Pótolhatatlan személyesség – Kritika A menedék című előadásról

Óriási fal választja ketté a Trafó szürkébe öltözött nagytermi színpadát. A Juhász Nóra tervezte látványban fényforrást csak a két oldalon elhelyezett LED asztaloktól, színeket pedig a fal közepén kivájt kockából várhatunk, már ha nem takarja el éppen az egyenletesen fel-le mozgó függöny. A kocka világa Nether, azaz a virtuális Menedék. A tér többi része pedig a világunk. „Az a hely, ahol meg kell tanulnunk létezni” – hangzik el Morris nyomozó szájából a TÁP Színház előadásában. 

Vajdai Vilmos Szerb Antal klasszikusa, az Utas és holdvilág után most Jennifer Hailey díjnyertes drámáját vitte színpadra. A legjobbkor, hiszen mikor is gondolkodnánk el a virtuális valóságban zajló események súlyáról, a felhasználók és kihasználók felelősségéről, ha nem az internettel és szorongással teli pandémiás időszak után? Az olykor hipnotikus hatást keltő zenei világnak is köszönhető, hogy az előadás remekül egyensúlyoz a valóság és a virtualitás között. Teszi mindezt hús-vér színészekkel, fizikai térben, csupán videóinstallációk felhasználásával.

A történet egyik főszereplője Nether, azaz a Menedék, amely egy exkluzív módon kimunkált virtuális világ. Használói azok az avatarok, amelyek mögött az „úgynevezett” életben boldog vagy boldogtalan, szeretetre éhező vagy a fáradt gőzt kiengedni vágyó, egyszóval hétköznapi emberek bújnak meg. A női karaktert mozgathatja férfi, és lehet fordítani is a képzeletbeli tabulátoron. Bár a színlapon a közeljövőben játszódó cselekmény szerepel, most, ahogyan írom ezeket a sorokat, talán a Menedék-szerű helyek már jelen idejűvé is váltak.

A kétórás előadás során a Nethert életre hívó Sims arrogáns, lekezelő, kissé pökhendin viselkedő teremtőből a szemünk előtt válik megtört, kétségbeesett emberré, aki maga is csak figyelemre és szeretetre vágyott a hely létrehozásakor, hatalmi úton. Hajduk Károly ezzel az alakításával is bizonyítja, hogy az egyik legsokszínűbb, gazdag eszköztárral rendelkező színész. 

Hajduk méltó párja volt a végig decens, hidegen kimért, jó dinamikákat felvonultató Morris nyomozó, akinek célja, hogy egyszer és mindenkorra leállítsa a Menedéket működtető szervert. Józsa Bettina szerepéből adódó hivatalossága akkor lágyul meg kissé, amikor a nyomozás során a virtuális térben sorra eltűnt kislányokról faggatja Simst. Jót tesz a karakternek a kemény rendőri attitűd finom árnyalása. Józsa jó partnernek bizonyul a másik kihallgatott mellett is. Egy felhasználó, a gyámoltalan Doyle – Terhes Sándor alakításában – egyszerre idegesítő és szánni való. E kettősséget végig őrzi Terhes karaktere, olyannyira, hogy csak a végén esik le, aminek a végén kell leesnie. A csavar. Ráadásul dupla.

A menedéket reprezentáló kockában történik minden lényegi esemény, ezért is helyezkedik el kiemelten a térszerkezet közepén. Ezért ez a pont a legvilágosabb a folyton megkötött sorrendben ugráló fénydramaturgiában. Míg a LED-asztaloknál történik a kihallgatás, addig felváltva, flashback-szerűen elevenedik meg Sims és Doyle vallomása a virtuális térben. Netherben találkozunk Papával, Sims avatarjával – Hajduk újabb kaméleonszerű, kiváló átalakulása – és a nyomozás középpontjában álló, Papához ragaszkodó, eltűnt kislánnyal, Irisszel. Vitárius Orsolya néha túlgesztikulálja az ártatlan, bájos kislány szerepét, ám amikor elengedi magát a színpadon és nem „agyból játszik”, őszinte és hiteles alakítást nyújt.

Vizuálisan és a játék szempontjából is kifizetődő a kicsi Vitárius és a magas Lestyán Attila párosa a kockában. Lestyán rejtélyes, ravasz Mr. Woodnutja passzol a naiv kislány avatarhoz. Ahogyan a Mr. Woodnut nevű avatar is passzol az ezerarcú fiatal, tehetséges színészhez, akinél sohasem tudhatjuk, mikor beszél komolyan. Igazi clown-típusú karakter, ami a virtuális világ és a valóság összemosódásával foglalkozó előadásban áldásos tulajdonság.

Amiként Hód Adrienn közreműködése is az: az egyszerű, ugyanakkor kifejező táncbetétek szuggesztíven aláhúzzák mindazon dilemmákat és kétségeket, amelyeket nehezen fogalmaz meg az előadás során, mindinkább csupán érez a néző.

Annyiban kénytelen vagyok lelőni a poént, hogy a sokféle művészetet felvonultató előadásban sikeres lesz végül a nyomozás. A szervert lekapcsolják, Hajduk és Terhes pedig a videóinstallációktól és virtuális effektektől megszabadított kockában Kareszként és Sanyiként ül a padon. Beszélgetnek, nevetnek, beszólnak egymásnak. Emberi lezárása egy művilágnak. Mindegy, hogy létezik-e Menedék vagy nem, tökéletesen kimunkált-e az avatarunk, vagy talán mi magunk azok vagyunk-e, és az is mindegy, hogy hány pontot vagy lájkot szerzünk az online térben. Legalább egy személyes kapcsolatra mindannyian vágyunk. A személyességet, a tekintetek összekapcsolódását a virtualitás sohasem fogja pótolni. Feltételek nélküli, tiszta kapcsolatokat szeretnénk, melyek által igazi, valós menedékre lelhetünk. Vajdai Vilmos rendezése színes, üde és vagány darab a Trafó repertoárján egy olyan gondolatfelvetésről, amelyről nem csak A Menedék című előadáson és nem csak a Trafó közönségének kéne elgondolkoznia.

Kiemelt kép: Jelenet A menedék című előadásból (Fotó: Déri Miklós)