„Pillanatnyilag még élvezzük az együttlétet a Platonov ürügyén” – interjú Kocsis Gergellyel

A Katona József Színház nevét kiejtve több legendás előadás címe is beugrik mindenkinek, de a Platonov talán az egyik első ezek közül is. Pont a köré épült mítosz miatt kevesen gondoltuk, hogy a közeljövőben újra színpadra állítják Csehov első művét, ám Székely Kriszta gondolt egy merészet és parádés szereposztással éppen próbálja a darabot. A címszerepet Kocsis Gergely játssza, aki ebben az évadban Cauchon püspököt alakítja a Jeanne d’Arcban, ő lesz Borbán ezredes a Szürke galambban, sőt, nyáron rendezőként is bemutatkozott, Orlai Tibor őt kérte fel a Varsói melódia színpadra állítására, és persze a Színműn is tanít. Interjú a sokoldalú alkotóval.

Mit szóltál, amikor megtudtad, hogy ismét előkerül a Platonov, illetve, ahhoz, hogy te játszod?

Minden épeszű színész örül ilyenkor, magam is így voltam vele. Közben meg is hökkentem, mert nem gondoltam, hogy nekem erre még lesz lehetőségem, úgy éreztem, hogy ez már nincs benne a pakliban, ez már nem lesz. Egyrészt azért, mert a Katona egy elég erős és legendás előadásban már megcsinálta, tehát eszembe se jutott, hogy itt még fölmerül az, hogy foglalkozzunk ezzel a darabbal. Ugyanakkor meg van valami misztikus, ködös kép az emberben Platonovról, nagyon hősies és bonyolult valakinek képzeljük, és mondjuk én nem gondoltam magamra ilyen vonatkozásban. Az, hogy ezt a szerepet szerettem volna, az egyértelmű. Ezzel szerintem szinte minden férfiszínész így van.

Krisztával ez már a sokadik munkád. Milyen vele dolgozni?

Először volt a Harper Regan, aztán volt a Nóra, majd a Krétakör, így most már ez a negyedik. Szerintem nagyon jó, szeretek nagyon vele próbálni. Nyugalmasan szoktunk dolgozni, mindig valamiféle pozitív kölcsönhatást tapasztalok a vele való munkában.

Más a Platonovot próbálni, mint az eddigi munkáitok voltak?

Annyiban más, hogy mindannyiunkon, Krisztán és rajtam is, és azt látom, hogy a többieken is van egy plusz súly, amivel nem kellene törődni, és igyekszünk is lerázni magunkról, de mégiscsak az a megtiszteltetés ért minket, hogy a Platonovval foglalkozhatunk. Vannak olyan színdarabok, ez is egy olyan, ami a szakmában Szent Grálnak számít: hú, hát annak nekimenni, az nagyon nagy cucc… Most még tart ez az állapot bennünk, most még egy megmászatlan hegyként magasodik előttünk az egész dolog. Március 8-án lesz a bemutató, nagyon korai még bármit mondani az anyagról. Vannak erős érzeteim, de ezeket még nem tudom, és nem akarom megfogalmazni, mert egyáltalán nem biztos, hogy arra megyünk, amit én most gondolok. Tulajdonképpen zavarba hoz, hogy erről az egész Platonov-dologról a próbák ilyen korai szakaszában beszéljek.

Milyen maga a szöveg?

A Platonov Csehov legterjedelmesebb, és azt szokták mondani legmozaikszerűbb írása. Ez az első zsengéje, nagyon fiatalon írta, de magán viseli a későbbi kiforrottabb művek szinte minden motívumát. Ha úgy adnánk elő, ahogy az oda le van írva, akkor 5-6 órás előadás lenne belőle. Megtudtam, hogy minden rendezőnek meg kell egyszer csinálnia a maga Platonov példányát, ha nem viszi színpadra, akkor is, ez egy nagyon fontos gyakorlat számukra tulajdonképpen. A munkájuk egyik oroszlánrésze a példánykészítés, ezt a Platonovon igen érdemes gyakorolni, mert nagyon érdekes, hogy ebből a Csehov szövegállományból ki milyen darabot rak össze magának, hogy milyen hangsúlyokat és hova tesz.

Volt egy példány az olvasópróbán, aztán volt egy másik, majd megint egy másik. Ez így tulajdonképpen idegesítő is lehetne, de sokkal jobb, hogy a próbafolyamat során alakítgatjuk, vizsgálgatjuk az alapmű jelentéstartományait, és amit ott közösen egy próba vagy egy beszélgetés folyamán keveslünk vagy soknak tartunk, vagy azt érezzük, hogy itt most valaminek még kéne jönni, akkor egész egyszerűen beletúrunk abba a zsákba, amit Csehov megírt, és találunk benne odavaló dolgokat. Tehát alakul a szövegkönyv, most ennél tartunk. Nagyon izgalmas az egész. Mindig érdekli az embert, hogy milyen lesz az előadás, de most még valahogy élvezetes itt az elején egy kicsit felelőtlenül – nekünk, színészeknek legalábbis – nem gondolni arra, hogy majd mi lesz március 8-án. Még nincs közel a deadline, és jól esik egyelőre csak ízlelgetni, hogy mi ez az egész.

Kriszta mit fog a saját „rendezői gyakorlatában” megmutatni? Nyáron beszélgettünk erről, akkor azt mondta, hogy az életközépi válságról szeretne vele valamit mondani.

Ez elhangzott, igen. A Platonovnak ez a problémakör az egyik törzse. Nem tudom, hogy mennyiben fogjuk a mi előadásunkat kimondottan erre kihegyezni, kétségtelen, hogy az egész benne van a Csehov műben is, és ha végignézünk a szereposztáson, mindannyian ebben az életkorban vagyunk, plusz-mínusz néhány év.

Csehov 17 éves volt, amikor írta, elgondolkodtat, hogy mit tudhatott az életközépi válságról.

Biztosan jól látta az embereket maga körül, vagy csupa olyan emberrel találkozott akkoriban, akik ebben őrlődtek. Lehet, hogy csak körülnézett, és látta ezeket a problémákat, a szövevényes szerelmi viszonyokat, lehet, hogy látta a tespedő, a magukkal mit kezdeni nem tudó embereket. Nem hiszem, hogy akkor ezt már midlife crisisnak hívták volna. Hogy akkoriban, ott Oroszországban ki számított középkorúnak, ilyen 43 éves emberek… lehet, hogy azokat már idősebbeknek gondolták akkor. Ugye Ványa bácsi sem egy bácsi igazából…

Milyen a hangulat a próbákon? Csillog mindenkinek a szeme?

Mi nagyon szeretjük egymást, és pillanatnyilag még élvezzük az együttlétet a Platonov ürügyén (mosolyog). Azt azért nem mondom, hogy csillog a szemünk, mert azért többnyire csillog a szemünk, amikor próbálunk, legyen az bármi.

Az előző bemutatód decemberben volt, a Jeanne d’Arc, amit Hegymegi Máté rendezett. Különleges szereped van abban is, mintha te navigálnád a bonyolult történetszövés közben a nézőket.

Lehet így érteni, igen. Ez a darab Anouilh, Shaw, Schiller műveiből és a jegyzőkönyvek alapján Garai Judit által megírt verzió. Én is úgy érzékeltem a próbák során, meg az előadásból is ez jön le, hogy az általam alakított Cauchon püspök józan mediátorként próbál részt venni a történetben, ugyanakkor erősen szemlélő figura is. Nehéz ezt belülről megítélni, hiszen a darab központjában abszolút Jeanne d’Arc áll. Ha te így látod, akkor biztosan így van (mosolyog).

Milyen volt a próba?

Nagyon nyugodt. Máté felkészült volt, pontosan elgondolt mindent, megvolt előre a fejében az egész. Szépen haladtunk, néha természetesen szembe kerültünk Jeanne d’Arc alapproblémájával, amiről Shaw is és a többiek is írtak, hogy most akkor mi a helyzet, ez egy bolond lány, vagy most itt mi a csuda történik? Teológiai vitáink is voltak az egész zűrös ügy megfejtésével kapcsolatban, tulajdonképpen mi magunk is egy-egy esetben tárgyalássá változtunk, voltak ilyen beszélgetéseink. Ez nagyon érdekes volt. Nagyon nyugalmas próbafolyamat volt, minden ment a maga útján.

Én a főpróbán már egy összeállt előadást láttam.

Ez a dolog formájából is következik, az előadás látványában és térkezelésében eléggé letisztult és átgondolt valami, a jelenetek nem céloznak semmiféle realizmust, vagy az emberi viselkedés naturál természetrajzát, ezért aztán van egy elég markáns forma, amit mi tudunk: mikor hol állunk, mikor hol ülünk le, nyitjuk, csukjuk, stb. Ezt nem nehéz végrehajtani. Ez a forma összetartja az egészet. Ezen belül rezdülésnyi különbségek, vagy inkább idegrendszeri különbségek tudnak lenni egy-egy előadáson belül, de attól a pillanattól kezdve, hogy ez a rendszer fölállt és már tudtuk működtetni, azt az érzetet keltette a főpróbán, hogy ez már egy komplett dolog volt. Azért akkor még cidri volt bennünk (mosolyog).

Nagyon izgalmas a szimbolikája.

Igen. Ez egy olyan előadás, ami nagyon erősen Máté keze nyomát viseli, nem műhelymunka volt, ahol egyébként összeülünk együtt és megfejtjük, hogy hogy lesz ez akkor, azaz közösen kitaláljuk. Olyan is van, de ez egy Hegymegi előadás, hogy úgy mondjam, ez ma már egy brand.

Milyen feladataid lesznek még az évadban?

A Platonovot, ha megsegít minket a sok körülmény, bemutatjuk március 8-án. Utána a Szürke galamb című regényből készít adaptációt Németh Gábor és Gothár Péter, Péter fogja rendezni. Nagyon szeretem a regényt, ez lesz még egy nagy munka. Én a magam eszével nem tudom, hogy hogy lehet majd színpadra tenni, de az okosok biztosan meg fogják oldani.

Ez foglalkoztat engem is, nagyon szeretem a regényt, elképesztő mennyiségű szereplő, helyszín van benne. Kit játszol?

Igen. Kevés regény van, amit többször olvastam, de a Szürke galamb ilyen, ez egy fontos könyv szerintem, és nagyon örülök, hogy foglalkozunk vele. Ahhoz a világhoz, ami benne van, Péter nagyon jól fog nyúlni, ismerem már annyira, hogy tudjam, ő ennek szakértője. Én leszek Borbán ezredes.

Sokadik közös munkátok ez már.

Nemrég összeszámoltam, húszon fölül járunk így együtt.

Nyáron te rendezted a Hatszínben futó Varsói melódiát, Orlai Tibor kért fel rá?

Igen, kimondottan felkérés volt, és boldogan elvállaltam. Nem azért, mert rendező vagyok, hanem azért, mert egyrészt megtisztelt a felkérés, másrészt izgalmasnak gondoltam két ilyen szívemnek privátin is kedves emberrel együtt dolgozni, mint Kátya és Bálint (Tompos Kátya és Adorjáni Bálint – a szerk.). Elég régóta tanítok a főiskolán, és ilyen értelemben már sok vizsgát rendeztem, van valamennyi élményem arról, hogy hogy kell egy előadást rendezői minőségben létrehozni. Az egyetemen mégis más a nexus a diákokkal, több mindent kell rájuk bízni, pedagógiai értelemben sokkal többet várhatok el tőlük, például azt, hogy ők maguk találjanak ki, dolgozzanak ki egy-egy jelenetet. Nekik mondhatom kedden, hogy csütörtökre ezt szerintem így és így dolgozzátok át, és akkor ők elmennek és magukban próbálnak. Így megy a munka. Viszont ha egy színházban rendez az ember, akkor minden percet ő irányít, és kíváncsi voltam, hogy ez megy-e nekem, hogy tudok-e felnőtt színészeknek is olyat mondani, amitől az előadás előre megy. Nagyon élveztem az egészet, feléleszteni ezt a kedves kétszemélyes történetet. Egyébként egy kicsit még zavarban vagyok ezzel a rendezés dologgal kapcsolatban.

Miért?

Azért mert, egyszerűen nem tartom magam rendezőnek, csak vagyok annyira kíváncsi és vakmerő, hogy elvállalok ilyen dolgokat is. Egyszer majd biztos elcsúszok, de eddig még valahogy mindent megúsztam (nevet).

Mit tanítasz az egyetemen?

Zenés mesterség tanári minőségben tanítok, van, hogy egyszerre több osztályban. Ha az első évek munkái eljutnak harmadévben odáig, hogy sikerül valami kerek dolgot összehozni, és úgy ítéljük meg, hogy ezt érdemes megmutatni másnak is a tanárokon kívül, hogy legyen belőle egy előadás, amire akár jegyet is vesznek, akkor az felkerül az Ódry Színpad repertoárjára. Ők pedig gyakorolják harmadéves korukra a színészi munka azon részét is, ami már nem a „magukon dolgozás”. Ez az első olyan, amikor nem csak egy vizsgát kell megcsinálni nekik, hanem újra és újra el kell játszani az előadást, itt tapasztalják meg, hogy milyen, amikor karban kell tartani egy szerepet, amikor együtt kell dolgozni.

Most éppen a Rába-Pelsőczy osztállyal csináltam ősszel a Lakásavatót, ezt meg lehet nézni, közben pedig a Máté osztályban tanítok, pont tegnap volt a zenés mesterség vizsgájuk, ügyesek voltak (mosolyog).

Kiemelt kép: Kocsis Gergely (Fotó: Várady Nikolett)