„Remélem, ha megöregszem, nyitott maradok a fiatalok felé, mert ez a legfontosabb” – interjú Urbán Richárddal

Interjúsorozatunkban a Kaposvári Szent István Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Karának végzős színművész hallgatóit mutatjuk be. Ezúttal Urbán Richárd mesélt nekünk az egyetemi tapasztalatairól, a szakma nehézségeiről és a fiatalok hatásáról a színházban. 

Miért akartál színész lenni?

Nem tudnék erre pontos választ adni. Az ember álmodozik egy elképzelt világról, amit ő idealizál színészetként, aztán belecsöppen és rádöbben, mennyire más és mekkora felelősséggel jár. De visszagondolva, az a típus voltam, aki verseket mondott már az óvodában is. Én voltam az osztály tréfamestere, nekem volt mindig a legnagyobb szám. Mindezt én szereplési vágyként éltem meg, ezután találtam ki, hogy színész szeretnék lenni. A Gong Színjátszócsoport tagja voltam, Patonay Anita és Gyombolai Gábor voltak a csoportvezetőim. Nyaranta pedig, részt vettem a Kereplő nevű drámatáborban, amit nagyon szerettem. Talán az itt szerzett élményeimre vezethető vissza az, hogy miért is választottam a színészetet.

Egyébként sokáig nem volt ennyire egyértelmű az utam. A színészkedés mellett dzsúdóztam, és egy ideig úgy is gondoltam, hogy én majd élsportoló leszek, de lassan rájöttem, hogy hiába fontos része az életemnek a sport, sosem az volt az első. Aztán amikor eltörtem a vállamat, pont az Örkény Színházban megnéztem a Tótékat Pogány Judittal, Csuja Imrével és Epres Attilával a főszerepben, és akkor azt éreztem: ezt akarom csinálni mindenképpen.

Miért Kaposvár?

Amikor én voltam felvételizni, evidens volt, hogy Magyarországon két egyetem ad színészi diplomát: az SZFE és Kaposvár. Nem gondolkoztam, hogy van-e különbség, tizennyolc évesen csak annyi számított nekem, hogy a végeredmény egy színművész diploma legyen. Két évig felvételiztem mindkét egyetemre, mielőtt bekerültem Cseke Péter osztályába. Előtte egy évet Pécsen, a Janus Egyetemi Színházban játszottam, Mikuli János keze alatt. Ez is meghatározó időszaka volt az életemnek. Emellett pedig a Hosszú Norbert és Kovács Fanni által vezetett Improvokál Társulat tagja is voltam. Ezeken az improvizációs esteken tudtam igazán feloldódni, ez nagyon sokat jelentett a felvételin, aminek a második-harmadik rostája improvizáción alapul.

Hogy érezted magad Kaposváron?

Összességében jól. Az elején még rózsaszín ködben látja a dolgokat az ember – ahogyan én is – az első két évben, de  idővel elkezd kialakulni, megszületik az önálló gondolkodás- és látásmód. Elsőben még mindent készpénznek vettem, amit a tanáraim mondtak, és mindig áradoztam róluk otthon.

Néhány év után, mikor az ember leteszi a régről hozott terheket és elkezd nyitottan gondolkodni, ezek hozzájárulnak a saját személyisége és véleménye kialakulásához, és ebben a tanáraim nagyon sokat segítettek. A duális képzésnek voltak előnyei és hátrányai. Nagyon jó volt, hogy Kecskeméten már a kezdetektől részt vehettünk a színház munkájában, nem csak a gyakorlatunk idején. Megismertük a színészetet és ezzel együtt egy színház működését is. Kecskemét ugyanolyan fontos helyszín volt a fejlődésünk szempontjából mint Kaposvár. Hátrányként a folyamatos vándorlást emelném ki, ami nyilván szükséges volt ahhoz, hogy az előbb említettek megtörténhessenek, de tényleg úgy éreztük magunkat, mint valami soha meg nem álló karaván. Az osztályunk olyan volt, mint bármelyik színészosztály. Olyan ez, mintha az embernek hirtelen lenne tizenhárom édestestvére, akikkel együtt kel, együtt fekszik, együtt szenved.

Szakmailag megtaláltad azt, amit kerestél?

Még ilyen fiatalon nem tudom pontosan megmondani, mi az, amiből eleget kaptam, és mi az, amiből még lehetett volna több. Én például soha nem táncoltam vagy énekeltem, de az első évben sok mozgásóránk volt Uray Péterrel, Barta Dórával, Szent-Iványi Kingával és Vida Gáborral. Nem szeretek táncolni, zavarban vagyok, alapvetően nem vagyok egy táncos alkat. Muszáj volt azonban megtanulnom feloldódni, hiszen a nézőt nem érdekli, ha én feszengek. Nem mondanám, hogy Fred Astaire lettem a végére, de sokat lazultam. Igen, mozgásból talán lehetett volna még picit több. Szerintem az egyetemen az a legfontosabb, hogy őszinteséget tanuljon az ember, és ezt a legnehezebb. Nagyon nehéz elérni, hogy egy leírt szöveget – ami lehet akár kortárs vagy régi dráma –, ami nem az enyém, saját élményként tudjam megosztani és kellően a magamévá tenni. A karakterek sokszor szélsőséges és számomra idegen problémákkal küzdenek, mégis át kell tudnom adni a gondolataikat. Dohy Balázzsal dolgoztunk a Nihil című diploma előadásunkon, amelyben Móricz Zsigmond Hét krajcár című novelláját kellett elmondanom úgy, mintha a saját történetem lenne. Ez egészen lehetetlennek tűnt, hisz nem ismerem sem azt a mélyszegénységet, sem azt a fájdalmat testközelből, ami a történetben van, de muszáj volt vele megbirkóznom és azt hiszem, valamennyire sikerült, ami nagyon felszabadító élmény volt. Persze még mindig rengeteget kell dolgoznom azon, hogy elhiggyem a saját mondataimat a színpadon. A legfontosabb, amit tanultam azonban az, hogy az ember őszintén tudjon megszólalni, mert anélkül nem ér semmit az egész, és ehhez az kell, hogy saját magammal is őszinte legyek. Én sokat küzdök ezzel, volt egy alapvető  problémám a hangsúlyokkal is, de Porogi Dorka mondta, hogy ha a gondolat a helyén van, akkor a hangsúly sem lehet rossz. Ez az aprócska mondat hatalmas segítség volt. Amint hamisnak érzek valamit, mindig felteszem magamnak a kérdést: mit szeretnék elmondani? Ezen tényleg el kell gondolkodni, és csak azután van esély arra, hogy őszinte lesz a mondat.

Volt olyan tanárod, aki nagyon meghatározó volt az egyetemen? 

Sok ilyen tanárom volt, nem is tudok egyet kiemelni. Szakmailag nagyon sokszínű művészek tanítottak és vizsgáztattak minket. Csapó Virág végtelenül türelmes volt velem a már említett hangsúly problémáknál, és ezért rettenetesen hálás vagyok neki. Zayzon Zsolttal kétszer is volt szerencsém dolgozni. Harmadikban rendezett nekünk vizsgát Benkó Bence és Fábián Péter a k2-ből. Talán ők azok, akik a leginkább hatással voltak rám. Náluk találtam meg a szakmának azon oldalát és nyelvezetét, amibe talán én is be tudok illeszkedni, amivel én is tudok üzenni. Nagyon élveztem velük a próbafolyamatot, amiből megszületett az Ördöngösök vizsgánk. Továbbá nagyon szerettem dolgozni Kelemen Józseffel, elsőben vele csináltuk a Liliomot. Barta Dóri, mint tánctanár sokat oldott rajtam, talán nem is sejti mennyit segített nekem. Negyedikben játszottuk Kecskeméten a Liliomfit Kocsis Pál rendezésében. Ő, habár nem volt a tanárunk, sokat adott nekünk. Ő komolyan vett minket, teret és bizalmat adott nekünk. De majdnem minden tanáromtól van legalább egy mondatom, amit örökre megjegyeztem és a mai napig eszembe jut a színpadon.

Mi az, amiben a leginkább fejlődtél a kaposvári éveid alatt?

Amikor bekerültem az egyetemre rendkívül magabiztosnak hittem magam. Azt gondoltam, tudom ki vagyok és hogy teljesen rendben vagyok. Nem ismertem fel a saját problémáimat, amelyek a felszín alatt voltak. Volt egy pillanat, amikor mindez kitört belőlem, és rájöttem, hogy csak hazudok önmagamnak. Ezen kívül az olvasottság terén is volt némi hiányérzetem magammal szemben. Ezt azóta is igyekszem ezt pótolni. Amiben a legtöbbet változtam, az a nyitottság: rájöttem, muszáj fejlesztenem magam. Remélem, ha megöregszem, nyitott maradok a fiatalok felé, mert ez a legfontosabb. Kiforrott bennem az önálló gondolkodás, amivel még mindig rengeteg munkám van, de elindult az folyamat, amit a színész szak adott nekem.

Mi a legfontosabb számodra ebben a szakmában?

Sokkal nagyobb a felelőssége a színművészetnek, mint gondoljuk. Nem is tudom, hol hallottam már, hogy amikor a néző bejön a színházba, nem azt kell elérni, hogy kikapcsolódjon, hanem azt, hogy bekapcsolódjon. Ezért fontos, hogy először magunkat tegyük rendbe, mert nem lehet úgy tanítani, fejleszteni, kérdéseket feltenni, példát mutatni, ha nem vagyunk tisztában magunkkal. Ha a saját hibáim, a saját esendőségeim, a saját erényeim nincsenek a birtokomban, akkor miért én vagyok az, aki mutat valamit, amit a közönségnek be kell fogadni? Szerintem a színház kérdéseket tesz fel, nem pedig válaszokat ad. Én nem azt szeretném, hogy mindenki ugyanazt gondolja, amit én elmondok a színpadon, hanem fel akarok tenni egy kérdést, amin el lehet gondolkodni. Nem lehet sem felelőtlennek, sem kiszolgálónak lenni. Minden műfajnak teret kell adni, a szórakozást finoman át lehet folyatni az érzelmi és lelki fejlődésbe. Teljes nyitottsággal kell fordulnunk a szakmához, önmagunkhoz és teljes bizalommal a nézőkhöz.

Volt lehetőséged kipróbálni magad szórakoztató és tanító műfajokban is?

Ez a két dolog lehet egy és ugyanaz. Sok új forma felé kell nyitni. Sok fajta szerepem volt sok előadásban. Az Ördöngösök volt az a darabunk, amelyben egyszerre bohóckodtunk és hülyeségeket csináltunk a színpadon, miközben karikatúraszerűen, tisztán megmutathattunk embertípusokat és az ő ellentmondásaikat. Nagyon kevés olyan előadást ismerek, ami ennyire görbetükröt mutat az embereknek, és nem feltétlenül erőszakosan. A közönség jól érezte magát, miközben könnyen magára ismerhetett. Játszottam a Beszélő köntösben is, amely egy igazi zenés előadás. De csináltunk Három nővért, ami pedig a mérleg másik oldala. Szóval sok irányba ki tudtuk próbálni magunkat. Ezekben az években fontos rájönni, hogy melyik diáknak milyen szerep áll jól. Aztán persze ennek ellene is lehet menni. Fontos minél több dologban jónak lenni, hiszen bárki pótolható, sokan vagyunk a szakmában. Alázatosan és tisztelettudóan kell dolgozni.

Kaposvár után hova kerültél?

Sok előadásban dolgoztunk már Kecskeméten is. Jelenleg a Pesti Magyar Színházban vagyok gyakorlaton. Nagyon hálás vagyok a lehetőségért, hogy még ősszel játszhattam a Ruminiben és az Időfutárban. Kicsit megijedtem a Ruminitől, hiszen egy gyerekelőadásról van szó, a gyerekeknél pedig nincs őszintébb közönség. A mesefigurákat nagyban, karikatúraszerűen kell játszani és ki kell tölteni egy teljes színpadot. Ijesztő amikor az ember elhagyja a kis vizsga termeket. Ezt még meg kell szoknom. Az akadémisták nagyon jó hatással vannak a színházra, egy fiatalos pezsgést adnak a közösségnek és hihetetlen sokat dolgoznak. Az ő szemükben látom azt a csillogást, ami miatt én is elkezdtem ezt a szakmát. A társulatot még nem ismertem meg teljesen, de már most nagyon nyitottak és kedvesek. A Covid miatt sajnos nagyon nehéz helyzetben vagyunk a gyakorlati évben. Az ötödév általában arról szól, hogy mély vízbe kerülünk, sok-sok előadásban kipróbáljuk magunkat. Nem tesz jót sem a vírushelyzet, sem a folyamatos háborúzás, azonban ezek után nyílik a legjobb alkalom arra, hogy mi valami újat építsünk fel. A szakma ketté van szakadva jelenleg, de szerintem ez ránk fiatalokra nem igaz. Őszintén remélem, hogy tanulunk ebből az időszakból és nem válunk azzá, ami ellen harcoltunk. Meg kellene cáfolnunk azt a közhelyet, hogy a történelem ismétli önmagát.

Jelenleg dolgozol valamilyen előadáson?

Múlt héten elkezdtünk egy vizsgaelőadást, A nép ellenségét olvasni, egy végzős hallgató, Antal Bálint rendezésében. Nagyon várom a közös munkát. Fontos, hogy a kaposvári és az SZFE-s fiatalok összetartsanak, hiszen egy szakma vagyunk, együtt fogunk dolgozni. Nagyon nyitott vagyok és várom, hogy tanulhassak tőlük. Lényeges, hogy őszinte barátságok szövődjenek a szakmán belül, hogy figyelmeztetni tudjuk egymást a hibáinkra. Nyíltan kell beszélgetnünk és jól kell fogadnunk a kritikát egymástól, nem megsértődni rajta, mert az nem visz előre.

A jövőben merre milyen irányban szeretnél leginkább elhelyezkedni?                                          

Sokszor eszembe jut a kérdés. Nekem leginkább az a lényeg, hogy boldog legyek, és ezt úgy tudom elérni, ha olyan dolgot csinálhatok, amit szeretek. Szívesen kipróbálnám magam filmekben is, hiszen elsősorban azért lettem színész, mert nagy filmőrült vagyok. Hollywood-függő voltam: Tarantino, Coppola, Guy Ritchie, Spielberg, Lucas… bármilyen mennyiségben. Az egész gyerekkorom azzal telt, hogy az udvaron utánoztam a híres filmkaraktereket és egész történeteket találtam ki a fejemben. A színészet erről szól: játszunk, mint a gyerekek, valaki más bőrébe bújunk.

Volt már lehetőséged filmben kipróbálni magad? 

Sajnos nagy játékfilmben még nem, viszont reklámokban voltam már. Megtapasztalhattam, hogyan működik egy forgatás. A Tanár című sorozat negyedik évadjában volt egy kis epizódszerepem. Nagyon érdekes volt kezdő színészként Nagy Ervint, Elek Ferencet, Trokán Nórát vagy Liptai Klaudiát látni forgatás közben, ahogy ők már rutinosan, természetesen dolgoznak.

Mit gondolsz, megtaláltad, amit Kaposváron kerestél?

Én inkább úgy fogalmaznék, hogy Kaposváron találtam meg, azt, amit kerestem.  Nem véletlen, hogy ide vettek fel, én ezt az egész élményt sorsszerűnek látom, de az ember mindent annak lát, ami vele történik, így inkább nem dobálózom ezzel a közhellyel. Hosszú út előtt állok, de ez a négy év minden nehézségével és hibájával együtt nagyon jó irányt adott.

Kiemelt kép: Urbán Richárd (Fotó: Tihanyi Tóth Dávid)