Amikor azt kérdezik tőlem, melyik színház a kedvencem vagy melyikhez tudok a leginkább kötődni, mindig bajban vagyok, hiszen általában nem társulatot, rendezőt vagy színészeket választok, amikor egy előadást készülök megnézni. Ami elsősorban érdekel engem, az a történet és az ehhez kapcsolódó érzések, amelyeket átad nekem egy színdarab. Ez az a plusz, amellyel több leszek, miután elhagytam azt a bizonyos színházépületet.

Kevesen gondolnak bele abba, hogy a színház hatása még bőven azelőtt indul, mielőtt a függöny kettéválik, és az előadás kezdetét veszi. A színház egy összetett élmény, amely ott kezdődik el, amikor a néző először értesül egy bizonyos produkcióról. A színházi környezet, az épület, a fogadtatás, a büfé, a ruhatár és persze a kiöltözés legalább akkora hatással van az esemény utáni érzéseinkre, mint maga a színdarab. Még azelőtt kapcsolódhatunk egy-egy előadáshoz, mielőtt láthatjuk a kész darabot a színpadon. Ha így tekintünk a folyamatra, akkor egyértelműen kijelenthetem, hogy az Operett nyújtja számomra a nagybetűs színház élményét. A teátrum a mai napig a klasszikus 19-20. századi színházi hangulatot teremti meg egy olyan épületben, amelynek nincsen párja a magyar játszóhelyek között.

A tudattalan kapcsolódásom az Operettel már akkor elkezdődött, amikor még soha nem is jártam színházban. Első emlékeim közé tartozik, hogy a Rómeó és Júlia musical előadásfelvételét nézem az Operettszínház akkori legnagyobb neveinek a főszereplésével. Első színházban látott előadásomat és kedvenc hazai musicalemet, a Valahol Európábant is az Operettben rendezték meg először, szóval habár még mindig nem tudatosan, de egyre több szállal kötődtem a teátrumhoz. Később, amikor egyre inkább megtaláltam az otthonomat a zenés színház műfajában, felfedeztem olyan előadásokat, mint az Elisabeth, a Rudolf, a Mozart, a Rebecca. Ezek mellett pedig olyan számomra nagyra becsült Broadway musicalek hazai ősbemutatói köthetőek az Operett nevéhez, mint a West Side Story, a Chicago, A muzsika hangja, az Őrült nők ketrece vagy a Hegedűs a háztetőn. Tavaly pedig láthattam a La Mancha Lovagja premier előadását, ezáltal pedig végre személyesen is megtapasztalhattam a színház páratlan atmoszféráját, és beteljesítettem életem színházélményét, amely majdnem húsz évvel a tényleges látogatás előtt, egy „Lehetsz királlyal” kezdődött.

Nincs kedvenc színházam, de van egy olyan teátrum, amelyhez a leginkább tudok kötődni. Egy olyan színház, amely legendákat állított elsőként színpadra. Amely a mai napig megteremti a színházba járás ünnepélyes és kiemelt élményét a jegykezeléstől a tapsrendig. Ez az Operettszínház.

Kiemelt kép: Pálóczi Roberta a Budapesti Operettszínházban (Fotó: Gádoros Márk)