Lynyrd Skynyrd, Hobo és az LGT besétálnak egy western szalonba. Pénteken megjelent a Selah Vie második nagylemeze, a Tovább Visz az Út, amely jóval összeszedettebb, és sokkal tisztábban kirajzolt irányt követ, mint az előző anyag. A hangzás markánsan megidézi a 70–80-as évek füstös gitárzenéjének atmoszféráját, miközben a szövegek hol kifejezetten maiak, hol pedig olyan hatást keltenek, mintha már az ötvenéves jubileumukat ünnepelnék. A Tovább Visz az Út nem csapong a műfajok között: a tapogatózás és kísérletezgetés helyett határozottan leteszi a voksát a talán leginkább western bluesként leírható stílus mellett — és következetesen ki is tart mellette.

Van a magyar gitárzenének egy olyan specifikus szeglete, ami nehezen illeszthető bele a nagy általánosságban főleg bölcsész- és alter-rockként jellemezhető irányokba. Ezeknél az előadóknál az okos szövegek, a mai témák, a világfájdalom és a bohém élet alkotta halmazból, ha nem is minddel, de legalább kettővel biztosan van közös metszet. Hangzásban leginkább indie vagy beat dallamok dominálnak, néha be-bekukkantó keményebb riffekkel, amikor igazán fáj valami. Ezek mellett pedig ott van egy egyre népszerűbb, bandák alkotta kupac, ahol elég ránézni az előadókra, elég pár másodpercet belehallgatni a zenéjükbe, és azonnal meg lehet mondani, melyik kor és melyik zenekar neve hangzott el legtöbbször a zenekar megalapítása előtti közös sörözéseken.

Moszkvatér, Otuz, Asztropapucs, habár mind kicsit máshogy, de mindannyian abból a retró dübörgő sodrású zenéből táplálkoznak, amit az LGT képviselt. Természetesen ezt a sort erősíti a Selah Vie is, akik azonban most egy határozottabb lépést tettek egy fixebb, karakteresebb irány felé. A meglehetősen eklektikus első lemezük után, a Tovább Visz az Út dobbant egyet a blues, annak is inkább a westernesebb vonulata mellett. Persze továbbra is merítenek és vegyítenek további ehhez közel álló műfajokból, a lemez fő irányát ez határozza meg: akusztikus folk dallamok, jól beékelt elektromos gitárszólók és olyan szöveg, melynek hősei – ahogy arra valamelyest a cím is utal – nem tudnak egy helyben maradni.

A lemez leginkább a nyitószámon keresztül ragadható meg. A Ne Oly Hevenyén egy tökéletesre csiszolt western nóta, akkora atmoszférával, hogy több energiát igényel nem elképzelni magad flegmán teheneket terelő, folyamatosan durcás szemöldökű cowboyként, mint hagyni, hogy ez megtörténjen. A kételyek között őrlődő főhős menni vagy maradni monológja, és viadala a józan esze és szíve között bármely korban elképzelhető – egy igazán kortalan dilemma, ami az instrumentállal vegyítve abszolút frissen idézi meg a megidézni kívánt kort és érzést, amihez persze a végső gitárszólónak is sok köze van.

Nehéz kérdés, hogy mindezek ellenére mégis mennyire lehet hitelesen életre kelteni egy olyan műfajt, ami már jó pár évtizede leköszönt. Át lehet adaptálni korunk témáira, lehet maira faragni a szöveget, lehet modernebb módon keverni, amitől a műfaj egyből túr magának helyet a szcénában, de mégis csak gyökerekben egyezik a forrással. A Selah Vie is építkezik ezekből a módszerekből, de hangzásuk és megjelenésük alapján nekik nem kiemelt céluk modern keretekbe helyezni a zsánert, ők közelebb csíráznak a gyökérhez.

A zene és a kialakuló atmoszféra egyből elragad, de ha jobban belegondolunk, egy kicsit azért játszani kell velük, hogy el tudjuk helyezni őket a jelenben, ahol már sem a blues, sem a western nem számít igazán domináns műfajnak a fiatalok körében. A műfajt azonban fantasztikusan honosították, amivel könnyedén teszik fel a hallgatók fejére a képzeletbeli cowboykalapot – a szalmaszálat viszont már nekünk kell a szánkba venni, és rágni.

Sok más friss és befutott magyar előadó dalai mellett a Selah Vie Ne Oly Hevenyén című számával is találkozhattok a péntekenként frissülő POPZAJLÁS lejátszási listánkon.

Kiemelt kép: Selah Vie (Fotó: Gaál Dániel)