Milyen kreatív folyamatokat indíthat el egy álom és egy országgyűlési választás? Hogyan tud megküzdeni egy különleges előadás színpadra állításával egy fiatal, csupán filmes tapasztalattal rendelkező rendező? Miért tökéletes választás az előadás helyszínének egy föld alatti bunker? Ezekről a kérdésekről beszéltük Andella Mirtill-lel, a TIM Stúdió együttműködésében megvalósuló Elnyelt rezgések utóélete írójával és rendezőjével.
Hogyan kerültél kapcsolatba a TIM Stúdióval?
A diplomafilmemben (ami a Mint egy Haiku címet viseli) Mészáros Blanka játszotta az egyik főszerepet, aki a TIM Stúdióban is tart tréningeket. A Stúdió vezetője, Martin kérte el a kontaktomat, miután látta a filmet. Kezdetben a munkáinkról konzultáltunk, ami aztán barátsággá épült, és olykor fel-felbukkantam a Stúdióban megnézni a próbafolyamatokat. Martin aztán az év elején felkért, hogy rendezzek egy darabot a stúdióban, amiben Hesz Maya és Miklós Franciska meg tudnák mutatni magukat.
Miben más a filmrendezés és a színházi rendezés? Milyen kihívásokkal szembesültél, és miket tudtál átemelni, beépíteni?
Rendezésben nem túl nagy a különbség. A próbák ugyanúgy zajlanak, mint egy film előkészítésénél, ennek során kitaláljuk, hogy hogyan mozogjanak a szereplők a térben, így jutunk el egy olyan jelenetig, aminek van tempója, fókusza, és a színészek tisztában vannak a motivációikkal. Filmen ehhez az is hozzáadódik, hogy bizonyos perspektívákból látunk, így egy kinézésnek, mozdulatnak fontos, hogy adott iránya legyen. Az előadásnál viszont az a fontos, hogy a cselekvés és a színész játéka minden nézőnek egyformán érhető legyen, bárhol is üljön és bármilyen szögből is lásson. Írásban sokkal nagyobb a különbség, főként a folyamat elején. Itt idő- és helyszínugrásokat kezdtem alkalmazni, és visszaolvasva érzékeltem, hogy ezeket a színpadon nehézkes, praktikátlan lenne megvalósítani. Ennek ellenére mégis úgy alakult a történet, hogy a két szereplő más-más térben tartózkodik kezdetben, és csak a rádióadás köti össze őket. Így megoldást kellett találnom arra, hogy hogyan lehetne párhuzamosan exponálni a színpadon a két szereplőt, hogyan lehetne térbeli ugrások nélkül elszórni az információkat a hátterükről. Ez kezdetben kihívás volt, mert gondolatban ezt egy szimpla vágással elintéztem, így a papíron ennek mindig ellene kellett dolgoznom. A színészekkel való munkát teljes mértékben átemeltem a filmes tapasztalatomból, ugyanúgy improvizációs próbák futottak az írási folyamat mellett, így esetleges, különös mondatok is be tudtak épülni a könyvbe, amik számomra sokkal élőbbé teszik a szereplőket. Emellett egy jó struktúrát is adott ez a módszer az írásnak, nem volt olyan könnyű megrekedni a fehér lap előtt, hisz mindig volt anyag, amiből el lehetett kezdeni építeni a következő jelenetet.
Milyen tapasztalataid, élményeid voltak eddig a filmrendezésben? Kikkel tanultál a legtöbbet, amit most itt is tudsz használni?
Őszintén azt mondanám, hogy egyik projektem sem állt egy másik felett, mindegyikből sokat tanultam. Az operatőri és vágói munkáimból technikai magabiztosságot és rutint szereztem, ezt pedig bármilyen projektben hasznosítani tudom, sokat segít a tervezésnél, ha az ember már előre átlátja, hogyan lehet egy technikai megoldást beépíteni. Emellett minden rövidfilm, amit forgattam, sokat tanított a másokkal való hatékony és pontos kommunikációról, a színészekkel megtalálandó összhangról, és hogy milyen számomra a jól működő alkotói folyamat. Ez az írási folyamatban is igaz: az előző projektjeimhez képest itt egy sokkal szigorúbb rendszert alkalmaztam, határidőket kötöttem ki magamnak, az improvizációs próbák között mindig az adott jelentet írtam, és a következőt készítettem elő. Az egyetemen Enyedi Ildikótól és Gigor Attilától egy olyan alkotó attitűdöt tanultam, ami minden projektemnél az alapot adja: a transzparens kommunikáció, és az egymásra való odafigyelés. Mindig azon dolgozom elsőként, hogy a csapat jól működjön együtt, hogy mindenki komfortos legyen, valamint hogy mindenki véleményt formálhasson arról, amin éppen dolgozunk.
Honnan jött a darab ötlete?
Alapvetően ez az ötlet még a diplomafilmem előtt jött, amikor egy föld alatti térrel álmodtam. Akkor még nem akartam sci-fi irányba menni, és végül a zárt és különös hangulatú világot egy sushi étteremmel jelenítettük meg. De ez alapkoncepció azóta is foglalkoztatott, sokszor elővettem, tervezgettem. Amikor Martin felkért, éppen egy ilyen tervezési fázisban voltam. Egy rövidfilm könyvét írtam, amiben a világunk pont a legutóbbi kampányidőszakban ért véget, és csak a romok és a propagandaplakátok maradtak fel belőle. Arra gondoltam, hogy milyen szomorú lenne, ha úgy érne véget a világ, hogy nálunk ezek a plakátok vannak kirakva, és így ez a pillanat rögzülne rólunk. Így kis tanakodás után úgy döntöttem, hogy újra nekifutok a föld alatti világ építésének, és kombinálni fogom a világvégével.
Hogy történt a darab elkészítése, és mennyit változott a mű ennek során?
Az első próba előtt leszögeztem a történet főbb pontjait és elkészítettem a karakterleírásokat, valamint nagyon sok hangulatképet, hangot és zenét gyűjtöttem. Ezután a próbák során jelenetről jelenetre haladtunk. Sok jelenetben a színészek improvizációja adta az alapot, nem csak megszólalásokban, de háttértörténetben, cselekvésben is. Újra és újra átnéztem a már elkészült jeleneteket, minden elkészülőnél az egész könyvön történt egy finomítás. Az utolsó jelenet volt az egyedüli, amit előre megírtam. Izgalmas volt, hogy ott helyben találkoztak a befejezéssel a lányok. Amikor láttam az őszinte vigyort az arcukon, akkor megnyugodtam, és talán akkor hittem el először, hogy ebből a csomó szétszórt elemből egy történet állt össze. Végül sok finomítással készült el az első draft, amiben pár barátom nyújtott segítséget konzulensként, ellentmondásokra, hibákra felhívva a figyelmemet. Ezután találtuk meg a bemutató helyszínét: a Bunkert, amivel hatalmas szerencsénk volt, nagyon jól esett a nyitottság, amivel hozzánk álltak, a helyszín pedig tökéletes az előadáshoz.
Ekkor szinte újra kellett kezdeni a gondolkodást, hiszen szerettük volna teljességében kihasználni ezt a hosszan nyújtózó föld alatti teret. Újra végigmentünk a könyvön, most már fix szövegeket próbálva, kialakítva a mozgást, a tempókat, a technikai elemeket, közben párhuzamosan konzultáltunk a látványról, próbálgattuk a technikát.
Az utolsó draft már az összes helyszín adta tulajdonsággal, a finomított szöveggel, és egyszerűsítésekkel rendelkezik. Összességében a darabot gyakorlatilag többször újraírtam, de a történet váza nem változott semmit az első leszúrások óta. Amivel és ahogy feltöltjük viszont jelentősen alakult, és lassan nyerte el végleges formáját.
Mi a fő koncepció? Hogyan születik meg egy koncepció az alkotó fejében?
Egyrészt a posztapokaliptikus helyzet, másrészt a magyar lelkiállapotba való bekukucskálás. Mindkettőnek terápia jellege van számomra, az elmúlt egy évben intenzíven rápörögtem az ország emberi jogi helyzetére, és nagyon sokat csalódtam. A választások körül kezdtem el írni a szövegkönyvet, és azt éreztem, hogy elvesztettem a motivációm, nem akarok többet semmilyen szinten a politikával foglalkozni. Magam körül hasonló érzelmeket láttam, zavartságot, letargiát, egyfajta megfáradtságot. Ezért arra gondoltam, megpróbálom megnézni, milyen lenne, ha a legrosszabb forgatókönyv érvényesülne, és a világunk, ahogy most ismerjük – véget érne. Mit tennénk, mit éreznénk, mi foglalkoztatna minket? Így alakult ki a történet. Leginkább a traumafeldolgozás folyamata érdekelt engem, hogy hogyan lehet visszaszerezni a bizalmat a másikban, és úgy en bloc az emberiségben. Szerintem amellett, hogy megengedjük magunknak a gyászt és a negatív érzelmek megélését, szem előtt tartanunk, hogy akármilyen szörnyű időszakon is vagyunk túl, mindig ott a lehetőség újraépíteni az életünket. Erre szerettem volna fókuszálni ebben a történetben, hogy csupán két ember kapcsolódása mekkora változásokat tud elindítani, nem csak bennük, hanem a világban is. Én személy szerint legalábbis ezt tapasztaltam, a kapcsolataim új perspektívákat, és elég inspirációt adtak, hogy meg tudjam határozni, hogyan akarok újra tenni valamit a világért. Azt remélem, hogy ez az előadás pár izgalmas beszélgetést indít majd el. Ez lenne a cél.
Kik a karakterek, és mit mutatnak be?
A főszereplőnk Luna (Hesz Maya), akit nemcsak cselekedeteiben követhetünk, de a gondolataiba is beleláthatunk a versbetétek segítségével, ami sokszor rá tud világítani a benne lévő ellentmondásra. Ő egy olyan karakter, aki feladta az életét a bűntudat miatt, és felépített egy nagyon törékeny rendszert, amivel, azt hiszi, védheti magát. A menekülés, az új lehetőségek kizárása, önmagunk megkérdőjelezése és ostorozása azonban mérhetetlenül rombolja az életünket. Éppen ezért ebben a történetben kivezetem őt ebből a csapdából, és megnézem, sikerül-e neki helytállni a való életben. Másik szereplőnk Admira (Miklós Franciska), akinek bemutatásában az a legizgalmasabb, hogy a darab elején egyáltalán nem látjuk őt, és csak azt halljuk belőle, amit rádióadásában hajlandó megosztani. Emellett beszédstílusából egyébként is sokszor lehetetlen eldönteni, mire gondol valójában, így Lunának, és remélem a nézőknek is idő lesz őt befogadni, megérteni. Ő egy olyan nő, aki azt érzi, soha senkinek sem tudott megfelelni, és kezd ráébredni, hogy igazságtalan, ahogy bántak vele. Míg Luna története inkább a felnövésről, az övé a saját hangjának megtalálásáról szól. Bizonyos értelemben Luna szöges ellentéte, harsány, expresszív, van benne valami kéretlen. Ennek ellenére ő is csak törékenységét leplezi, csak más eszköztárral. A két nő más-más taktikákkal próbál túljárni egymás eszén. Kicsit úgy gondolok rájuk, mint két nővérre, akik folyamatosan versengenek a másikkal, és látszólag semmiben sem tudnak egyetérteni.
Milyen volt együtt dolgozni a stúdió tagjaival a darabon?
Nagyon jól esett Maya és Franciska nyitottsága. Én elég demokratikusan közelítem meg az alkotást, nem gondolom, hogy mindenkinél mindent jobban tudnék, ezért szeretek másokra támaszkodni olyan dolgokban, amikben tudom, hogy jobbak nálam. Sokakat megijeszt az, ha nem kapnak mindig konkrét utasításokat, a lányok viszont vevők arra, hogy együtt beszéljük át és próbálgassuk a karaktereket. Sokat tanulhattam róluk, hogy hogyan működnek és mire van szükségük, és ők is megismerhették az én gondolkodásomat. Azt éreztem, meghallgatnak, akkor is, ha nehezen találom a szavakat, és azt, hogy sikerült egy olyan teret kialakítanom, amiben komfortosak, biztonságban érzik magukat. Icipici csapatunk van, és mindenki több szerepet tölt be, aminek menedzselése folyamatos fejtörést okoz. Emellett mégis egy nagyobb alkotói szabadságot éreztem a filmes projektjeimhez képest. Mindenkivel azon alapszik a közös munkánk, hogy szeretnének a darabban részt venni, így nem sajnálják erre a szabadidejüket, és nem várnak érte anyagi honorálást. Utóbbiból az következik, hogy a próbák és konzultációk csak munka után jöhetnek. Mégis azt éreztem: mindannyian igyekeztünk a munkanapjaink után is száz százalékot nyújtani. Hálás vagyok mindenkinek, aki bármilyen formában a projekt részese, és nagy élmény számomra, hogy mind azért dolgozunk, hogy alkothassunk.
Milyen lesz a darab képi világa, és mi ennek az üzenete?
Igyekeztem minden egységbe valami különleges vizuális megoldást vinni, egyrészt, hogy a Bunkeren belüli helyszínek is jól elváljanak, valamint hogy a lányok laktere is mutassa a személyiségüket. A Bunker terét igyekszünk maximálisan hasznosítani, helyenként a tér mélységét, vagy a belmagasságot használjuk ki. Szinte költségvetés nélkül dolgozunk, és így muszáj volt maximális kreativitással gondolni minden térre. Igyekeztünk emellett egy olyan hangi struktúrát kidolgozni, amiben az atmoszférákkal és zenékkel folyamatosan meg tudjuk támogatni a cselekmény dinamikáját, és ahol a hangok külön jelentőséget kapnak.
Hozzá kell tegyem, hogy a legfontosabb vizuális elem már adott nekünk, és ez a tér. Egy bunkerrendszer, mint helyszín az előadás egyik fő erénye. Máshol, akár egy sima pincében nem működne a történet. Mivel a Bunker egyébként is kiállítótérként üzemel, ezt a jellegét megőriznénk, és a nézőnek szabad bejárásuk lenne a különböző terekbe, körül tudnák járni, megnézni a részleteit, kalandozni az alagútrendszerben. Fontos a szereplők lelkiállapotának megértésben, hogy mi is a bunker lakóivá váljunk. A próbák során azt tapasztaltuk, hogy az idő megszűnik, a hangok teljesen mások, és az emberen valami megfoghatatlan feszültség jön elő. Emellett az is testet fog ölteni vizuálisan, hogy a kampányidőszak alatt következik be a világvége. Remélem, hogy a tér és részletei sok beszélgetést fognak indítani az előadások után, és szeretném, ha a nézők azt éreznék, egy különleges élményben volt részük.
Az Elnyelt rezgések utóélete idén nyolc alkalommal lesz látható, további információ a Facebook eseményen érhető el.
Kiemelt kép: Andella Mirtill (Fotó: Csoszó Gabriella)