Premier és gyermekzsivaj a Harlekin Bábszínházban

Az egri Harlekin Bábszínházban kedden két előadást is volt lehetőségem megnézni. Délelőtt Szabó Attila művét, a Motyó király birodalmát játszották, délután pedig egy premiert láthattam, Shakespeare Othellóját beavató színházi változatban.

Motyó király birodalmára egy csapat óvodás kíséretében ültem be, akiknél őszintébb közönséget kívánni sem tudna az ember. Az előadás idén január 26-án debütált a stúdiószínpadon Szűcs Réka rendezésében. Motyó király (Zádori Szilárd) a fogyasztói társadalom tökéletes mintapéldánya: csak gyűjti és gyűjti a haszontalan tárgyakat, hogy aztán a kínosan rendezett fiókokban porosodjanak. Egész birodalma egy tollal rajzolt környezet, sehol egy szín vagy kósza vonal, minden a helyén van, egy centivel sem odébb. A király minden nap 5 óra 55 perckor kel, és óraműpontossággal viszi végig napirendjét. Ha éppen nem kacatokat gyűjtöget, akkor leltározza a felhalmozott tárgyakat. Az egyetlen ember, akivel találkozhatna a nap folyamán, az a postás, de még előle is inkább elbújik a szekrény mögé. Történetét Pancsaréti Emese (Mészáros Pancsa) játékos mesélésén keresztül ismerjük meg, aki harmonika játékával is elbűvöli a nézőközönséget.

Egy nap Motyó királyon egy fiatal lánynak megesik a szíve: Kekeci Marika (Szűcs Réka) azt szeretné, ha a tárgyak helyett emberekhez kötődne a király, és végre valóban boldog lenne – és bizony ne csak a saját, zárt világában. Körmöc, a kis szőrmók báb formájában berobban a rendezett, kifakult világba és a feje tetejére állítja azt. Szépen lassan kihúzza Motyó királyt a szürkeségből, otthona megtelik élettel. A féltett tárgyak már nem csak porfogók, hanem játékszerek, és minden színesbe borul. Az előadás további szereplőit Bencze Mónika játssza, a bábokat, díszleteket és jelmezeket Csonka Erzsébet tervezte, a dalokat pedig Zádori Szilárd szerezte.

A gyerekek – alig lehettek többek 4-5 évesnél – olyan koncentrált figyelemmel nézték az előadást, hogy bármelyik nagyhírű budapesti kőszínház megirigyelte volna. Hangos kacajuk néha még a zenét is elnyomta, és bátran nyilvánítottak véleményt egy-egy szereplőről: vicces vagy netán éppen kissé bolond, és ha Motyó király rossz döntést hozott, nemtetszésüket sem tartották magukban. Ugyan az előadás elsősorban gyermekeknek szól, de nekünk, felnőtteknek sem ismeretlen a „Motyó király effektus”. A kényszeres gyűjtögető, az ember, aki inkább tárgyakkal veszi körbe magát, minthogy egy másik élőlényhez hozzá kelljen szólnia. És jaj annak, aki be mer merészkedni ebbe a birodalomba, ahol csak annak van helye, ami néma és teljes mértékben felesleges. De milyen keretek között szólhatunk bele valakinek az életébe? Felbolygathatjuk-e azt teljesen pusztán azért, mert mi úgy ítéltük meg, boldogtalan? Persze Marikát csakis a legjobb szándék hajtja, hogy segítsen a királynak, de őt senki nem kérte fel erre a feladatra. Mi van akkor, ha valaki nem akarja, hogy megmentsék? Ezekre a kérdésekre keresi a választ a Motyó király.

A délutáni előadás egy klasszikus, Shakespeare Othellója volt. Itt már nem óvodások töltötték meg a sorokat, hanem gimnazisták és egyetemi hallgatók jöttek el a premierre. Ez nem egy hagyományos, hanem egy beavató színházi változat, amellyel majd iskolákba fognak látogatni a művészek. A 17. századi dráma a féltékenységet, az idegenséget és a gyűlöletet állítja középpontba. Az idegen mór elveszi a szép Desdemonát, de Jago ármánykodásának köszönhetően a féltékenység elveszi az eszét, a hazugságokat valóságnak hiszi, és képes elpusztítani mindent, ami valaha kedves volt neki.

A színdarab rendezője a színház igazgatója Éry-Kovács András. A bemutatón jelen volt a darab fordítója is, Márton László, aki annak idején 2009-ben készítette el a fordítást a Vígszínházi bemutatóra. Mielőtt elkezdődött volna az előadás, pár szóban beszélt is a fordításról. Hiszen egy Othellónak már annyi változata létezik, miért van szükség egy újabbra? Miért van az, hogy míg például Kosztolányi versei időtlenek, addig a fordításai kissé porossá válnak az évek múlásával? Éppen ezért van szükség rá, hogy maira formálják a szöveget, könnyen befogadhatóvá tegyék, és hát az sem utolsó szempont, hogy a színészek könnyedén tudják mondani azt.

Az előadás ugyan most a színházban játszódott, de a díszlet már egy tantermet idézett. Négy iskolai pad állt a tér közepén, három oldaláról két-két szék fogta körbe, a  negyedik oldalon a nézőtér helyezkedett el. A szereplők nagyon jól kihasználták a teret, végig mozgásba maradtak, hiába voltak csak négyen a színpadon, néha kész tömegnek tűntek a maszkos karakterek. Merthogy az Othellót nem bábokkal játsszák a színészek, hanem álarcokkal– és nem egy egész hadtest, csupán négy színész. A maszk megfosztja őket attól, hogy saját arckifejezéseikkel adjanak át érzelmeket, ez a feladat most az álarcra, a testmozgásra és a beszédre hárul. Minden színész két szerepet formál meg, Herein János Othellóként és Rodrigóként lép színpadra, Szilner Olivér Jagót és Brabantiót játssza, Szabados Böbe Desdemona és a Dózse arcát ölti magára, míg Bábinszki Ágnes pedig Emilia és Cassio párosát hívja életre – amely kombó talán a legnagyobb kihívás mind közül.

A maszkok – amelyek Csonka Erzsébet és Kaló Attila munkái – a lehető legpontosabban fejezik ki a mögöttük lévő embert. De van egyvalaki, aki nem valódi arcát mutatja a külvilág felé – Jago az egyetlen szereplő, aki felfedi előttünk kegyetlen valóját, leveti álcáját, hogy kaján mosollyal biztosítson minket arról, ki irányít itt valójában. Ő az egytelen, aki látja a körülötte lévők gyengeségeit, és pontosan tudja, mikor melyik szálat kell rángatnia. Erre a marionett báb-szerűségre a legjobb példa Rodrigo, akinek szíve Desdemonáért lángol, és mindenre képes, hogy a mórt félreállítsa. Mozgása, hanglejtése egy sodródó bábra emlékeztet, akit Jago szavaival kedvére-kényére irányít – kétségtelenül ő az előadás főszereplője, hiába Othello a címe.

Ugyan ez a darab több, mint 400 éve íródott, de mondanivalója éppúgy érvényes ma is. Shakespeare felsorakoztatott karakterei ma is szembejönnek az utcán. Mindannyian találkoztunk már Jagóval, akit inkább szeretnénk elkerülni. Az előadás végén – éppúgy, ahogyan majd az iskolákban is lesz – a diákok kérdezhettek, beszélgethettek az alkotókkal. Az Othello mélységeit tovább boncolgathatták, bepillantást nyerhettek a darab mögötti koncepcióba, az előadás nehézségeibe és kihívásaiba is.

Kiemelt kép: Othello (fotó: Harlekin Bábszínház)