“Rengeteg energiát kapunk a gyerekközönségtől” – Interjú Ács Norberttel

Október 11-én mutatják be a Mindenki legyen kufli! című gyerekelőadást a Budapest Bábszínházban. A Dániel András népszerű mesekönyvsorozata alapján készült előadást a színház igazgatója, Ellinger Edina állítja színpadra, akinek a nevéhez több sikeres gyerekdarab is fűződik. A közelgő premier kapcsán az előadásban a Zödönt megformáló Ács Norberttel ültük le beszélgetni. Az interjú fókuszában természetesen a kuflik világa állt, de szóba került e mellett a tanítás, valamint az is, hogy a Budapest Bábszínházban folyó műhelymunka milyen irányba változott az elmúlt években.  

A Budapest Bábszínház következő bemutatója, a Mindenki legyen kufli! a legkisebb, óvódás korosztályt szólítja meg elsősorban. Számodra nem ismeretlen ez a közönség, hiszen több mint 10 éve játsszátok nagy sikerrel a Pettson és Finduszt, amely már túl van a 200. előadáson is. Szeretsz nagyon kicsi gyerekeknek játszani?

Az a helyzet, hogy ez a kérdés így csak nagyon ritkán, egy esetleges interjúhelyzetben kerül elő, de hétköznapokban sohasem gondolkodom azon, hogy na, ma milyen korosztálynak játszom. Én demokratikus módon, egyformán izgulok mindegyik előtt. Annyi igaz, hogy a Mindenki legyen kufli! jelenleg picit kedvesebb a szívemnek, mert az utóbbi időben inkább kamaszoknak, felnőtteknek készülő előadások találtak meg, így különösen örülök, hogy most egy kicsiknek készülő produkcióban veszek részt. Az én lelkemben is lakik egy 3+-os kisgyerek, aki teljes mértékben tud azonosulni azzal a humorral, ami a kuflikra jellemző, illetve azzal a problémakörrel, ahol a felületes szemlélődő számára pinduri dolgok tektonikus kérdésekké válnak.

Szokták mondani, hogy a gyerekeknél kritikusabb közönség nincs: akár élvezik, akár unják az előadást, a véleményüknek hangot adnak.

Igen, olyanok, mint a gyorsan reagáló lakmuszpapír. Ezért is kell igaz szituációkat igazi módon játszani, mert különben nagyon könnyen lelepleződik az ember. De azt is hozzá kell tennem, hogy rengeteg energiát is kapunk tőlük, ami jól tud jönni egy szürkére gémberedettebb esős novemberi szerda délelőtt. Ha már korosztály, akkor talán a legizgalmasabb egyébként a 10-12 évesek megszólítása: ők már sokszor érzik magukat esetleg nagynak a bábszínházhoz, de még nem elég nagyok egy súlyosabb, alteresebb előadáshoz. Szerintem nagyon fontos állomása a Budapest Bábszínháznak, hogy most már több előadás is kifejezetten ezt a célközönséget várja a repertoáron. De színészi energia és munka szempontjából inkább az előadásaim nehézsége és időpontja tematizálja a napjaim, mintsem a korosztályi besorolás.

Dániel András kufli-meséi 2013 óta szórakoztatják a gyerekeket. A több mint 20 köteten túl hangoskönyv, animációs film és színpadi adaptáció is született a történetek alapján. Mit gondolsz, mi lehet a sorozat titka?

A fantázia szülte és fiktív helyekről lexikonokat teleírhatunk a Százholdas Pagonytól, a hobbitok Középföldjén át a Baker Streetig. Dániel András pedig nagyon szerethető figurákkal népesíti be saját kis terítőnyi univerzumát. Valamiképpen a karaktereit egy olyan mikroklíma veszi körül, hogy jó velük lenni. Rendhagyó alakjai egy olyan képzeletbeli réten csatangolnak, ahová mindenki szeretne egy kicsit megszökni. Olyan jó ott, hogy tulajdonképpen maguk a kuflik sem nagyon akarnak elmenni ebből az örök majálisból. Legyen szó kirándulásról vagy holdutazásról, akármekkora lendülettel és hangoskodással is készülődnek, mindig az a vége, hogy inkább esznek az otthoni réten egy kis vadsóskát. 

De a kuflik egész életen át vágyott sziesztájukat mindig megzavarja valami, így mint a lusta emberek általában, ők is állandóan elfoglaltak. A probléma nem megy el, a megoldás pedig általában kollektív őrület padlógázzal, amit persze nekünk a színpadon most rendszerbe kell szervezünk, még akkor is, ha a kufilik minden megoldása úgy általában is kikerüli a kauzális logikát. Szóval ezekkel a szituációkkal jó együtt nevetni. És valahogy nagyon egyben is van ez a kis csapat, ha bármelyik szereplőt kivenném, biztos hiányozna. Nem tolakodó didaktikussággal, de mégis nevel minket az elfogadásra, az egymásra figyelésre és arra, hogy mindenkinek megvan a helye – legyen az idősebb vagy különc.

Te Zödönt fogod alakítani. Milyen kufli ő?

Imádnivaló. Nagyon kedves, kicsit lassabban pislogó báj jellemzi. Pár röpke pillanattal mindig az események mögött lohol, a maga korpulens lendületével. Jó, lehet, hogy egy kicsikét nehezebben mozog, de igazából egy hatalmas, körte alakú szív az egész figura. Amit a hol kiszakadó, hol véletlenül eltűnő foltja sem tud eltakarni. Mindig segíteni akar, lelkesedése, érzelmei pedig mindig kicsit leelőzik. Neki kell egy kis időt hagyni, hogy fizikailag és hogy úgy mondjam, fejben is utolérje a csapatot.

A zenei aláfestésről a Varázsgombák Zenekara gondoskodik, ami egy kimondottan erre az előadásra született formáció.

Toldi Miklóssal szólva: „Hej! ha én is, én is köztetek mehetnék…”  De most úgy alakult, hogy ezúttal a basszusgitárom az öltözőben marad. Cseri Hanna – aki színpadra adaptálta a meséket – a tavalyi évadtól a színház zenei vezetője, ő szerezte a mostani zenéket is, amelyet ugyanaz a humor, időtlenség és vagányság jellemez, mint ami Ellinger Edina rendezői koncepcióját is. Hanna a Varázsgombák Zenekarának a frontembere, dobolni Pethő Gergő fog – akivel még a főiskolán mi is alapítottunk egy együttest –, Hoffer Károly, a színházunk tervezője, rendezője és nem utolsó sorban színésze pedig kiválóan hegedül. És némiképp kakukktojásnak tűnhet, de mégsem az, hiszen pompásan illeszkedik a csapatba, Szekeres Norbert, aki díszítőként dolgozik náluk, de trombitásként olyan zenekarokban is közreműködött már, mint a Punnany Massif.

A színészet mellett tanítasz is a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Mit ad neked a tanítás?

Nagy ajándéknak érzem, hogy megadatott számomra ez a lehetőség, mára a személyes identitásom részévé vált. A tanítás gondolata nem újkeletű, hiszen régebben ólálkodtam a bölcsészkar környékén, pedagógus családból is származom. Nagyon szeretem, az egyik legfontosabb dolog az életemben, még akkor is, ha mondjuk ez sem a legkönnyebb hivatás a világon.

Több előadásban is együtt játszol a volt növendékeiddel. Ekkora már teljesen megszűnsz a tanáruk lenni vagy a pedagógusi figyelem mindig ott bujkál benned?

Természetesen ott van, de azért ez már más helyzet, és szerintem tanárként is többször indultam inkább a szórakozott professzor kategóriában, mint a misztikusan, halk titkokat suttogó nagymester szerepében.  De nagyon örülök, ha tudtam őket inspirálni, hogy közelebb kerüljenek saját színészi hangjukhoz, hogy tovább lépjenek az un. színészi önnevelés utján. Egy művészképzés esetében az oktatás is érzékenyebb, személyre szabottabb kell, hogy legyen. Ráadásul ez is egy folyamatos interakció, én legalább annyit tanulok tőlük, mint ők tőlem, rosszabb formámban, én még egy kicsit talán többet is. De nagyon büszke vagyok rájuk, velük örülök a sikerüknek, a társulat szereti, befogadta és tiszteli őket. Nem utolsósorban a kritikusok is értékelik a munkájukat, ami egy fiatal művész esetében, ha lehet még fontosabb.

Az interjúban már korábban is szóba került, de muszáj egy kicsit visszakanyarodnom ahhoz, hogy a Budapest Bábszínház mára azzá a játszóhellyé vált, ahol a színészek a legtöbb műfajban kipróbálhatják magukat, hiszen a repertoáron ugyanúgy megtalálható óvódásoknak és kisiskolásoknak szóló darab, mint kamaszoknak vagy kimondottan felnőtteknek szóló. Jól sejtem, hogy színészként te is élvezed ezt a sokszínűséget?

Igen, abszolút. A Budapest Bábszínház szerintem mára egy fontos műhellyé vált. Egy korábban elkezdett tudatos társulat-és repertoárépítés eredményeképpen ma már azt hiszem rákerültünk a fővárosi színházak lokátorképernyőjére. Fontos fesztiválokon szerepelünk, munkánkat kritikai figyelem kíséri. Előadásaink között klasszikus és kortárs darabok, gyermek, ifjúsági és felnőttelőadások is megtalálhatóak – ezekben pedig színészként nagyon jó lubickolni. Az pedig, hogy zenést, prózait, vígjátékot játszhatsz, különböző bábtechnikákkal találkozhatsz, mind hozzátesz a színészetedhez. Az Ország Lili Stúdió mellett most már a nagyszínpadra egyre bátrabban merünk nagyobbaknak szóló előadásokat – a Helló, Héraklésztól kezdve a Krabaton át a Dekameron 2023–ig – bemutatni. Talán egyetlen nehézsége, hogy tényleg minden időpontban kezdődhet előadásom, reggel tíztől este hétig.

A merész előadások kapcsán: a soron következő bemutatód éles váltás lesz, hiszen a Peer Gynt-öt tűzitek műsorra tavasszal.

Ibsennek erről a drámájáról gondolom leginkább, hogy a kellő fantáziával be tudja mutatni a bábszínpadtól elvárt mágiát. Egy élethosznyi kalandos mese és játék, ami persze lehet, hogy valami helyett van. Mondjuk a valódi élet helyett. A legendás földekre is gyakran azok merészkednek, akik félnek a hétköznapi valóságtól. Mert az olyan kiszolgáltatott és félelmetes. Szóval igazából ez is egy vélt vagy valóban végigélt fausti utat jár körül. Ha akarom mágikus helyszíneken vagy éppen a kulisszák előtt és szerintem ehhez a mi színházunk sokat tud hozzátenni. Nem utolsósorban egy gyönyörű lírai mű, és fontos, hogy a színészek az ilyen minőségű költészettel is találkozzanak. Nagyon várom már ennek a próbafolyamatát, mert Rémusz (Szikszai Rémusz, a Peer Gynt rendezője – A szerk.) többszörösen bizonyította érzékét a báb műfajához. Van szerencsém még most is játszani A párnaembert a Radnótiban, amiben szintén használ bábokat, nálunk pedig rendezett már Shakespeare-t (A vihar), valamint a most is repertoáron lévő Dekameron 2023-at. Gondolom, ez is egy fontos és kemény munka lesz, de most jól esik előtte kicsit kufliskodni.

Kiemelt kép: Ács Norbert (középen) a Mindenki legyen kufli! próbáján (Fotó: Piti Marcell)