Ha van igazi XXI. századi sikerszerző a thriller/horror műfajban, akkor J. D. Barker mindenképpen közéjük sorolandó. Magyarországon a Dracul című regényével debütált, ezt követte A negyedik majom-trilógia, amellyel végképp bebetonozta magát. A hazánkban is nagy népszerűségnek örvendő szerző harmadik alkalommal társult James Pattersonnal, hogy közösen borzongassák az olvasókat.

Egy csapat szövetségi nyomozó – élükön az 57 éves Walter O’Briennel – mesterlövészekkel körbevesz egy klubépületet, amelyben egy bombát helyeztek el, ami egy órán belül felrobban. Walter harminckét évvel ezelőtt, még kezdő közrendőrként találkozott először Amy Archerrel. A vonzó lányra Detroit egyik lepusztult negyedében találtak rá, egy fürdőszobában megbilincselve. Az elrablója a rendőrök kiérkezésekor már halott volt, a lány önvédelemből végzett vele. Mielőtt azonban Amy-t kórházba szállíthatnák, a lány megszökik, és teljesen nyoma vész. Hat évvel később Walter immár nyomozóként egy sorozatgyilkost üldöz, aki brutális kegyetlenséggel végez az áldozataival. Ekkor tűnik fel újra a színen Amy, aki mintha egy percet sem öregedett volna az első találkozás óta. Ezzel pedig kezdetét veszi egy több évtizeden át tartó hajsza, amelyben Walter nemcsak próbálja megfejteni a lány titkát, hanem le kell magában küzdenie azt a vágyat is, amit a titokzatos nő iránt érez.

J.D. Barkernek olyan könyveket köszönhetünk, mint a fentebb említett A negyedik majom-trilógia, a Szíve helyén sötétség, A hívás vagy a Dacre Stokerrel közösen írt Dracul. A regényeit két tucat nyelvre fordították le eddig, és a megfilmesítési jogaik is elkeltek már. Barker a New Hampshire-i tengerparton lakik feleségével, Daynával, és lányukkal, Emberrel. James Patterson a világ egyik legnépszerűbb szerzője, legismertebb hőse Alex Cross. A kortárs írók közül az általa létrehozott képzeletbeli hősök bizonyultak a legmaradandóbbnak. Floridában él a családjával. A fekete özvegy átka a szerzőpáros harmadik, közösen írt regénye A madártollas gyilkosságok és A zaj után.

„– Ennek véget kell vetni.
– Én nem érek véget. Nem halok meg. Csak létezem.”

Az az igazság, hogy volt bennem egy nagy adag félsz, mikor kezembe vettem a könyvet. Barker önállóan írt regényei (és ide tartozik a Dracul is) kis túlzással valódi mesterművek az adott műfajon belül, ellenben a Pattersonnal közösen írt művek elolvasása után már jobban húztam a számat. A madártollas gyilkosságok még meg-megcsillantott valamit a barkeri zsenialitásból, de A zaj az én szememben egy félrement alkotás lett, amelyet jobb minél hamarabb elfelejteni. (Érdemes megjegyezni, hogy bár Patterson neve itthon sem ismeretlen, mi azzal mégis leginkább társszerzői minőségben találkozhatunk, és ezekből az összeállásokból többnyire nem születnek marandó regények. Fel is merülhet a kérdés, hogy ezekben az esetekben ki szolgáltatja az ötletet és ki írja meg a szöveget? Vagy: egyáltalán egy olyan népszerű és tehetséges írónak, mint Barker, miért kell olyan szerzővel társulnia, aki látszólag havonta dob piacra egy könyvet?)

Viszont annak a híve vagyok, hogy minden regény egy tiszta lap, így hát igyekeztem elnyomni magamban a kezdeti kételyeket, annál is inkább, mert Barker mind a sorozatgyilkosokról szóló, mint a misztikus thrillerekben nagyszerűt alkotott, így joggal bízhattam abban, hogy ismét egy letehetetlen, fordulatos történetet kapok. Ami részben igaz is, mert bár annak ellenére, hogy olvasóként nem egyszer lehet olyan érzésünk, hogy idő előtt összerakjuk a képet – ami így egy picit levon az élvezeti értékből –, de később kapunk pár pofont a párostól, a regény végén azért kiderül, hogy egyszer-kétszer megvezettek minket. A szerzők azt a jól bevált dramaturgiai fogást vetik be, hogy felváltva lehetünk tanúi a végjátéknak rövid- (kb. 1 órás) és hosszútávú (közel négy évtized) felvezetésének. Így párhuzamosan láthatjuk az idős Waltert, aki szó szerint megszállottja lett Amynek és aki immár tudatában van annak, mire képes a nő, de persze ezekre mindvégig homályos utalásokat kapunk, akárcsak a nyomozó életének alakulására. Az elejtett mondatoknak köszönhetően az olvasó minél hamarabb meg akarja ismerni a múlt részleteit is, ami egyébként a könyv nagyjából 90%-át teszi ki.

„Ezeket az embereket megfertőzték. Nem tudom, hogyan, de valaki megfertőzte őket a halállal.”

A Szíve helyén sötétséghez hasonlóan a sztori tehát itt is évtizedeket ölel fel, kisebb-nagyobb ugrásokkal térünk vissza Walterhez, aki ahogy egyre magasabbra kerül a ranglétrán, úgy hullik darabjaira az élete az Amy-rejtély miatt. A rövid fejezeteknek és az olvasmányos stílusnak köszönhetően annak ellenére is viszonylag gyorsan lehet haladni, hogy a történet számos ponton belassul, túlírttá válik. És ahogyan fentebb említettem az olvasó jóval hamarabb rájön az összefüggésekre, mint maguk a szereplők – ez főleg a kötet első felére igaz –, de onnantól kezdve, hogy a nyomozók előtt is világossá válik, hogy természetfeletti erők irányítják az eseményeket, az élvezeti faktor is magasabb szintre emelkedik. Walter és Amy több évtizedes macska-egér játéka, valamint a nő múltjából felbukkanó alakok is folyamatosan igyekeznek gondoskodni az izgalomról, annak ellenére, hogy ezt a történetet nem egyszer olvashattuk, láthattuk már (magánál Barkernél is – de önmaguktól „lopni” nem bűn, az ismétlés meg más kérdés).

Szóval összességében nem rossz A fekete özvegy átka, sőt, a Barker-Patterson kötetek közül talán ez sikerült a legjobban, de sajnos nem ér fel Barker önállóan írt regényeihez – így remélhetőleg a szerző legközelebb ismét saját írással örvendeztet meg minket.

James Patterson – J. D. Barker: A fekete özvegy átka (Death of the Black Widow), ford.: Bosnyák Edit, Agave Könyvek, 448 oldal

Kiemelt kép: James Patterson – J. D. Barker: A fekete özvegy átka (Szerzőportrék: Agve Könyvek, Dayna Barker)