Képzeljétek el, hogy kereszteznek egy magyar és egy orosz népmesét, majd a szájhagyomány útján, faluról falura terjedő, folyamatosan alakuló, terebélyesedő és színesedő történetet egyszer csak színpadi formába öntik végzős színészhallgatók segítségével, akikben buzog a tettvágy, a lelkesedés, a mindent kipróbálni vágyás. Elképzeltétek? Duplázzátok meg. Majd ismét. Ekkor értek csak közelébe annak az elementáris impulzusszínházi élménynek, amit az Ódry Színpadon április 17-én bemutatott Pájinkás János nyújt a közönség számára.

Hajós Zsuzsa és Georgita Máté Dezső (fotó: Éder Vera – SZFE)

Kárpáti Péter olyan darabot írt, ami örömjáték minden szereplője számára. Egytől egyig lehetőséget ad mindenkinek, hogy megmutathassa magát, ki a komikus, ki a lírai oldalát domboríthassa és emellett folyamatosan képes fenntartani a nézők figyelmét. A közönség egytől egyig rezonálva a színészek játékára kíváncsian várja mi fog történni a következő percben, hogyan és mivel tudják überelni az addig látottakat.

Szivák-Tóth Viktor és Hajdu Tibor (fotó: Éder Vera – SZFE)

Az előadás mondhatni már az „ültetés” során megkezdődik, ugyanis Hajós Zsuzsa, a mesélő, aki végigvezet minket a másfél órás utazáson, már bent ül a színpad szélén és kapcsolatba lép a nézőkkel, közvetíti amit lát, ki ül és ki áll, hol vannak még üres helyek. Ezzel megteremti az alaphangulatot, amiből a gyakorlott nézők már sejthetik, nem szokványos előadással lesz dolguk. Hogy mennyire nem hétköznapi produkció a Pájinkás János, nos, azt írásban visszaadni nem csak lehetetlen feladat lenne, de egyenesen élményromboló is, ugyanis ezeket a meglepetéseket, elképesztően vicces közjátékokat, pillantásokat és gag-eket látni kell élőben.

Fotó: Éder Vera – SZFE

A Pájinkás János címszereplőjét, a születése pillanatától fogva “mindenhez is” értő nép egyszerű, leleményes gyermekét Hajdu Tibor alakítja, akit eddig csak kis szerepben, a Radnóti Miklós Színház A játékos című előadásában láttam. Pájinkásként kirobbanó energia jellemzi és megmutatta, hogy ugyan még csak negyedéves színészhallgató, de bizony már most rá lehet bízni egy főszerepet.

Hajós Zsuzsa, a darab dramaturgja volt az előadás mesélője és egy-két szereplő megformálója is. Sokszor ugyan háttérbe húzódott, de a legviccesebb pillanatokat, azokat amikre napokkal később is emlékezni fogunk, főként neki köszönhetjük. Az ő hangja, jelenléte és mozdulatai az „ültetés” után csak tovább fokozták az egész mesei világot. Észre sem vettük, olyan ügyesen csúszott át mesélőből a történet szereplőjévé, miközben a ruhája egyáltalán nem is változott.

Józsa Bettina (fotó: Éder Vera – SZFE)

A többiek közül számomra Józsa Bettina volt a vezető komikus, bár kis szerep jutott neki, olyan élettel töltötte meg, nem hogy a nézőket, hanem még a mellette állókat is felvillanyozta.

A Pájinkás János egy ízig-vérig fiatalos, a színpadot felszántani kész erőket mozgató, kreatív energiával izzó előadás. A rendező Tárnoki Márk, aki maga is a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatója és Kárpáti Péter teletűzdelte ezt a másfél órát mindenféle színnel, illattal, (mozgalmi) dallal és megannyi történelmi utalással, amennyit két másik előadás alatt nem kap meg összesen az ember.

A Soharóza kórus (fotó: Éder Vera – SZFE)

A Pájinkás János ugyanis olyan impulzusáradat, amely ellen gátat építeni felesleges. Hagynod kell, hogy magával ragadjon, mert ehhez hasonló sodrású előadás nem sok van jelenleg a fővárosi színházakban. Mind a rendezésen, mind a színészeken érezni lehetett valamiféle könnyedséget és felszabadultságot, azt hogy semmi az égvilágon nem kötötte meg a kezüket. Azt és úgy csináltak, ahogy szerettek volna, felszórták a színpadot és nézőteret is show-val. Ha lehetne, kávé helyett én ezzel az előadással indítanám a napomat, mert feltölt energiával és jókedvvel.

Jasinka Ádám írása

Kiemelt kép: Éder Vera – SZFE