Posta Victor színművész a Madách Színházban bemutatásra kerülő Pretty Woman (Micsoda nő!) című musicalben idén szeptembertől egy intrikus figurát alakít, ám az alábbiakban nemcsak erről a feladatáról ejt szót, egyaránt beszél szakmai létezésének alapelveiről, illetve az eddigi pályafutása során eljátszott fontosabb karakterekhez fűződő viszonyáról. Szóba kerül továbbá a vele készített interjúban egy hajdani nagy szerepálma is, amelyről a személyes vélekédésével ellentétben még nem feltétlenül szükséges lemondania.

Az eddigi színházi szerepeinek legjavát tekintve elmondható, hogy a személyes kisugárzása okán gyakorta játszhatott kifejezett tartással rendelkező karizmatikus, vívódó, jelentős drámai erőt sugárzó karaktereket, mint amilyen Az Operaház fantomjának címszereplője, vagy Vronszkij az Anna Karenina zenés változatában, sőt, bizonyos szempontból még Julius von Haynau figurája is ugyanide sorolható. Az idei évadban azonban két olyan felkérés is megtalálta, amely az előzőekhez képest teljesen más játékmodort kíván. Miként éli meg az ilyenfajta változatosságot, illetve az ennyire radikális váltást?

Egy színész számára szakmailag az jelenti a legnagyobb veszélyt, hogyha beskatulyázzák, ennek a jelenségnek a következményeitől pedig nagyon sok pályatársam szenved, nagyon nehéz kitörni belőle. Ez részben azért van, mert ha valaki egy szerepkörben meggyőző, akkor a rendezők tudják, hogy mire számíthatnak nála a hasonló kvalitásokat követelő következő darabban, így aztán nincs akkora rizikó, kisebb a hibalehetőség. Szerencsére az én esetemben úgy alakult, hogy bár elsősorban tényleg a vívódó, drámai vonalon indultam, mégis már elejétől fogva kétféle szerepkörben tudtam megmutatni magam. Az egyik ilyen szegmensbe tartozott például annak idején a Fáraó alakja a József és a színes szélesvásznú álomkabátban, vagy a Vámpírok báljának Herbertje, aki az előzőhöz hasonlóan szintén egy humoros figura, ennélfogva teljesen más megközelítést igényel, mint mondjuk az említett Fantom, vagy akár Pilátus is a Jézus Krisztus Szupersztár című darabban. Nagyon hálás vagyok ezekért a lehetőségekért, és mostanában, hogy kezdek kiöregedni a Vronszkij-típusú szerepekből, rendkívül üdítő dolognak tartok humoros, vagy gonoszabb szerepeket is megformálni. Egyáltalán nem zavar a helyzet, sőt, az ember mindig új színeket keres önmagában, és próbál más felfogásban is létezni a színpadon: ezt én élvezem.

Philip Stuckey-ról, akit a Pretty Woman című darabban szeptembertől megformál, csupán a cselekmény előrehaladtával derül ki, hogy mi jellemzi őt morálisan igazán. Olyan esetekben, amikor negatív vonásoktól sem mentes egy karakter, szükségesnek érzi-e, hogy találjon önmaga és az adott figura között valamiféle kapcsolódást?

Philip Stuckey egy nagyon érdekes figura, nem egy hatalmas szerep, mégis jelentős, mert minden jelenetében valahogy máshogy szurkálódik, néha csak finoman döf, máskor nyíltan nekimegy az ellenfelének, minden jómodort mellőzve. Ugyanakkor egy profi ügyvéd, tehát azért alapból intelligens, vág az agya, bár intrikus, és mindenen felülkerekedik a pénzéhsége. Konkrét kapcsolódást nem feltétlenül kell keresni közte és köztem, mert nagyon nehéz lenne ilyet találni, de a színész feladata egész életében a különböző valódi karakterek megfigyelése, a rájuk jellemző tipikus jegyek ellesése elraktározása, hogy aztán azokat adott helyzetben a színházi munkáinál felelevenítse.

Posta Victor a Pretty Woman olvasópróbáján (Fotó: Kovács Milán)

Haynaut személyesíti meg Derzsi György és Meskó Zsolt A tizenötödik című musicaljében, az akkori próbafolyamat ideje alatt pedig a vérengző osztrák tábornok életrajzának, valamint a megjelenítendő történelmi korszaknak vonatkozásában jelentős kutatómunkába fogott. Ez a fajta alaposság mennyire fontos tényezője színészként az életének, illetve hogyan lát majd neki ugyanennek a folyamatnak a Pretty Woman esetében?

A tizenötödikkel kapcsolatban nekem nagyon fontos, hogy ne csak elképzelésem legyen egy létező figuráról, főleg, ha az nem is olyan távoli múltban történt események kulcsembere volt, hanem úgy érzem, konkrétan kell tudnom, milyen lehetett ő valójában, mi motiválta a tetteiben, és hogy az életében milyen személyes vívódásai gyötrelmei voltak. Ezek az adalékok mindig nagyon sokat hozzátesznek az alakításhoz, hiszen tudat alatt is formálják a szerepet, amit játszom, emellett nagyon sokszor megválaszolnak olyan kérdéseket, amelyek egy-egy jelenet megfejtése során felmerülnek. Ennél a darabnál felajánlották, hogy részt vehetek a Magyar Nemzeti Múzeumnak az előadásunkkal azonos tematikájú történelmi tárlatvezetésében, amit boldogan elvállaltam, így minden létező információt összegyűjtöttem Haynauról, és ez a felkészülés során nagy segítségemre volt. Ugyanezt a részletes kutatómunkát csináltam végig Pilátus kapcsán, és természetesen a József Attila szerepére való felkészülésem során. Azonban Philip Stuckey a Pretty Woman musicalből egy fiktív személy, itt nem köt a történelmi hűség, sokkal szabadabban szárnyalhat a fantáziám. Ugyanakkor tipikus viselkedési formákból van összegyúrva, így nem nehéz az amerikai ügyvédek általános habitusából ötleteket meríteni, és egy egyedi, ámde azért felismerhető stílusjegyekkel rendelkező karaktert csinálni belőle.

Szinte borítékolható, hogy a Pretty Woman mostani, színpadi verziójának számos értelemben meg kell küzdenie a nézők filmes emlékeivel, mivel a megszokottnál is többen látták valamikor a történet eredeti, ikonikusnak számító mozgóképes feldolgozását legalább egyszer az életükben. Mit gondol, hogyan lehet erényt kovácsolni a dologból, szükséges-e egyáltalán az összehasonlítás szándékát elnyomni a közönségben?

Nem lehet elnyomni és nem is kell, lehetetlen. Ezért tartom nagyon bátor vállalkozásnak azt, ha egy filmből színdarabot írnak. Sosem voltam ennek a híve, én biztos nem próbálkoznék vele, hiszen az embereknek van egy valószínűleg jó emlékük, amihez általában ragaszkodnak, ennélfogva azt az impulzust várják vissza, ami a vásznat figyelve érte őket. De ez kivitelezhetetlen, mivel a színpad és a film merőben más műfaj, eltérő hatáselemekkel dolgozik, és ha akarna sem tudna ugyanaz lenni a teljes valójában. Nem is szabad erre törekedni, egy kicsit szabadabban kell kezelni az anyagot, ami csak emlékeztet a filmre, követi a történet fő fonalát, de rengeteg egyéb kis változtatás akad benne. Kibont olyan apróságokat, amiket a filmváltozatban esetleg csak megemlítenek, vagy talán még azt sem teszik vele. Ettől függetlenül teljes élményt nyújthat egy színdarab még így is, ha a nézőnek az elején sikerül gyorsan elengedni azt az igényt, ami arra sarkallja őt, hogy mindenáron a filmet akarja viszontlátni. Ezzel együtt a színház élő varázsa sokkal erősebb tud lenni, mint a mozié, tehát teljesen máshogyan kell hozzáállni.

Posta Victor (középen) az Aranyoskám olvasópróbáján (Fotó: Jardek Szabina)

Mennyire áll közel önhöz a darab hangzásvilága, amely egyébként nagy mértékben magán viseli a Jim Vallance mellett zeneszerzőként és dalszerzőként közreműködő Bryan Adams muzsikáinak jellemző stílusjegyeit?

Bryan Adams egy kiváló zeneszerző, és ez ennek a darabnak a zenei anyagát hallgatva is kiderül. Felvállaltan popdalok csendülnek fel az előadásban, az alkotók nem próbálták elvinni a hangzást bármilyen színpadias zene irányába. Aki szereti Adams számait, az ezzel az élménnyel is abszolút elégedett lesz.

Köztudomású, hogy több lábon áll művészileg. Egy-egy színházi munkánál jelent valamiféle előnyt a sokszínűsége?

Minden, amivel az ember foglalkozik az élete során, az beépül a személyiségébe, és mindig kitörölhetetlenül vele marad, ezáltal izgalmasabb, többrétűbb lesz az egész lénye. Mivel a Színművészeti előtt a bázel-i Zeneakadémián zongoristaként végeztem, ez nagyon nagy segítségemre volt az egész pályafutásom során. Elképzelhetetlennek tartanám a színészi létemet enélkül a biztos zenei háttér nélkül. Arról nem beszélve, hogy később minden ehhez tartozó dolog megtalált. Ilyen például a zenei rendezés, ami igazán lefoglalt az elmúlt években. A nagy, zenés Disney-mozifilmek magyar nyelvű énekes részének a rendezője vagyok, és itt is óriási előny ez a színész-zenész lényem. Egyéb teendőim mellett pedig sokat szinkronizálok, ami szintén nagyon régóta az életem fontos része.

Andrew Lloyd Webber hazánkban még be nem mutatott darabjának, a Sunset Boulevard-nak férfi főszerepe mindig is az egyik legnagyobb szerepálma volt, az előadás címadó dala jó néhányszor hallható az előadásában különféle musicalgálákon.

Szerencsére nagyon sok jelentős musicalszerepet volt szerencsém eljátszani, az idő azonban telik, és az ember bizonyos szerepkörből kiöregszik. Éppen ilyen a némafilmek egykori ünnepelt sztárjával, az idősödő Norma Desmonddal viszonyt kezdő feltörekvő forgatókönyvíró, Joe Gillis karaktere is a Sunset Boulevardból. Ha ezt hazánkban valaha műsorra tűzik, én már valószínűleg nem játszhatom el a férfi főszerepet, de nincs is ezzel semmi gond. Teljesen elfogadom az idő múlását, és továbbra is nagyon szeretem ezt a fantasztikus Webber-művet. De azért az nagy megtiszteltetés volt, hogy én énekelhettem a musical egyik nagy dalát MÜPÁ-ban Andrew Lloyd Webber 60. születésnapi koncertjén, ahol a szerző is jelen volt.

Kiemelt kép: Posta Victor (Fotó: jegy.hu)