Fleetwood Mac-es hangzás, bukdácsoló sorok, fülbemászó refrén – egyszer fent és egyszer lent a Carson Coma libikókája. A múlt csütörtökön debütáló szám egyszerre evez új vizek felé, miközben visszanyúl a zenekar gyökereihez. Azonban, az izgalmas, új irány hangzásvilága mögött megfáradtan kullog a dalszöveg, némán ordítva a neki járó reformokért.

Már két éve, mióta megjelent a jobb híján IV.-re keresztelt bátran újító, punkos elemekben bővelkedő negyedik lemezük. Emlékszem, hogy leesett az állam, mikor először meghallgattam az album előörseként bemutatkozó FELDOBOM A KÖVET című kislemezt. A Digitális/Analog biztonságos és kiszámítható, szellemesen sztorizgatós, könnyen értelmezhető dalai után teljesen váratlanul ért egy posztpunk dallamokkal operáló, félig egyértelmű, félig rejtett metaforák mögé bújtatott rendszerkritika. Kiválóan elővezette az album és a rajta lévő számok leendő hangulatát: fanyar és cinikus kanyart vett a srácok bohókás és ártatlannak tűnő szövegelése – olyat, ami punk lemezhez hűen kellően polgárpukkasztó, mégis illeszkedik az addigra már sziklaszilárdan kialakított brandhez. A IV. egy jól időzített, kiváló folytatása lett a korábbi lemezeken átívelő felnövéstörténetnek, melynek a következő állomása egy sokkal mérgesebb, sokkal érettebb hangzást, és egy grandiózusabb társadalmi seregszemlét követelt.

A tavasszal megjelent lemezt az elmaradhatatlan nyári koncertmaraton, majd életük első Európa-turnéja követte, áprilisban pedig az MVM Dome-ban ünnepelték 5. születésnapjukat több mint 10 ezer rajongó társaságában. Az utóbbi stadionrock apropóján három új single-t is megjelentettek. A Frida Kahlo görbetükröt mutat a magyar celebeknek, a Paul McCartney halott? egy összeesküvés-elméletekre épülő szerelmes dal, az Orrvérzés pedig a szorongásról és az irracionális gondolatokról szól. Nekem már a megjelenésükkor is nehezemre esett kontextusba helyezni a dalokat, hiszen új albumbejelentés és kirajzolódni látszó irány híján nem tudtam mihez viszonyítva értelmezni a dalokat. Míg első találkozáskor a Frida Kahlo úgy tűnt az IV. nyomdokaiba lépve egy újabb szemszögből vizsgálja rothadó társadalmunkat, sokadik hallgatás után mégis inkább egy toporzékoló kisgyerek hangján szólal meg a negyedik albumban gyakran szereplő érett kamasz helyett. A Paul McCartney halott? az egy lemezzel korábbi tét nélküli, bohókás szövegeket idézi, míg az Orrvérzés szokatlanul komoly vizekre evez a feloldás nélküli halálfélelem miatt. Mind témaválasztásban, mind hangulatban merően eltérő a három szám egymástól, így nem csak egymás mellett, de a Carson Coma diszkográfiájában is nehéz őket elhelyezni. A dalok tárgya nem idegen, de a köret nélküli tálalás meglehetősen az.

A három számot egy hosszú kihagyás követte, majd 2024 szeptemberében ismét új kislemezt dobtak ki Plusz egy (+1) címmel. Izgalmas dzsungeles lüktetés, a végén pedig riddimbe hajló megőrülés. De míg a megzenésítés kellően tökös és hihetetlenül újító, a szöveg lecsorog dallamokról – mintha csak azért íródott volna, hogy ne árválkodjon az instrumentális rész egymagában. A rímek olykor meglehetősen lustán találnak párt a sorok végén, a képek pedig nehezen lelnek kapcsolódási pontra, a címben kiemelt plusz egy motívumon kívül. Témaválasztásban sem feltétlen kimagasló: valahol a Frida Kahlo és a NAGYKABÁT mellett foglal helyet – és mivel ehhez sem köthető se album se keretbe foglaló koncepció, útmutatás híján magában kell értelmezni.

Ha a magyar munkásságukra fókuszálva most kihagyjuk az Euróvízióra szánt, és arra kódolt Daddy Said Not, akkor ezen a ponton elérkezünk legújabb megjelenésükhöz, a Libikókához. Ez annyiban tér el a korábbi kislemez hadseregtől, hogy valószínűleg a még bejelentés előtt álló, várhatóan – de pusztán csak spekulációk alapján – klasszikus és folk rock elemekből építkező új lemezre kerül majd, így hát vélhetően egy koncepció is segíti majd értelmezést. Maga a szám – akárcsak a Plusz egy (+1) – egy nagyon szolid, mégis izgalmas új hangzással bővíti az együttes amúgy is elképesztően színes palettáját. Kicsit folk, kicsit Lindsey Buckingham, kicsit érzéki, de a végeredmény mégis modern és friss. Ugyanakkor akárcsak a Plusz egy (+1) esetében, most sem tudok teljesen kibékülni a dalszöveggel. A refrént már a promóvideók után sem tudtam kiverni a fejemből, azonban minél többet hallottam, annál inkább szétesett számomra a meglehetősen egyszerű képekkel dolgozó struktúra. Egyre jobban zavart az „egyszer fent, egyszer lent” metafora elhasználtsága, közhelyessége – amit feltehetően a srácok is éreztek, hiszen a dalban még egy félig önironikus, félig megúszós megjegyzést is tesznek a költői képekre. Számomra a végeredmény egy olyan dalszöveg, amelyben idegesen kalimpálnak a sorok, és izzadtan próbálnak olyan lazának és könnyednek, mégis érettnek hatni, ami munkásságuk elején volt jellemző rájuk.

A Libikóka véletlenül sem nevezhető kudarcnak – rossz számnak meg pláne nem. Mégis, a sok egymástól független kislemez után már feltűnően rámutat egy átfogó koncepció hiányára, ami a befogadás és értelmezés rovására mehet. A Carson Coma továbbra is tehetséges, a kísérletezéstől egyáltalán nem visszariadó zenészekből áll – éppen ezért a dalaikba való belekötés sokkal inkább a magas elvárásokból adódó fanyalgás természetes mellékterméke, mintsem egy halálos ítélet.

Sok más friss és befutott magyar előadó dalai mellett a Carson Coma Libikóka című számával is találkozhattok a péntekenként frissülő POPZAJLÁS lejátszási listánkon.

Kiemelt kép: Carson Coma (Fotó: Wertán Botond)