Mácsai Pál benyújtotta pályázatát az Örkény Színház következő, 2020-2025 közötti igazgatói ciklusára. A pályázat szövege nyilvános, a teátrum honlapjáról teljes terjedelmében elérhető. Mi most a személyes motivációról szóló részt közöljük.

SZEMÉLYES MOTIVÁCIÓ

Arra a kérdésre, hány éves vagyok, azt szoktam felelni: hatvan. Valójában nem egészen, de másfél évvel nincs értelme bíbelődni. A kérdező arcán ilyenkor átsuhan egy kettős felhő. Az első valami tompa elismerés-féle, hogy „ahhoz képest tulajdonképpen”, a másodika nyílt rémületé: hogy időnk múlik. A tapintatosabb kérdezőknél van egy nulladik felhő is: úgy tesznek, mintha meglepődnének. Ezzel tudok azonosulni. Én magam is meglepődöm, azon mégpedig, mennyire nem jelent ez a szám számomra semmit. Máshol találom magamban a fordulatokat, nem évszámokban.

Kezdetben, húsz évvel ezelőtt, motivációm elsősorban érzelmi volt. Meg akartam változtatni egy színház szemléletét, el akartam tolni a horizontját, mert fájt nekem, hogy saját jobb esélyei mellett működik. Nem általában vágytam igazgató lenni, hanem létre akartam hozni azt a helyet, ahol ízlésemnek megfelelően dolgozhatom azokkal, akik hasonlóképpen elveszettnek érezték magukat szakmájukban, mert nem találtak gondolkodásuknak megfelelő színházat; vagy azért, mert nem fértek be oda, ahova vágytak, vagy azért, mert egy új hely létrehozása vonzotta őket.

Következő pályázataimnál, tíz, majd öt évvel ezelőtt már más helyzet volt. A színház elérte azt, amit korábban szerettünk volna: volt társulata, repertoárja, apparátusa, saját esztétikája, közönsége. Már önmagunkat kellett meghaladni az Örkényben, évadról évadra, és ez keményebb dió volt, mint áthangolni egy nemszeretem repertoárt. Motivációm az érzelmitől a gondolati, elemzőbb indíttatás felé tolódott el. A fejlődés érdekelt: az, hogy miként lehet egy színházat, társulatot, repertoárt mozgásban tartani.

Előző, 2015-ös igazgatói pályázatomban nem ígértem meg, hogy 2020-ban folytatni szeretném. A társulatvezetőnek nem csak abban van felelőssége, hogy hogyan hozza létre és működteti a színházat, hanem abban is, hogy ismerje fel, amikor hátra kell lépnie. Mostani pályázatom benyújtása önmagában válasz az öt év előtti dilemmára.

Ezért a válaszért minden olyan körülményt rendszeresen mérlegre tettem az elmúlt öt évben, ami további vezetői alkalmasságommal összefügghet. Igyekeztem nem lenni kíméletes. Mint saját magamra állított ügynök, figyeltem, hogyan működöm, mire hogyan reagálok.

Az igazgatás folytatásához számomra első helyen áll a társulat bizalma. Észlelése nem bonyolult: ha megmondják nekem, ha valami nem tetszik, akkor bíznak bennem. Ha minden lépésemet egyetértés fogadná, az lenne a baj. Ha az öltözőben menne csak a morgás. Ne csaljuk magunkat, elégedetlenség mindig van, huszonöt színész és ötven belső munkatárs nem lesz soha egyszerre boldog -ám a lényegi felületeken termékeny vitatkozhatnékot tapasztalok magam körül. A társulat bizalmában nem érzékelek repedést, és színházi ízlésünkben–noha sokfélék vagyunk–sem látok erre utaló jelet.

Mit figyeltem még? Természetesen az erőnlétemet: ez nagyjából renden van, ami életformánk kereteiben a genetikai szerencse körébe tartozik. Mert a színházi üzemmenet ciklikusságában–páratlan izgalmasságával együtt–sok van a daráló forgásának monotóniájából is. Önvizsgálatom további iránya tehát az volt, hogy alkalmas vagyok-e az igazgatásra. Koptam-e olyan pontokon, ahol nem szabad, akár úgy is, hogy nem vettem észre. Néhány a kérdések közül:

Felriadok-e hajnalban bemutató napján? Lesem-e a közönség arcát a világítási karzatról? Boldog vagyok-e, ha megtalálunk a próbán egy pillanatot? Azt érzem-e, hogy a világ sorsa múlik egy-egy darabválasztáson? Hallgatom-e előadás előtt a nézőtér zajait, hogy elég élénkek-e aznap este? Akarom-e előadásainkat újra-és újranézni, másokét, vagy a magamét? Haragszom-e, ha valaki elkésik? Szégyellem-e, ha elrontom a végszót? Bosszant-e, ha a társalgó falára a nyári festés után rossz ritmusban vannak visszaszögelve a képek? Bosszant-e, ha ugyanott rendetlenség van, és nekiállok-e én magam kihajítani onnan az ott hagyott holmikat, ha másképp nem megy? Felveszem-e a telefont, ha hajnali kettőkor hívnak? Felhívom-e, akit kettőkor kell hívni? Szólok-e mindenért, ami nem tetszik? Azonnal javíttatom-e a műsorfüzetet egy hibás vessző miatt? Rövidnek érzem e a művészeti tanács üléseit? Összeszorul-e a torkom, ha egy díszletet szét kell bontani a széria végén? Kihűl-e a kedélyem, ha pénzügyi nehézség van láthatáron? Várom-e a vezetői értekezleteket? Megvisel -e, ha valaki elmegy a színháztól, és–ha ésszel tudom is, hogy lépése indokolt–valójában, titokban, úgy érzem-e, hogy cserben hagyott minket? És így tovább.

E kérdésekre igenlő a válaszom.

Van azért olyan is, amire már nemleges. A mindennapi üzemmenet akadásainak kalapálása, a néha előforduló linkségek kezelése, és főleg az alulfizetett műszaki kollégák terepén zajló fluktuáció, az ezzel összefüggésben folyamatosan visszatérő kis problémák görgetésének sziszifuszisága –mindezzel kapcsolatban azt gondolom, hogy ezeket a feladatokat a jövőben delegálnom kell, és ezt Szervezeti és Működési Szabályzatunk módosításával meg is fogom tenni.

Mérlegre tettem a külső körülményeket is. Aktuálisan jók: közönségünkkel és a Várossal, a tulajdonos–fenntartó képviselőivel egyaránt kiváló a viszonyunk. Ám vannak tényezők–nem a városi, hanem az állami támogatás elosztásának területén–, ahol sok a bizonytalanság, esetlegesség, ahol a kelleténél nagyobb a személyi jóindulat, a politikai megítélés szerepe. Ez a sokat látott kormányosok ideje, akik megtanulták minden szélben tartani az irányt, és azt is tudják, hogyan kell szélcsendben, akár ellenszélben egyenesben maradni.

Amikor a társulattal Japánban jártunk, láttuk, hogy a hagyományos japán színházban az a legnagyobb érték, ami a leginkább hű ahhoz, ahogyan régen csinálták. A no színházban a mesélő színész azzal a maszkkal, azzal a mozdulattal nyitja fel a háromszáz éves szövegkönyvet, amivel azóta is mindig. És minél inkább úgy csinálja, annál jobb művésznek érzik. És nézik: a színház tele van. Esztétikus ez a kristályosodás, de számomra puszta kuriózum. Az európai ember a fausti ember: mindig akar még valamit. Amikor azt mondja: „most jó” – elviszi az ördög.

Hogy ne ismételjünk, hogy képesek legyünk elengedni, amit tudunk, hogy hozzáférhessünk ahhoz, amit csak sejtünk: itt már érdeklődésem és kíváncsiságom hőfoka nem azonos, hanem egyenesen magasabb a húsz év előttinél. Ha nem így lenne, nem pályáznék.

Kiemelt kép: Mácsai Pál (Fotó: Nagy Gergő)