ennyire drasztikus lesz az elrugaszkodás, mint ahogy az az előbbi két példában áll, akkor semmissé lesz az az alkotói minőség, amit Antonín Dvořák zeneszerző, illetve a librettóért felelős Jaroslav Kvapil operája képviselni próbál. Szintén köddé válik a műben rejlő szláv identitás, az pedig, ha megváltoztatják az atmoszférát, átformálja az előadás alapvető kisugárzását és hatásmechanizmusát. Arról nem beszélve, hogy a klasszikus zenei tradíciókon nyugvó opera műfaja kíméletlenül ledob magáról mindent ami nem kompatibilis vele, mert napjainkba vág, a fent említett külföldi verziók emiatt két különálló síkon hatnak a nézőkre, akik egyfelől kíváncsi elszörnyedéssel nézik a kibontakozó thriller-sztorit, vagy a Marilyn Monroe-szerű dívává átalakított Ruszalka kábítószeres ámokfutását, ugyanakkor kényszerűségből egy teljesen más regiszterben próbálják élvezni az előadás hagyományoknak megfelelően megszólaltatott zenei anyagát. Az efféle stíluskeveredés nem találja meg soha a maga közös halmazát, akkora a fellépő disszonancia, ezért lehet nagyon szeretni Szikora János rendezői koncepcióját, ahol fikarcnyit sem sérül Dvořák érdeke az által, hogy a mű életre kel az Operaház színpadán.

Jelenet a Ruszalka című előadásból (Fotó: Kurucz Attila / Magyar Nemzet)

Zoób Kati jelmezei monumentálisak: egész testes macskahacuka, vagy viszonylag nehéz, kígyókkal tarkított hatalmas palást egyaránt része lett annak a kollekciónak, amelyet a közreműködők viselnek a produkció során. Ezek a kreációk belesimulnak a mű légkörébe, hozzátesznek a meseszerűséghez, vagy éppen az adott ruhát magára öltő szereplő operai karakterét húzzák alá, ebből következően még egy átöltözésnek is megvan a maga jelentősége a színrevitel folyamán. A néző egy olyan speciális műfaj esetében, mint az opera, nagyon igényli a vizuális ingereket, amik a megértéshez, átéléshez szükséges élményforrást képviselnek. Ugyanezekhez az elvárásokhoz alkalmazkodik a díszlet (Szendrényi Éva munkája), amely egyaránt játszik a térrel és a felületi tükröződésekkel, emellett itt is kialakul egy egyedi szimbólumrendszer. A színpadot gyakorta uraló spirális elrendezésű elemről például asszociálhatunk az örvénylésre, az pedig, mint jelenség a vízitündérek világában időről időre teljesen magától értetődően érkezik el, ugyanakkor az érzelmek felkavarodását szintén képes érzékeltetni egy ilyen fajta díszlet. Egyaránt kiemelő hatása van dramaturgiailag a lépcsők alkalmazásának, az azokon való közlekedésnek, a fent és a lent hierarchiát magában hordozó jelentésének. Ha már vizualitás: a táncbetéteket Rafai-Vetési Adrienn készítette a Magyar Nemzeti Balett művészei és a Magyar Táncművészeti Egyetem hallgatói számára, akik jó néhányszor a fodrozódó jelmezükben a tó hullámaiként vannak jelen, és olyankor azoknak a mozgásformáknak megfelelő koreográfiákat teljesítenek.

Az, hogy Szikora János alapvetően prózai előadásokat hoz létre, jótékonyan hat a mostani projektre, ahol még a dramaturgiailag kevesebb megmutatkozási lehetőséget kapott közreműködők (Fülep Máté – Erdőőr, Erdős Attila – Vadász, Topolánszky Laura – Kukta, illetve Kapi Zsuzsanna, Fürjes Anna Csenge, Heiter Melinda, Megyesi Schwartz Lúcia – Nimfák) is igen intenzív színpadi jelenlétet tudhatnak magukénak, ugyanis jól észrevehető, hogy a rendezői elképzelések által pontosan tisztába kerültek a karakterük motivációival, és a darabban elfoglalt helyükkel, helyzetükkel.

Jelenet a Ruszalka című előadásból (Fotó: Kurucz Attila / Magyar Nemzet)

A címszerepet alakító Brassói-Jőrös Andrea a második felvonásban a megjelenített figurájának némaságát érzékeltetve operaszereplőhöz képest ironikus módon nem énekelhet, és mivel a történet szerint számára az emberi lét annyira ismeretlen, hogy nem tudja alkalmazni az egyéb konvencionális gesztusokat sem, ezért úgy kell nagyon is láthatónak maradnia az egyes jelenetekben, hogy vissza kell fognia a testbeszédet. Muszáj tehát úgy funkcionálnia a játékidő meghatározott részében, mint egy prózai előadásokon szocializálódott színésznőnek, és itt van az egyik legnagyobb hordereje Szikora János azon tudásának, amit a nem zenés színházi közegben szerzett. Ruszalka jellegében éteri maradt, hiába lett hús-vér ember. Ezt, és a női rafinériának, majd a kacérságnak, illetve a konkrét erotikus megnyilvánulásoknak a hiányát nehezményezi erősen a herceg, a lány azonban, akinek vízitündérként más eszközei voltak eddig a vonzalmának kifejezésére, nem érti, hogy miért nem elég pusztán a spirituális vonalon maradni ahhoz, hogy egy szerelem beteljesedjen. Nyári Zoltán a herceg bőrébe bújva azért nincsen túl könnyű helyzetben, mert az általa eljátszott figurának a darab végén kikristályosodó jellemfejlődése ébreszt csupán szimpátiát a közönségben, addig viszont abba kapaszkodhat bele, hogy tenorként megmutatkozhat a tehetsége, és lubickolhat a kissé rosszfiúsra, csapodárra rajzolt férfi szerepében, akinek a vadászat egyszerre jelenti az állatok és a nők zsákmányul ejtését adott esetben. Szemerédy Károly Ruszalka apját, a víziembert kelti életre, és basszus a hangfekvése, ami az emberi énekhangok négy főszólamának legmélyebbike. Ennél fogva van valami tekintélyt parancsoló valamennyi megszólalásában, a kiállásában, és az operaházi Ruszalkában még a jelmeze is rásegít erre, így lehetetlen nem odafigyelni rá minden jelenetben. Gál Erika a vízitündért céljainak elérésében támogató Jezsibabaként szintén jó adag szuggesztivitással rendelkezik, pedig nincsen direkt módon előretolva a nőiessége. Rálik Szilvia a herceget elcsábító idegen hercegnőt megjelenítve viszont a modernitás és a feminin asszonyiság legmarkánsabb mintaképe. Az operaénekesnő egyébként sokszínű karakterformálásra képes, tavaly nyáron például a sokkal amazonszerűbb személyiségjegyeket felmutató Odabellaként láthatta a közönség Verdi: Attila című operájában a Margitszigeten.

A Ruszalkának az Andrássy úti dalszínházban előadott változatában a rendező nagy nyomatékot szán az idő múlásának és a múlt hibáira való visszatekintésnek. Habár a történetben az áll, hogy a harmadik felvonásban a főhősnő már idős, és a hercegnek sem konzerválódott a fiatalsága, számos feldolgozás mégis úgy ábrázolja őket, mintha csupán néhány hét telt volna el addig, amíg végül pontot tettek a sztori végére. Szikora János nem ül bele ebbe a képletes hintába, és nem rest rámutatni arra sem, hogy bizony egy egész emberöltőnyi időszakra kihatnak azok a döntések, amiket fiatal korukban hoztak meg a Ruszalkában a karakterek. Az előadás sikerét is pont az garantálja, hogy nem válik avíttá a cselekmény ábrázolása, de a modernség és hangsúlyáthelyezés sem kerül túlzásba, Antonín Dvořák és Jaroslav Kvapil pedig ha élne, minden gond nélkül ráismerne a saját darabjára.

Kiemelt kép: Jelenet a Ruszalka című előadásból (Fotó: Berecz Valter)