„Próbálom mindig saját magammal felvenni a versenyt” – interjú Gubik Petrával

Intenzív időszakot tudhat ismét maga mögött a közkedvelt színésznő: a múlt heti, Játékszín-beli premierje előtt új esttel is bemutatkozott a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában. Bár ezek is fontos mérföldkövek a pályáján, a nemrég átvett Jászai Mari-díj ad különös hangsúlyt ennek az időszaknak.

Gratulálok a Jászai-díjhoz! Milyen érzés volt, hogy élted meg az elismerést?

Köszönöm! Nem igazán tudtam megélni, mert pont akkor veszítettem el a nagymamámat, ami mindent felülírt. De úgy gondolok rá, hogy tudom, hogy ebben mennyi munka és mennyi megtett út van. Személyiségfejlesztési tréningeken szokták mondani, hogy vannak az életben olyan pillanatok, amikor érdemes egy kicsit megállni vagy legalábbis lassítani. Ez most olyan időszak, olyan történések, amikor nem lehet nem megállni. Egy korszak lezárult, de új fejezetek is nyílnak. Egyébként is van bennem olyan érzés, – és ezt politikától függetlenül mondom – , hogy egyfajta változást érzek a levegőben az univerzumban. Nagy átrendeződések zajlanak.  Sok minden kavarog a fejemben, a szakmai sikerek mellett a gyerekkorom, a magánéletem, és nem is akarom ezeket különválasztani. Minden véletlennek tűnő dologban végül valami rendszeresség rajzolódik, nincsenek véletlenek, mert az maga a sorsszerűség.

Emlékszel mi volt az első gondolatod, amikor megtudtad, hogy Jászai-díjas lettél?

Szerintem nem hiszi el, vagy inkább fel sem fogja ezt elsőre az ember. Arra gondoltam honnan indultam, aztán arra, hogy mennyire nem ezért csinálja az ember az egészet, mert nem egy díj tesz azzá, aki vagyok, de azért jó érzés részesülni egy ilyen rangos elismerésben, az igaz. Aztán eszembe jutott, hogy mennyi csodálatos művész van a szakmában, és vannak közülük, akik talán sosem részesülnek méltó elismerésben, vagy jóval később, mint amikor az megilletné őket. Hogy felfogja-e az ember igazán vagy sem, jó kérdés, nem tudom. A díjátadón Katona Kinga és Ember Márk mellett ültem, mindkettőjükhöz jó ismeretség fűz. Egyikünk sem tudta, hogy a másik ott lesz, meglepődtünk és nagyon örültünk egymás sikerének és jó volt tapasztalni, hogy hasonló gondolataink vannak. Pillanatra gyermekekké váltunk, mintha valami évzáró ünnepségen lennénk, bizonyítványosztáskor. Az is megfordult a fejemben, hogy én ezt megérdemlem-e, vagy hogy ez mások szemében mit jelent majd. Van, aki jó szívvel, őszintén tud gratulálni, de akad olyan is, akiben ez inkább egy távolságtartást indít el.

Tapasztaltál ilyet?

Igen. Az ember bonyolult szerkezet.

Az tényleg megfordult a fejedben, hogy megérdemled-e?

Igen. De ez minden egyes díjnál így volt korábban is. Először mindig magamban elgondolkodom, hogy tényleg érdemes vagyok-e rá. Amikor anyukámnak mondtam, hogy mi a helyzet, rám nézett, és még mielőtt megszólaltam volna, csak ennyit mondott: Megérdemelted. Haha, szinte látta a millió kérdést a fejemben. Jól ismer. Nagyon érdekes ez, még mielőtt bekapcsolna az agyam, már megjelennek a fejemben a kérdőjelek.

Az ünneplés mellett munka is bőven jutott márciusra, múlt héten volt a legújabb premiered, Szente Vajk rendezésében A séf, a Játékszínben. Milyen karaktert játszol a darabban?

Ez egy őrületes vígjáték, stílusában a középkori fárszra hajaz, amiben a főszereplő Járai Máté barátnőjét alakítom, az édesapám pedig kettős szereposztásban Szerednyey Béla és Csonka András. Felicity egy jól nevelt, eminens lány, az apja rendőrfőnök, ebből már azért rajzolódik a karakter. Nagyon jó csapat állt össze, már csak emiatt is jó szívvel ajánlom minden humorra vevő nézőnek az előadást.

Volt olyan kollégád, akivel ez az első közös munkád?

Zsurzs Katival forgattam már egy filmben, de külön jelenetekben, így végülis nem találkoztunk. Színpadon most játszunk először együtt, ahogy Gombó Viola Lottival és Sebesi Daniellával is. A többiek már régi ismerősök. Varga Ádámmal például osztálytársak voltunk az egyetemen.

Gondolom Felicity egy szerethető karakter?

Ő egy igazi álmodozó, ábrándozó, aki rendületlenül hisz a szerelem erejében. Vizionál magának egy jövőképet, amihez felépíti az adott embert. A történetben mellékszereplő, de a bonyodalmakból ő is kiveszi a részét. Egy pasztell rózsaszínes karakter, aki kicsit megbolygatja a helyzetkomikumot, de igazából nem rajta van a fókusz. Fegyelmezett, rendszerkövető, aki mélyen arra vágyik, hogy kitörjön a megszokottságból és letépje láncait.

Hasonlít bármiben hozzád?

Ezek a helyzetek a darab műfaját tekintve is abszurd szituációk. Természetesen keresi az ember az igazságát, de azért ilyen mértékű naivitással nem rendelkezem. A játékosságát azt szeretem és a közös, feszes munkát a többiekkel. Ez egy könnyű műfaj de nem azért mert könnyű megcsinálni. A nézőnek könnyű befogadni. Ahhoz, hogy minden poén megfelelően eljusson a nézőhöz, pontos ritmusra, összehangoltságra, fegyelmezett technikai szabályrendszerre van szükség.

Ez már az ötödik előadásod a Játékszínben, de másik színházakban is játszol. Hol érzed magad igazán otthon?

Hát ez egy nagyon jó kérdés! Nagyon szeretem azokat a helyeket, ahol emberileg is jól érzem magam, emiatt szeretek itt lenni a Játékszínben. Hálás vagyok, amiért a Játékszínhez tartozhatom, igazi családias légkör jellemzi, ahová jó érzéssel jár be az ember nap mint nap.  A feladataimat is szeretem. Jókat játszunk. Olykor mégis úgy érzem mindenhová tartozom és közben sehová. De talán most ilyen életszakaszban vagyok. A Játékszínben prózai előadásokban, a Budapesti Operettszínházban és a Madách Színházban pedig nagy és kisszínpadi zenés előadásokban játszhatok. Ezt még kiegészítik a saját zenei projektek. Szerencsésnek érzem magam, hogy ennyi féle stílusban alkothatok.

Nem érnéd be csak prózai munkákkal?

Nem szeretném. Fontos tartópillérem például a Mi van a zsebemben? című önálló koncertestem, amivel idén augusztus 5-én az Újszegedi Szabadtérire látogatunk. Az előadáshoz homokanimáció is készült, de Szegedre egy bővített verzióval,  vonósnégyessel kiegészítve megyünk. Pár éve, amikor ezt az egészet kitaláltam, bele sem mertem gondolni, hogy hova nőheti magát a produkció! Ez egy igazi szerelemprojekt, amibe belecsempésszük az irodalmat, becsempésszük egy kicsit a saját gondolatainkat, saját szerzeményeinket, dalfeldolgozásokat, akár a népzenét is, és ebből csináltunk egy olyan estet, amit vihetünk akár szabadtéri színpadokra is.

Többször volt szerencsém látni, hallani ezt a produkciót, és mindig azt látom a közönségen, hogy milyen sokat jelent számukra az ested. Mennyire hat ez vissza rád is?

A mi van a zsebemben? előadásokat azért szeretjük mi alkotók is, mert nekünk is egy terápia. Ez egy gyógyító folyamat. Már a próbák alatt is, mindig azt vettem észre, hogy megérkezünk valamilyen állapotban, és amikor eljövünk, akkor mindig jobb. Nem tudom megmagyarázni, de valahogy összekapcsolódunk, és hiszek a találkozásokban is, hogy nem véletlenül azzal dolgozol, akivel. Én sokat vártam erre, hogy legyen egy olyan formációm, ahova mindenki megérkezik. Mert szerintem az okokban kell, hogy legyen találkozási pont. Ezeknek a kapcsolódásoknak van jelentéstartalma, van mélysége. És mindig úgy érzem, amikor ebben a formációban felállunk, hogy valami megszületik. De legalábbis mindig erre törekszünk, és igen, ez ránk is hat.

Milyen kövek vannak még a zsebedben?

Most megint sok van. Az a típus vagyok, aki mindig azt érzi, hogy el van maradva mindennel. Nagyon sokszor nem tudok elaludni este, mert azon agyalok, hogy mit felejtettem el, vagy mi az, amit még nem csináltam meg. Próbálom mindig saját magammal felvenni a versenyt.

Ez a legnehezebb, nem?

Bizony! Van egy kiadásra váró szerzeményünk, ahhoz szeretnék készíteni egy kisfilmet, amit már fejben elképzeltem. Néha jó lenne, ha bizonyos dolgok, egyik napról a másikra meglennének.

Hány program fut egyszerre a fejedben, mennyire látsz előre?

Sok minden fut párhuzamosan, ezek között van olyan, amiről még nem lehet, és olyan is, amiről még nem szeretnék beszélni. De nagyjából jövő februárig látok előre, addig tudom, hogy mikor, hova kell mennem. Bár mindig azt szoktam mondani, hogy akkor hiszem el, ha már ott vagyok, de eddig van meg a terv és a szerződések.

Tudsz nemet mondani?

Most már igen. De ez is komoly tanulási folyamat volt, mert sokáig nem mertem. Volt időszak, amikor nem is akartam, de most már tudom, hogy ez a saját magam érdekében elengedhetetlen. Kellett húznom egy határvonalat, mert nagyon sok olyan felkérés van, amit szívesen vállalnék, de azt már sokszor abból az időből tudnék csak elvenni, amit a családommal töltenék. Nekem nagyon fontos a családom, fontos, hogy ne csak pillanatokat, hanem tartalmas időt töltsünk együtt. A családom, a szeretteim az én védőhálóim, akik ezen a sokszor hullámvasúthoz hasonlító pályán megtartanak. Otthon, velük tudom talán csak igazán elengedni magam, és rájuk mindig számíthatok. Az például már nagyon fullasztó, hogy itthon szinte mindenbe belekúszik a politika, amitől az emberek elfordulnak egymástól, bezárkóznak, vagy ami a legrosszabb, fröcsögnek, egymást bántják.

Mi kapcsol ki, mivel töltődsz, ha nem kell dolgoznod?

Most, amikor otthon voltam Ajakon, legszívesebben egy hónapig maradtam volna. Nagy kedvem lenne elutazni, de sajnos erről most csak feltételes módban tudok beszélni. Mostanában azt vettem észre, hogy az esik legjobban, ha csak úgy vagyok. Csendben és nem gondolni semmire. De sajnos ezt a legnehezebb, nem is igazán emlékszem, hogy mikor volt ilyen utoljára. Mert mindig kitöltöm valamivel az időmet. Nem feltétlenül önszántamból, inkább kötelezettségből. A hétköznapi feladatokkal eléggé hadilábon állok, folyamatosan elmaradásban vagyok a számlabefizetésekkel, így mindig valamiben utol kell érnem magam.

Ha „nyernél” egy hónap szabadságot, hova utaznál?

Indiába. Aztán megcsinálnám az El Caminót, mondjuk a portugál szakaszt. Skócia is rajta van a bakancslistámon, de biztos, hogy otthon, a családdal is sokat lennék.

Szerep van a bakancslistádon?

Igen. Szerepálmom nem igazán van, de olyan, aminek nagyon örülnék, olyan van. Hiszek abban, és egyre gyakrabban tapasztalom is, hogy a vonzás törvénye nálam elég jól működik. Ha valamit szeretnék, és sokat  gondolkodom rajta, akkor előbb-utóbb be is vonzom. Remélem, ez a jövőben is így lesz!

Kiemelt kép: Gubik Petra (fotó: Jávorka Sarolta)