Az elmúlt hetekben jelent meg magyarul a dán irodalom egyik klasszikusa, Tove Ditlevsen ​Koppenhága-trilógiájának első része, a Gyerekkor, amelyből a hazájában igen nagy jelentőséggel bíró költő gyermekéveit ismerhetjük meg.

Tove Ditlevsen (1917. december 14. – 1976. március 7.) a XX. századi dán irodalom legeredetibb női hangja. Koppenhága munkásnegyedében, Vesterbróban nőtt fel, első költeményeit 12 évesen írta. Hosszú alkotói pályafutása során több mint harminc verseskötetet, regényt, novellát, gyerekkönyvet és memoárt írt, amelyek középpontjában a szorongás, a traumák és a lelki vívódások állnak. Írásaiban elmosódnak a határok önéletrajz és fikció között, megelőzve ezzel az autofikció olyan kortárs klasszikusait, mint Rachel Cusk és Karl Ove Knausgard. Műveit mintegy harminc nyelvre fordították le.

Ditlevsen írásai reneszánszukat élik: Koppenhága-trilógia című memoárja az 1960-as és 70-es évek fordulóján látott napvilágot (az első két rész, a Gyerekkor és az Ifjúkor 1967-ben, a Házasság 1971-ben – a folytatás magyarul ősszel és jövő tavasszal érkezik). Ezekben a kisregényekben a költő fájdalmas őszinteséggel tárja az olvasó elé legszemélyesebb élményeit, élete legintimebb történéseit. Mesél koppenhágai gyerekkoráról, fiatalságáról, íróvá válásáról, házasságairól és függőségéről. A trilógia első része, a Gyerekkor egy iróniával fűszerezett, érzékeny portré felnőtté válásról, barátságról és költői szárnypróbálgatásról. A regényt The New York Times 2021-ben az év legjobb könyvei közé sorolta.

„Telt-múlt az idő, elsatnyult, ellaposodott a gyerekkor, papírszerűvé vált, megfáradt, megkopott, és a rosszkedvű pillanatokban nem úgy tűnt, mint ami kitart a felnőtté válásig.”

A Gyerekkor cselekménye közel száz évvel ezelőttre, a két világháború közötti Dániába repíti vissza az olvasót. Megismerjük benne Tovét és proletárcsaládját: az apát, aki szerint „az olvasás megzavarja az ember fejét”, mert „a könyvek tele vannak hazugsággal”, az anyát, aki teljesen ellentétes nézeteket vall, mint a férje, valamint a négy évvel idősebb fivért, Edvint, aki a háború kitörésekor született. (Az elbeszélés szerint Tove 1918-ban, a háború befejezésének évében látott napvilágot, feltehetőleg dramaturgiai okokból „csalt” egy évet a szerző.) Azonban nemcsak őket, hanem a koppenhágai Vesterbro negyed többi lakóját is szorosabb ismeretséget köthetünk: egy felnőtt nő visszaemlékezésében, de mégis a még ártatlan gyermek szemén keresztül látjuk Rühes Hanst és Szép Lilit, a cigányokat, akik vigyáznak a környékbeli gyerekekre, a szüzességét túl korán elvesztő Gerdát, vagy éppen az iskolai pajtásokat, akik csak ideig-óráig jelentenek igazi társaságot Tove számára. Ditlevsen remek korrajzot ad általuk az akkori társadalomról, bepillantást nyerhetünk a 1920-as és ’30-as évek Dániájába, a politikai helyzetbe, valamint szemtanúi lehetünk egy kislány kitörési próbálkozásának.

Ditlevsent már gyerekkora óta elvarázsolták a versek, és mióta az eszét tudja, költő akart lenni. Ez, abban a közegben, amelybe beleszületett, szinte teljességgel lehetetlen volt a megfelelő támogatottság hiánya miatt – pontosabban az lett volna, ha a gyermek Tove nem tart ki álmai és céljai mellett. A kisregényben helyet kapnak a korai zsengék is, amelyek már ekkor koraérettségről és tehetségről tesznek tanúbizonyságot (a versbetéteket Elekes Dóra ültette át magyarra), de nem csak a kezdeti szárnypróbálgatásoknak, hanem a kudarcoknak és az első sikereknek is szemtanúi lehetünk olvasóként. Bár maga a regény alig 130 oldal, a szerzőnek így is sikerül elérnie, hogy főhőse közel kerüljön a szívünkhez, így amikor mi is szembesülünk azzal, hogy a családja mennyire lenézi és kinevetni őt a versei miatt, valódi fájdalom és szomorúság járja át a lelkünket.

„Elgondolom, hogy egykor az volt számomra a legfontosabb kérdés, hogy szeret-e az anyám; de az a gyerek, aki olyan mélyen vágyott a szeretetre, és mindig kutatnia kellett annak jelei után, már nem létezik. Most azt gondolom, hogy szeret, de ez már nem tesz boldoggá.”

Bár a Gyerekkor prózai mű, Ditlevsen még sem tudja letagadni költői mivoltát: az egész regényt áthatja a líraiság, ezt a gyönyörű nyelvezetet pedig a fordítónak, Kertész Juditnak is sikerült teljes egészében átadnia. Ennek köszönhetően a folytatás nem is feltétlen a további események, Tove sorsának alakulása miatt lesz érdemes kézbe venni, hanem, hogy újból el tudjunk merülni ebben a néhol szívszorító, néhol megmosolyogtató, de mindenképpen különleges világban, amelyet Ditlevsen pusztán a szavak erejével teremtett meg.

Tove Ditlevsen: Koppenhága-trilógia I. – Gyerekkor (Københavnertrilogi I. – Barndom), ford.: Kertész Judit, Elekes Dóra (versbetétek), Park Könyvkiadó, 132 oldal

Tove Ditlevsen: Gyerekkor (Szerzőportré: Per Pejstrup/Press Association Images)