“Remélem, nem én leszek az utolsó sci-fiszerző, aki megkapja ezt a díjat” – Interjú John Scalzival

A világhírű amerikai sci-fiíró, John Scalzi volt az idei Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál idei díszvendége.  Ebből az alkalomból – nem sokkal az eredeti kiadást követően – jelent meg a hazánkban is nagy népszerűségnek örvendő szerző legújabb, szám szerint 15. kötete magyarul, az Állati gonosz. Az íróval a budapesti tartózkodása alatt beszélgettünk díjakról, íróvá válásról és legfrissebb regényeiről.    

Pár évvel ezelőtt, 2019-ben már jártál Magyarországon, ugyanúgy a Budapesti Könyvfesztiválra látogattál el. Milyen élményekkel tértél haza?

Az akkori tolmácsom, István szinte az egész városon végigvezetett minket a feleségemmel, aki négy évvel ezelőtt elkísért Budapestre. Elmentünk a Budai Várba, a Parlamenthez, aztán jött egy másik vár, metróztunk, burritót ettünk. István anno a katonaságnál szolgált, és azt akarta, hogy minél több mindent megnézzünk, ezért az akkori látogatásom igazi erőltetett menet volt. (nevet) Budapest szép és kedves város, jól éreztük magunkat. Most sokkal kevesebb szabadidőm van, két hete folyamatosan úton vagyok, Budapestre is egy 24 órás repülőút után érkeztem meg. Amikor megkérdezték, hogy mit akarok csinálni, annyit mondtam: csak aludni. Az első napon 14 órát aludtam! Ezért is jó, hogy négy évvel ezelőtt mindent láttam, mert most erre nem lett volna lehetőségem. Az idei városnézésem csúcspontját a Colombo szobor jelentette a Jászai Mari téren.

A mostani látogatásod apropója, hogy te lettél a Könyvfesztivál díszvendége. Ez azért is nagy szó, mert 1995-től kezdve – mióta létezik a Budapest-nagydíj – te vagy az első sci-fi író, aki ebben a kitüntetésben részesült. Ez külön megtiszteltetés számodra?

Persze, ez szuper érzés! Olyan nevek sorakoznak előttem, mint Salman Rushide, Umberto Eco, Paulo Coelho, Jonathan Franzen – amikor megkerestek azzal, hogy idén én kapom a díjat, azt gondoltam, hogy valaki meghalt vagy visszamondta, ezért kértek fel engem. De nem, tényleg nekem szánták idén ezt a díjat. Az, hogy én vagyok az első sci-fi író, aki megkapta, a jól eső érzésen túl egyben nagy felelősség is: mert ezzel nem csak az én munkámat, a könyveimet ismerik el, hanem az egész műfajt. Felmerül a kérdés: valóban én vagyok a sci-fi legjobb nagykövete? Ezt viszont már a magyar olvasóknak kell eldöntenie. De most még egyelőre csak élvezem és örülök a helyzetnek, amiatt pedig végképp izgatott vagyok, hogy ez a műfaj is előtérbe került. Remélem, nem én leszek az utolsó sci-fiszerző, aki megkapja ezt a díjat.

Mikor kezdtél történeteket írni?

Pontosan meg tudom neked mondani, mikor döntöttem el, hogy író leszek. 14 éves voltam, az angol tanárom pedig azt adta házi feladatnak, hogy írjunk egy rövid történetet, aminek a témája az ajándék. Először megpróbáltam valami hasonlót írni mint Bradbury vagy Proust, de a végeredmény szörnyű volt. A leadási határidő előtti éjjelen, éjfélkor jött az ihlet, hogy a barátaimról, Peterről és Jenniferről írjak, akiknek az egymás iránti szerelme volt az ajándék. Három óra alatt elkészült, és végül egyedül én kaptam jelest. Abban a pillanatban megszállt a gondolat: ha az utolsó pillanatban is meg tudtam úgy írni egy történetet, hogy az enyém lett a legjobb, akkor író leszek. Ez egy könnyű meló – gondoltam akkor. Azóta bebizonyosodott, hogy annyira mégsem könnyű, de még mindig jóval könnyebb, mint bármi mást csinálni, amihez nem értek. (nevet)

Mindig is a sci-fi műfajában gondolkodtál?

Nem. Bár a szárnypróbálgatások elején is írtam néhány sci-fit, de nem ez volt a jellemző, holott szerettem ezt a zsánert. A húszas éveimben fordultam a misztikum és a sci-fi felé, végül utóbbi mellettem döntöttem.

Voltak/vannak példaképeid?

Ezt sokszor kérdezték már tőlem, és mindig elmondom, hogy bár a sci-fi műfajában alkotok, az inspiráció mindig más zsánerből jön. Ahogy mondtam, a húszas éveimben döntöttem el, hogy író leszek, az első regényeim pedig a harmincas éveim közepén jelentek meg. Ezt megelőzően újságíróként dolgoztam, éppen ezért a példaképeim is újságírók, humoristák voltak. Később filmkritikussá váltam, akkor már nagyon figyeltem a dialógusokra és a történetszál felépítésére. Olyan forgatókönyvírók váltak a példaképeimmé, mint Elaine May (Az Őrült nők ketrece), William Goldman vagy Nora Ephron (Harry és Sally) – ők sem feltétlen sci-fi szerzők, de nagyon jó dialógusokat írtak, jók voltak a karakterek közötti interakciók. Talán ennek köszönhető, hogy amikor sci-fit írok, sokat dolgozom a szereplőkön. Ez azért is fontos, mert a műfajra nem ez a legjellemzőbb. De ha regényírókat kellene mondanom, Ray Bradbury vagy Susan Cooper neve biztosan szerepelne a listán.

A világhírt a Vének háborúja sorozat hozta meg számodra, amely végül összesen 7 kötetet ért meg. Az Egyesülés pedig trilógia, az utóbbi időben mégis önálló regényekkel jelentkeztél. Melyiket szereted jobban írni?

Mindkettőt nagyon szeretem. A sorozatban az a jó – persze, csak ha sikeres –, hogy bejáratott olvasótáborral rendelkezel, akik akarják a folytatást. Ez, azon túl, hogy jó érzés, egy biztos pontot is ad. Plusz, ilyenkor nem kell felépítened újból egy egész univerzumot, ami szintén rengeteg idődet el tudja venni. 2025-ben fogok írni egy újabb Vének háborúja-regényt, ehhez jóval egyszerűbb visszatérni, mert én is tudom, mik a szabályok. Önálló regényt írni viszont azért jó, mert nincs rajtam nyomás sem a kiadó, sem az olvasók részéről, arról írhatok, amiről csak akarok. Egyébként sok sorozatom első kötete önálló regénynek indult: 2005-ben még én magam sem tudtam, hogy a Vének háborúja hét részből fog állni. De az első rész sikeres lett, ezért a kiadóm azt monda, hogy folytatni kell, és adtak egy rakás pénzt. Én meg azt mondtam: „Oké, ha pénz van, akkor megírom.” (nevet) A Bezárt elmék is a siker miatt folytatódott, viszont az Egyesülést eleve trilógiának szántam.

A regényeidben fontos elem a humor. Ez az életedre is igaz?

A humor nagyon fontos, hiszen mindenki szeret nevetni, mindannyian keressük a humort a különböző szituációkban. Jó könyvet írni humor nélkül – bizonyos eseteket leszámítva – lehetetlen. Attól, hogy van benne vidámság, még szólhat olyan érzésekről, mint a harag, a félelem, vagy a szomorúság. Azt vettem észre, hogy a legtöbb ember kihagyja nem veszi elég komolyan a humor fontosságát. Mivel a vidámság mindenkit jó érzéssel tölt el, ezért úgy tekintenek rá, hogy ezt az állapotot könnyű elérni. Sokszor mondták nekem, hogy humorosan írni nem nagy kunszt. Erre azt válaszolom: „Tessék kipróbálni!”, és lám, kiderül, hogy milyen nehéz. Talán nagyképűség nélkül mondhatom, hogy a sci-fin belül kevés olyan író van, aki úgy tud humort írni, mint én. De, persze, nem csak ez a regényeim egyetlen ismérve.

25 éves a Whatever blogod, amely a kezdetek óta folyamatosan frissül. Hogyan van erre is időd?

Habár annak ellenére, hogy ez a munkám, ez a hobbim is. Amikor befejezem valamelyik könyvem írását, akkor mi mást is csinálnék, mint írok a blogomra. Az elmúlt időszakban ugyan kevesebb időm volt, mert a regényeim mellett egy forgatókönyvön is dolgozom, valamint turnézom is az új könyvemmel. Most már azonban nem egyedüli szerzőként vezetem, a lányom is segít, és büszkén mondhatom, hogy fantasztikus munkát végez. A blogot egyébként azért is szeretem, mert semmilyen elvárás nincsen az irányomba, tökmindegy, mikor és miről írok, az csak rajtam áll. Néha a politikáról, néha a zenéről – ami az adott pillanatban érdekel. Talán ezért is működik már 25 éve, mert mindig szakítok rá időt.

A Kaidzsú Állatvédő Társasság a napokban nyerte meg a Locus-díjat, amihez ezúton is gratulálok.

Köszönöm!

Fontosak számodra a díjak?

Nehéz kérdés. Azt mondanám, hogy a döntőbe jutás fontosabb, mint maga a díj. Mondok egy példát: 2006-ban a Vének háborúja jelölve lett a legjobb regénynek járó Hugo-díjra, ezzel párhuzamosan pedig nomináltak a John W. Cambell-díjra a legjobb debütáló író kategóriában. Huszonkét év alatt én voltam az első, akit mindkettő díjra egyszerre jelöltek, és ez önmagában alakította át a karrieremet. Az érdektelen „Ki az a John Scalzi?” kérdésből a kíváncsi „Ki az a John Scalzi?” kérdés lett. Az emberek tudni akarták, hogy ki vagyok, és ez a jelölésnek volt köszönhető. Megnyertem? Nem. Jó volt ez így? Igen. Az akkori díjazott, Robert Charles Wilson regénye (Pörgés – A szerk.) kiváló, és azt gondolom, hogy ha én nyertem volna, a karrierem hanyatlásnak indult volna. 2013-ban nyert a Vörösingesek, a díj viszont semmit nem tett hozzá az eladásokhoz, mert addigra már bestseller volt, de megerősítette bennem, hogy valami különlegeset csinálok. Az, hogy a mai napig nominálnak, azt jelenti, hogy benne vagyok még a körforgásban, és a munkám az olvasók számára is releváns. Ha idén megnyerem a Hugo-díjat, az azt jelenti, hogy én vagyok a Hugo-díjas John Scalzi. Ha nem nyerem, akkor még mindig a Hugo-díjas John Scalzi leszek, mert már hármat nyertem. (nevet) Mára sokkal fontosabbak lettek azok a díjak, amiket a sci-fin kívül nyerek: ilyen Amerikában az Ohio Governor’s Award for the Arts (Ohio kormányzójának művészet díja – A szerk.), vagy ilyen most a Budapest-nagydíj. Egy ilyen díjat megnyerni sci-fi íróként elég menő.

A regény a koronavírus alatt született meg, és az alapszitu is ebből indul ki. Fontosnak tartottad, hogy a sci-fi műfaját megtartva, de reflektálj erre?

Igen, abszolút fontos volt számomra. A cselekmény 2020 márciusától 2021 márciusáig játszódik – erről az időszakról nem írhatsz úgy, hogy nem jeleníted meg a pandémiát, egyszerűen benne kellett lennie. De sokkal fontosabb volt számomra, hogy az Utószóban írjak arról, milyen volt számomra a pandémia alatt alkotni. A koronavírus megváltoztatta az életünket, a korábban bevett dolgainkat, és a módot, ahogyan addig végeztük azokat. Eleinte más regényt terveztem írni, de az kudarcba fulladt. Az alkotó művészeknek – a szerzőkön túl gondolok a zenészekre is –, iszonyúan nehéz volt az időszak, szörnyű volt kreatívnak lenni. Voltam annyira szerencsés, hogy én kimondhattam ezeket a dolgokat, ráadásul utólag kaptam olyan visszajelzéseket, hogy ez az Utószó másoknak is segítséget nyújtott, mert kiderült, hogy ők is ugyanúgy küzdöttek. Sokáig azt hittem, hogy egyedül vagyok ezzel az érzéssel, de nem.

A könyv egyik legnagyobb erőssége számomra a világépítés volt. Sok időt töltesz ennek a kidolgozásával?

Ez általában az adott könyvtől függ. A Bezárt elméknél rengeteg energiát fektettem bele a világépítésbe, fel kellett építeni a betegséget, a következményeit, és még így sem tudtam mindent megírni, mert szerettem volna közben titokzatossá is tenni. Azt a könyvet azért írtam meg, mert meg akartam mutatni az általam felépített univerzumot. Kihívás volt, de egyben élvezetes is – a sztori is jó, de a világa a legjobb. Viszont vannak olyan regényeim, amelyekben a karakteren van a fókusz, ilyen például a Vörösingesek, ahol a szereplők viszik el a hátukon a történetet. Szóval, néha a világot, néha a karaktereket építem fel jobban.

Mi adta az új regényed, az Állati gonosz ötletét?

Miután a Kaidzsú megjelent, eléggé jó értékeléseket kapott és az eladások is szép eredményt produkáltak. A kiadóval közösen úgy döntöttünk, hogy maradunk ezen a vonalon: vagyis egy átlagos ember egy teljesen bizarr helyzetben találja magát. Ahogy beszélgettünk erről, eszembe jutottak a klasszikus főgonoszok, ám éreztem velük kapcsolatban egy nagy hiányosságot A James Bond filmekben általában mindenki a világuralomra akar törni. Ez mind szép és jó, de mi lesz utána, ha megkapod? A világot uralni tök unalmas dolog, mert jön egy természeti katasztrófa és vége. El kezdtem azon gondolkodni, hogy miért akar valaki főgonosszá válni.

Jól sejtem, hogy ez a regény paródia is egyben?

Abszolút! Nézd csak meg a milliárdosokat, a szupergazdagokat. Ott van például Elon Musk, aki néha észre sem veszi, milyen hülyeségeket ejt ki a száján. Pontosan olyan, mint egy főgonosz karakter. A milliárdosok azt gondolják, értik, hogyan működik a világ, de igazából nem tudja, mert nem képes belegondolni a következményekre. Lehet bármilyen szuperkocsid, amivel extrasebességet is elérhetsz, de ezzel a legkönnyebb balesetet okozni. Lehet szabad véleménynyilvánítás a Twitteren, de az emberek mindenféle hülyeséget beszélnek. Viszont mondok egy megdöbbentő dolgot: amit a milliárdosok az én regényemben csinálnak, az semmi ahhoz képest, ami a való életben történik.

Még nem olvastam a regényt, de a fülszöveg alapján arra gondolok, hogy ez lehet egy modernkori Állatfarm?

Nem hiszem. Ugyan vannak benne állatok, akik nagyon egyediek, de ennyi a párhuzam. Orwell történetei a diktatúra-rendszerről szólnak és arról, hogy a haszonból hogyan tud minél kevesebb ember profitálni, ezért minden ilyen típusú regényt hozzá hasonlítanak, de szándékosság nem volt bennem.

Mivel ajánlanád a könyveidet azon olvasóknak, akik esetlegesen ódzkodnak a sci-fitől?

Azzal, hogy a kiadóval kötött szerződésemben benne van, hogy csak olyan sci-fit írhatok, amit azoknak is oda lehet adni, akik egyébként nem olvassák ezt a műfajt. (nevet) Sokszor azt gondolják, hogy a sci-fiben csak lézerek, idegenek és űrhajók vannak, de ha például elolvassák az Állati gonoszt, akkor láthatják, hogy bár vannak benne sci-fi elemek, de a mai világban játszódik. A Vének háborúja sem az idegenekkel való harcról szól, hanem egy idős emberről, akinek nagyon hiányzik az elhunyt felesége. Ezt mindenki át tudja érezni, mert mindannyian ismerjük a félelem és a magány érzetét. Tulajdonképpen azt is mondhatnám, hogy az én munkám az, hogy olyan embereknek írjak sci-fit, akik amúgy nem olvasnak sci-fit. Azt szokták mondani, hogy kicsit félelmetes, kicsit vicces, és bár vannak benne fura elemek, de mégis jó a sztori. Aztán olvasnak még tőlem, vagy más íróktól, és észre sem veszik, de már falják a sci-fiket! Ez az igazi győzelem.

Kiemelt kép: John Scalzi (Fotó: Könyves Magazin)