„Rögtön magaménak éreztem Schuller Medárd karakterét” – interjú Ivaskovics Viktorral

A balkáni hangulat nem áll távol tőle, ezért mind a szerep, mind a téma kedvére való. Az előadás kicsit nosztalgikus időutazás is a számára, ami külön pluszt ad a játékához. Ivaskovics Viktorral beszélgettünk.

Tavaly a színházi világnapon mutattátok be Sütő András Balkáni gerle című drámáját. Mi volt az első gondolatod, amikor kiderült, hogy te játszod Schuller Medárdot? Mesélsz egy kicsit a karakterről?

Az, hogy egy karakter milyen lesz, az nem csak a színésztől, de függ a szerzőtőtől és a rendezőtől. Így közös konszenzus alapján alakul ki egy figura. Előfordult olyan, amikor azt éreztem egy szereppel kapcsolatban, hogy hú, ez nagyon nem én vagyok, és volt olyan is, amikor a mondanivalóval nem értettem egyet. Azt éreztem, hogy nem tudom kimondani a szöveget, annyira nem én vagyok. De hála Istennek itt minden mondattal egyetértettem. Nekem minden szerep kihívás, igyekszem mindig valami újat valami mást megtalálni, abban az esetben is, ha már játszottam hasonló karaktert korábban. Az első gondolatom rögtön az volt, hogy ez nekem való. Hiszen a darab alaptémája amellett, hogy nagyon tetszett, hozzám közel is áll. Én még abban az érában nevelkedtem, amikor ezek a helyzetek nagyon aktuálisak voltak. Ezért is lehetett, hogy a próbák elejétől a figurát a magaménak éreztem. Van egy hatalmas monológ, amiben Medárd nem csak elmeséli életük történetét, de megmutatja legbelsőbb indíttatását, viszonyát a szerelemhez és kimondja a szerep kulcsmondatát: A mai világban is kellenek Rómeók és Júliák.

Mi a trükköd, ha nem áll hozzád közel egy szerep?

Nincs trükköm, de megmondom őszintén, hogy olyankor szenvedek. Volt már, hogy kértem a rendezőt, hogy kicsit finomítsunk a szövegen. De közben meg, ha globálisan nézzük, akkor megértem a mondanivalóját. Volt egy előadás, amikor Isten ellen kellett mindenfélét mondanom, amitől nagyon szenvedtem, nehezemre esett elmondani a szöveget. Ilyenkor el kell lépni a darabtól, kicsit távolabbról kell nézni és akkor más szemmel nézve, könnyebb rájönni, hogy igen nekem ez nem jó, de az egésznek a mondanivalójához nagyon sokat ad. Ami egyébként pont nem Isten ellenes, tehát át is fordult a dolog. Ez szokott segíteni.

Nem először dolgozott a társulattal Berettyán Nándor, ő rendezte a legtöbbet játszott darabotokat, a János vitézt is, amely egy könnyed, játékos előadás. Milyen volt vele most egy komolyabb drámát próbálni?

Nagyon más volt a két munka, mert a János vitéz egy korábban készült előadás adaptációja. De volt lehetőség alakítani, kicsit a társulat egyéniségeire formálni a jeleneteket, a határozott keretek között picit belecsempészni magunkból az előadásba. A Nándi erre vevő volt, látszik, hogy színészként is gondolkodik, tudja, hogy miről beszélünk, ez miért fontos. A Balkáni gerlét teljesen nulláról kellett felépíteni, de egy pillanatig sem éreztem azt nála, hogy bizonytalan lenne. Nagyon határozott volt, tudta, hogy mit szeretne, illetve ha nem is mindig tudta, hogy mit szeretne, azt mindenképpen, hogy mi az, amit nem szeretne látni. És már ez is nagyon sokat ad a dologhoz. Nekem magammal kellett megküzdenem, hogy visszafogjam magam, ne akarjak mindent átformálni, amit a rendező ajánl. Sokszor veszem észre azt magamon, hogy amint javasol a rendező valamit én abban a pillanatban mást ajánlok. Illetve még meg sem csinálom, amit kér, de már tovább gondolom. Elhatároztam, hogy legyen úgy, ahogy a rendező kéri, és majd utána jövök én bele a képbe. Ha megpróbálom először azt, amit ő kér úgy jobban el tudok távolodni magamtól, és talán jobban tudok közelíteni a figura felé. Legalábbis a felé a figura felé, amit ő lát vagy akar látni. Nándival nagyon jó hangulatban, gördülékenyen telt a munka.

A darab alapszituációja meglehetősen komor: egyből egy színes, zajos lakodalomba csöppenünk, ahol mindenki ünnepel, kivéve a menyasszonyt, és ez a kettősség végig is kíséri a cselekményt. Könnyen ráéreztél erre?

A nap, amire évek óta várt a Shuller család. Hiszen a szülők számára a legfontosabb a lányuk boldogsága, amit egy módon érhetnek el, ha Amarillát átjuttatják Magyarországra, ahol gyermekkori szerelme tartózkodik. A megoldásuk pedig ez az esküvő egy bérelt vőlegénnyel, akivel átjuthat a határon. Ebben a helyzetben, ahol folyamatos megfigyelés alatt állnak óriási tétje van az eseményeknek és nagy veszélye a lebukásnak. A két szülő harcosan küzd a káoszba torkolló lakodalom lebonyolításával, amit tovább bonyolít a kisebbik lány, Zsófika kalandja az ismeretlen Cipriánnal, akiről kiderül, valójában Amarilla igaz szerelme, aki visszatért a lányhoz. A történet zsenialitása, hogy a sok vicces szituáció mögött egy igazán mély, zsigeri történet húzódik. Nagyon összetett játékot igényel, főleg az „álesküvő” titkát tudó színészek számára, hiszen a kifelé mutatott öröm és boldogság mögött félelmet és rettegést találunk.

Nagyon izgalmas a díszlet, mesélsz róla?

A díszletet úgy akarta Nándi, hogy látszódjon, hogy egy intellektuális család polgári miliője, kissé hányatott verzióban. Kicsit polgári, kicsit lepukkant, mondhatni nagyon aktuális, és egy Dacia áll ki az egyik falból. Van ebben egy kis titok, hogy miért áll ott. Egyébként praktikus is, sokan használjuk, a csomagtartóba pakolunk, az ajtókon ki- be mászkálunk, mindenre van hely.

A Balkáni gerle egyszerre szól a családról, a szerelemről, a hagyományokról. Neked mi a legfontosabb üzenete?

A szerelem és a család mindenképpen. Hogy a szerelem kortalan, határtalan és minden akadályt legyőz, és mindent határt áthág. A család is nagyon fontos, s bár én nem éltem meg ennyire durván azt a rendszert, de azért voltak történeteim, meséltek azokról az időkről. Például ha valaki egy viccet elsütött az osztályban, akkor jött a fekete autó és elvitte. Nem Romániában éltem, de a rendszer ugyanaz volt. Kárpátalján gyermekkoromban ebből még nem fogtam fel semmit, gyakorlatilag csak a végét láttam. Szerencsés vagyok, hogy gyermekként boldogság vett körül és aranykornak élhettem meg. A szüleink megvédtek, kíméltek minket. Édesapám katona volt, jól emlékszem, hogy rendszeresen jöttek érte késő este, és elvitték. Napok múlva előkerült, s bár kérdeztük volna, nem mesélt. El volt ütve annyival, hogy nem a mi dolgunk. Na, ő valószínűleg többet tudna erről a korról mondani. Az viszont fontos, hogy bántás vagy atrocitás nem ért bennünket. De el tudom képzelni, hogy mi lehetett és biztos, hogy nem volt könnyű.

Jársz még haza?

Igen, bár a háború kitörése óta nem tudok hazamenni. Kaptam behívót is, valószínűleg, már a határnál lecsatolnának. Édesanyám jár haza, szokott mesélni, légi riadó, menekülés a pincébe. Felfoghatatlan számomra, időben és térben is távolinak tűnik, pedig csak pár száz kilométer. Mindent meg lehet szokni, de ez ésszel felfoghatatlan. Azt sem tudom, hogy később haza tudok-e majd menni. Szerencsére itt van a családom, a munkám, és jól is érzem itt magam.

Hol vagy otthon?

Ott vagyok, otthon ahol a családom van, ez nem helyfüggő.

Kiemelt kép: Ivaskovics Viktor (Fotó: Kovács Milán)