Sok zenész, több műfaj, ugyanaz a fojtogató dilemma. Számos útkereső dal — vagy, ha kegyesebben fogalmazunk, kötetlen kísérletezés — után mostanra úgy tűnik, a Carson Coma előtt végre kirajzolódott az irány, amerre a következő nagylemezével tartani szeretne. Eddig egyenlő arányban váltakozott bennük a rendszerváltó grandiózus szellem, az érett gondolatok, de a hisztis körítések, a mikroindulatok felnagyítása és a túlzóan bohém képiség is. A Purgatórium mindezt beledobta egy hatalmas, képzeletbeli húsdarálóba, és abból egy finom fasírtot gyúrt.

A keményebb, posztpunkosabb és minden szempontból bátrabb IV után mintha kissé kihunyni látszott volna a Carson Coma lángja – bár a rajongók ezt bizonyára másként látták, mégis egyfajta irányvesztettség kezdett kirajzolódni, zenei és tematikus szinten egyaránt. A negyedik lemez hatalmas ugrással szakított mindazzal, amit addig megszoktunk tőlük: már nem a bohókás, tét nélküli, tini problémákat boncolgató biztonságos világban mozgott. A sztorizgatást felváltották az igényesen megfogalmazott társadalmi, de leginkább rendszerkritikus szövegek, a retrós dallamokat pedig progresszív hangszerelés váltotta fel. A korábbi lemezeket belengő tiniszellem felnőni látszott, és dühösen csapkodni kezdett, reagálva az őt körülvevő káoszra.

A probléma ott kezdődött, amikor a lemez megjelenése és az azt követő korszak lezárása után továbbra is szállítani kellett a slágereket. Az IV. június elején látott napvilágot – éppen időben ahhoz, hogy a nyári koncertszezonban bejárathassák és túráztathassák az új dalokat. Alig egy évvel később, áprilisban már az ötödik születésnapjukat ünnepelték, méghozzá nem is akármilyen helyszínen: az MVM Dome-ban. Ez egyáltalán nem volt kis vállalás a részükről – egyrészt, mert öt éves zenekarként még mindig viszonylag frissnek számítottak, másrészt pedig távolról sem nevezhetők hiphop formációnak, amelyek egy csettintésre képesek teltházassá varázsolni egy stadiont.

Ezt a nyomást bizonyára ők is érezték, hiszen a nyári turnézások után és az MVM Dome-os koncert előtt eltelt fél évben egyáltalán nem pihentek: három új dalt is felvettek – kettőt még a szülinapi buli előtt, egyet pedig néhány nappal utána adtak ki. Témájukat tekintve eleinte nehéz volt őket hova tenni, hiszen a nagyívű, társadalmi kérdésekkel foglalkozó, tökös negyedik lemez után az ember hasonlóan markáns, de legalábbis érettebb, távolabbról vizsgálódó számokat várna. Ehhez képest a Paul McCartney halott? az összeesküvés-elméletes bohóksággal inkább játékos, mint komoly; a Frida Kahlo, Beton.Hofival közös első kollaboráció, inkább hisztisebbre sikerült, mintsem az érettség következő fokozatának; az Orrvérzés pedig egy tematikus albumon inkább töltelékként, semmint önálló, súlyos single-ként állná meg a helyét. Egyik dal sem nevezhető karakteridegennek, az IV után azonban mégsem álltak meg a saját lábukon. 

Mielőtt elkezdték volna szivárogtatni az ötödik lemezük kedvcsinálóit, kiadták az Euróvíziós Dalfesztiválra szánt, angol nyelvű Daddy Said No-t és a plusz egy (+1)-et. Előbbi egyértelműen egy funkciót töltött be – hogy bekerüljenek a válogatóba –, míg utóbbi inkább kísérletezésnek tekinthető. A plusz egy (+1) hihetetlenül izgalmas és profin összerakott zene, amelyre egy bosszantóan egyszerű szöveg került, amit lényegében csak a címben is jelzett koncepció tart össze. Halovány asszociációk, egy helyben toporgó gondolatív, és egy mantraszerűen ismétlődő motívum – ami perszejól illeszkedik a széteső, őrült instrumentálhoz, végül mégis kevésnek bizonyul az összképben.

Öt egymástól teljesen független single-re volt szükség ahhoz, hogy végre megérkezzenek az új lemez első előfutárai. Elsőként a Libikóka jelent meg, amelyről akkor még csak sejteni lehetett, hogy már az új anyagra kerül, majd az Isten, haza, család egyértelművé tette, hogy valóban közeleg az ötödik album. A címadó Purgatórium pedig már ennek az ütemezésnek a részeként látott napvilágot. Ez a három dal együtt már határozottan elkezdte felvázolni, milyen irányba kanyarodik az új korszak, így az is egyértelműbb, hogy miként kell ezekre tekinteni.

A Libikóka egyértelműen egy érettebb, nyugodtabb szemléletet közvetít, amit összhangban kommunikál a szöveg és a zene. Holott magának a libikókának a hasonlata nem csak a súrolja a sablon határát, hanem egyértelműen át is lépi azt, jóindulattal el lehet helyezni az együttes diszkográfiájában. Egyféle hidat képez a sztorizgatósabb, könnyedebb hangvételű dalaik és az IV érettsége között, a kritikus hangnem nélkül. Kicsit ilyen, kicsit olyan, de mindenképp más. 

Az Isten, haza, család címéből arra lehetne következtetni, hogy a srácok ismét bevállalósabb vizekre eveznek – ez azonban ekkor még nem történik meg. Nyitódalként lendületes, kellően áthallásos és ironikus, ami hatásosan kijelöli az album hangulatát és irányát. A folytatásra pedig nem is kellett sokat várni: múlt pénteken megjelent a Purgatórium, amelyben két rapper óriás, Beton.Hofi és Krúbi is közreműködik.

A dal azonnal belecsap a refrénbe, amely egyszerűen követhető, mégis kifejező képi világot teremt – ennek köszönhetően a sorok közötti áthallások is könnyen kibomlanak. A szöveg egy sokak számára ismerős dilemmát fogalmaz meg az itthoni közélettel kapcsolatban, mégpedig azzal az érettséggel és hozzáállással, amire az IV után vágyaozni lehetett. Nem mászik az arcodba, nem hisztis, inkább egy kívülről szemlélődő, tapasztaltabb hang szólal meg benne. Ha akarod, pontosan értheted, mire gondol a három énekes, mégsem rágják a szádba. Nem az egyszerűbb utat választják: nincs névvel való dobálózás vagy konkrét eseményekre utalás, helyette átvitt hasonlatok és sorokba rejtik a jelentést.

Üdítő és biztató látni, hogy a látszólagos céltalanság és kísérletezés időszaka után a zenekar egy olyan album felé érkezett, amelynek már most érezhetően pozitív az előszele. Egy átfogóbb koncepció kezd kirajzolódni – olyan, amely nem a régi dalok naiv nosztalgiájára épít, nem biztonsági játék, hanem az IV utáni szükségszerű lépés.

Sok más friss és befutott magyar előadó dalai mellett a Carson Coma Purgatórium című számával is találkozhattok a péntekenként frissülő POPZAJLÁS lejátszási listánkon.

Kiemelt kép: Carson Coma (Fotó: Wertán Botond)