„Próbálok egy brandet létrehozni, hogy az olvasók azért forduljanak a könyveimhez, mert látják a nevemet a borítón” – Interjú J. D. Barkerrel

Korunk egyik legnépszerűbb szerzője J. D. Barker szeptember végén Budapestre látogatott, hogy a PesText Fesztivál keretén belül mutassa be legújabb, Zárt ajtók mögött című regényét, amely itthon az Agave Könyvek gondozásában látott napvilágot. A könyvbemutatóra és a dedikálásra a pénteki napon került volna sor, de egy járat törlése miatt végül a találkozásra a magyar olvasókkal csak szombaton délután került sor. Az amerikai sztáríróval szombaton délelőtt beszélgettünk. 

Eredetileg az lett volna a kérdésem, hogy hogyan érezted magad a tegnapi könyvbemutatón és milyen érzés volt találkozni a magyar olvasókkal, de az élet ismét bebizonyította, hogy ő a legjobb forgatókönyvíró. Ebből is születhetne egy thriller, nem? Az író egy másik országba utazik, de törlik a járatát, ezért két napig egy idegen országban ragad.

Ez így sokkal félelmetesebben hangzik, mint ami ténylegesen történt velem. Egész egyszerűen reggel kaptam egy SMS-t, hogy törölték a járatomat, de másnapra sikerült foglalnom jegyet. Ez természetesen a szervezők részéről is nagyfokú rugalmasságot követelt meg, újra kellett szervezni az egész programot. De az az igazság, hogy mindig idegessé válok, ha el kell otthonról jönnöm. Otthon dolgozom, otthon élek – sőt, annyira ritkán hagyom el a házamat, hogy elég háromhavonta tankolnom. Amikor egy másik országba utazom, az nálam egy teljesen más dimenziója a félelemnek. Ha valóban egy idegen helyen ragadnék, az megrémítene. Tudod, mi, amerikaiak igazán lusták vagyunk, egyetlen nyelvet beszélünk, az angolt, itt viszont úgy tűnik, hogy mindenki legalább kettőt ismer. Ez máshol is így van, és ilyenkor mindig rájövök, hogy mi egy burokban élünk, bárhol máshol elveszettek lennénk. De az, hogy itt vagyok Budapesten, igazán felemelő érzés, gyönyörű ez a város.

Legújabb regényed, a Zárt ajtók mögött ötletét is az élet adta, vagyis, hogy a mobiltelefonok mindent tudnak rólunk. A regényben bemutatott világtól szinte már csak egy lépésre vagyunk. Mennyire tartod aggasztónak ezt a helyzetet?

Nagyon is annak tartom. A feleségem sok ingatlant vásárol, egyszer Georgiában vettünk egy házat, aminek hét fürdőszobája volt, és ezeket kellett felújítanunk. Vacsora közben csak beszéltünk erről a tervünkről, majd a telefonunk és a számítógépünk folyamatosan feldobálta a BathFitters nevű cég – akik vállalják, hogy egy nap alatt megcsinálják a fürdőket – reklámjait. Jobban utána néztem a dolgoknak, és rájöttem, hogy ha be van kapcsolva a telefonod, akkor 0-24-ben hallgatnak téged, és a beszélgetésekből kiragadnak egy-egy kulcsszót, ami megy egy adatbázisra, amit a reklámcégek arra használnak, hogy megcélozzák az embereket. Itt az asztalon most négy telefon van, hozzájuk sem érünk, de így is hallgatnak minket. A nagyvállalatok abból nyerik a profitot, hogy mi most itt beszélgetünk. Ez eléggé félelmetes, és szerintem mindenkinek félnie kellene tőle.

De a mi életünket is nagyban befolyásolják a mobiltelefonok és a technológia, nem?

Igen, szerintem teljesen megváltoztattak minket – jó és rossz irányba egyaránt. Mára mindannyian áldozatokká váltunk: ha egy nagyvárosban sétálsz az utcán, semmi mást nem látsz, csak a telefont bújó embereket, akik azt sem tudják, hova mennek pontosan. Vagy vegyünk egy asztaltársaságot: az emberek ahelyett, hogy egymással beszélgetnének, inkább üzengetnek: képeket küldözgetnek egymásnak, chatelnek, a telefon ma már a beszélgetés szerves részét képezi. Ezáltal viszont elfelejtjük, hogyan is kell igazán kapcsolódni egymáshoz. És azt hiszem ez csak sokkal, de sokkal rosszabb lesz, ahogy haladunk előre az időben. Mondok is egy példát: itt van a napszemüvegem, ami egy okos szemüveg, a Facebook gyártotta, nemsokára piacra is kerül. Van benne kamera, képeket, videókat, sőt még hangfelvételt is tud készíteni. Hamarosan pedig arra is képes lesz, hogy valós időben tolmácsoljon. Ha mindketten viselnénk, te beszélhetnél magyarul, én pedig angolul, de mindketten a saját anyanyelvünkön hallanánk a válaszokat. Ez megint egy lépés afelé, hogy távolabb vigye az embereket egymástól.

Vagy éppen közelebb, nem? Hiszen ebben van valami csodálatos is.

Valóban, csodálatos is egyben. Ráadásául annyira egyedi és hasznos, hogy akkor is használni fogjuk, ha közben maga a működése nagyon félelmetes, mivel sokkal könnyebbé teszi az életünket.

A modern technológia egyik vívmánya a mesterséges intelligencia, amely a könyvekre, az írói munkára is hatással van. Ez is egyszerre fantasztikus és ijesztő, hogy komplett forgatókönyvek, regények is születhetnek így. Íróként te hogyan vélekedsz a mesterséges intelligenciáról?

Igazság szerint szeretek vele néha játszani, mert teljesen lenyűgöz. De jelen pillanatban regényt még nem tud írni. Meg tudja próbálni, de az AI csak azt tudja megtenni, ami már megtörtént, csak azt tudja megírni, amit már megírtak. Nem képes kreatívan gondolkodni. Az igazi probléma akkor kezdődik, ha odáig jutunk, hogy teljesen új dolgokat hozzon létre, saját ötletekkel. Néha meg szoktam kérdezni a ChatGPT-t, hogy mi legyen a következő lépés a regényemben, de mindig olyan választ ad, amit már valaki megtett következő lépésként, mivel egy adatbázisból dolgozik. Több könyvet is írtam már James Pattersonnal, és őt is meg szoktam kérdezni, hogy milyen irányba menjünk tovább. Na, neki olyan őrült és abszurd ötletei vannak, ami biztosan senki másnak nem jutna az eszébe. Ami még megkülönböztet minket az AI-tól, hogy nekem íróként megvan a saját hangom, ami vonzza az olvasókat. Nem hiszem, hogy a mesterséges intelligencia ezt valaha is tudná utánozni. Azt el tudom képzelni, hogy egyszer megtalálja a saját hangját, ami akkor már valóban probléma lesz. Ez talán 3-5 év múlva be is következik, ijesztően gyorsan fejlődik a technológia.

Térjünk rá az emberekre. A Zárt ajtók mögöttben te magad is írod, hogy az emberből a legállatiasabb ösztönök képesek előtörni, mindent a szex és az erőszak ural. Valóban ilyenek lennénk?

Azt hiszem, nagyon mélyen, a gyökereinkben igen. Mondok egy példát. Floridában nőttem fel, ahol előfordult, hogy 3-4 hétre elment az áram. Az emberek elkezdtek visszafejlődni, néhány nap múlva már egymástól loptak, és egyre inkább előtérbe kerültek az állatias ösztönök. Képesek vagyunk visszamenni odáig, amikor még nem volt fejlett a kultúránk. Próbálhatunk úgy tenni, mintha nem, de igazából ez a helyzet.

A regényben egy házaspár a szexuális életük fellendítése érdekében egy applikációhoz fordul. Közülük Brendan lesz az első, aki ki akar szállni a játékból. Miért a férfi mellett döntöttél, hogy ő legyen az, aki abba akarja hagyni?

Nem volt különösebb oka vagy szándékosság, egyszerűen úgy éreztem, hogy ennek így kell lennie. Amikor írok, akkor a cselekményt filmként látom magam előtt, nekem csak annyi a dolgom, hogy ami történik, azt papírra vessem. Amikor új történetbe kezdek, általában a szereplőket alkotom meg leghamarabb. Ennél a regénynél is sokkal hamarabb megvolt már Brendan és Abby karaktere, mint maga a sztori. Mindent tudok róluk: hol dolgoznak, hogyan kezelik a problémákat – úgy ismerem őket, mintha valóságos alakok lennének az életemben. Így bátran bele merem őket helyezni különböző szituációkba, mert tudom, hogyan fognak reagálni. Azt is tudom, hogy mit rendelnének, ha elmennék velük vacsorázni. De hogy a kérdésre is választ adjak: azért, mert Abby sok szempontból is erősebb személyiség, mint Brendan.

Abby íróként úgy érzi, elakadt az írásban, nincs ihlete, aztán az applikáció alapján rekordsebességgel kezd írni. Azt tudjuk, hogy a Zárt ajtók mögött ötlete honnan jött, de általában honnan merítesz ötleteket?

Szó szerint bárhonnan. A telefonomon van egy jegyzetfüzet, és mindig, ha támad egy ötletem, ami kicsit is kapcsolódhat bármely sztorihoz, rögtön lejegyzem ide. Mielőtt elkezdtem írni a Zárt ajtók mögöttet már volt egy dokumentum Brendan és Abby címen, ami csak karakterleírásokat tartalmazott. Aztán jött a fürdőszobás beszélgetés a feleségemmel, ami megadta a sztori alapját. A regény másik hősei, Rómeó és Júlia is régóta várakoztak a jegyzeteim között, de egészen addig nem voltak a sztori részei, amíg nem kezdtem ténylegesen is írni azt. Írás során éreztem, hogy valami hiányzik, és valahonnan eszembe jutottak ők. Meg is volt a tökéletes kapcsolódás. Szóval ezekből az ötletmorzsákból jön létre a végső változat.

Hogyan kell elképzelni a mindennapjaidat, amikor írsz?

Iszonyatosan unalmasak! (nevet) A legelső regényemet teljesállás mellett írtam: ha volt egy kis szabadidőm, vagy álltam sorban a szupermarketben, akkor írtam. Most már főállású író vagyok, csak ezzel foglalkozom. Reggel hétkor felkelek, bemegyek a munkahelyemre, ami azt jelenti, hogy az emeletről lemegyek a földszintre, útközben iszom egy kávét. Kb. 2-3 ezer szót írok naponta, általában 11 órakor fejezem be, csak utána kapcsolom be az internetet. Ilyenkor válaszolom meg az e-maileket, foglalkozom az üzleti ügyekkel, a szerződésekkel – ezt a részét nagyon nem szeretem a munkámnak. Ha csak az írással foglalkoznék, azt imádnám, de sajnos ezt nem tehetem meg. 15 órakor fejezem be a munkámat, utána elmegyek futni. Egy szigeten lakunk, azt szoktam megkerülni, ez nagyjából 4 mérföld (kb. 6,5 km – A szerk.). A nap további részét a feleségemmel és a lányaimmal töltöm. És ugyanez a menetrend másnap is. A munkám ilyen szempontból annyira monoton, hogy a legtöbb esetben azt sem tudom megmondani, milyen nap van.

Öt regényt írtál közösen James Pattersonnal, Dacre Stokerrel pedig egyet. Hogyan kell elképzelni a közös munkát?

Mindenkivel más. A titok, hogy ismerned kell azt az ember, akivel együtt dolgozol. Tudnotok, kell, hogy kinek mi az erőssége. Ez olyan, mintha két szakács ugyanazt a reggelit akarnál elkészíteni, de az egyik a tojáshoz ért jobban, a másik a szalonnához. Én azért szeretek társszerzőkkel dolgozni, mert új lendületet kapok tőlük. Én is hozok egy ötletet, ő is hoz egyet, és ebből a kettőből születik meg végül egy teljesen új, önálló regény. Egy hónap múlva fog megjelenni a Heavy Are the Stones című regény, amit Christine Daigle-lel közösen írtam. Ő egy neuropszichológus, és ezt a tudását remekül bele tudtuk építeni a cselekménybe. Egészen más az, ha magadtól nézel utána bizonyos dolgoknak, mintha egy igazi szakemberrel dolgozol együtt. Ennél értékesebb nincs. Az olvasók is olyan könyveket szeretnek olvasni, amik különböznek egymástól, amik tudnak valami újat mondani, és az ilyen kollaborációk gyakran szülnek új dolgokat.

Te magad is több műfajban alkottál eddig: írtál már krimit sorozatgyilkosokról, thrillert terroristákról, természetfeletti horrort.

Igen, és imádok is több műfajban írni. Ha a kiadómon múlik, most is ontanám magamból A negyedik majom-típusú regényeket, ugyanazt a történetet írnám újra és újra, csak különböző stílusban. De ha így tennék, elég hamar elunnám az írást, és valószínűleg az olvasók is unni kezdenék. A kiadók üzleti szempontból nem kedvelik a változatosságot, szeretik ugyanazt a produktumot kapni, mert azt már tudják, hogyan lehet eladni, meg lehet jósolni, mekkora sikere lesz. Én viszont próbálok egy brandet létrehozni, hogy az olvasók azért forduljanak a könyveimhez, mert látják a nevemet a borítón, a sztori ebből a szempontból csak másodlagos. Hiszem, hogy hosszútávon ez a működőképes.

Sokunkat foglalkoztat a kérdés, ahogyan engem is: hogy állnak a regényeid film- és sorozatadaptációi?

Jelen pillanatban nyolc regényem filmes előkészülete zajlik, de az utóbbi évek nem voltak jó hatással a filmiparra. Először jött a Covid, majd az írósztrájk. A Zárt ajtók mögött viszont, úgy tűnik, sínen van: már azelőtt opciózták a filmjogokat, hogy a könyv megjelent volna. Van egy olyan érzésem, hogy ez lesz az első, amit látni fogunk! (nevet)

A Hívás és a Zárt ajtók mögött megjelenése között három év telt el. Mi lesz a következő önálló regényed? A Zárt ajtók mögött utószavában azt ígérted, arra már nem kell újabb három évet várni.

Igen, most is írok önállóan könyvet, sőt, már négy készen is van, csak ezeket még nem adták ki, de szép sorban érkezni fognak. Nagyon sokan kérték, hogy térjek vissza a 4MGY-trilógia világába, így hamarosan jönni fog egy előzménytrilógia is. Valószínűleg jövőre jelenik meg az a regényem is, amely a legijesztőbb mind közül, amit valaha írtam. Ennek a megírása négy évbe telt, mert tényleg annyira félelmetes, hogy nekem is félre kellett időnként tennem. De nagyon várom már, hogy kijöjjön, kíváncsi vagyok, mit fognak szólni hozzá az olvasók.

Kiemelt kép: J. D. Barker (Fotó: Dayna Barker)