Óz birodalma sötétebb, mint gondoltuk volna – Elolvastuk a Wicked-regényeket

Egy jól ismert mese remek újragondolása – talán így lehetne egy mondatban összefoglalni Gregory Maguire Wicked-sorozatát, ám az amerikai író tetralogóiája ennél jóval több. 

Gregory Maguire munkásságát már a kezdetektől fogva két dolog határozta meg: az irodalomtudományos gondolkodás és a mesék iránti mély érdeklődés. Az amerikai író mindig is vonzódott ahhoz, hogy a klasszikus történeteket új nézőpontból, gyakran morálisan és politikailag is összetettebb keretben gondolja újra. Doktori fokozatát angol és amerikai irodalomból szerezte, tanulmányai és tanári munkája pedig erősen rányomták bélyegüket prózájára: műveire nagyban jellemző az intertextualitás, az erkölcsi bizonytalanságok feltárása és az a kérdésfelvetés, hogy mitől válik valaki „jóvá” vagy „gonosszá” egy adott történetben. Írói pályafutása gyermek- és ifjúsági könyvek írásával vette kezdetét, később a felnőtt olvasók felé fordult – és ezekkel a regényeivel ért el igazán széles közönséget. A Boszorkány-sorozattal (eredeti címén: The Wicked Years) tudatosan szakított a gyerekirodalomhoz kötődő elvárásokkal, és egy sötétebb, politikailag és filozófiailag is terhelt világot alkotott meg.

A négy kötetből álló sorozat alapját L. Frank Baum klasszikus Óz-könyvei adják, de míg Baum regényei színes, optimista és alapvetően morálisan egyértelmű világot festenek le, ahol a jó és a rossz jól elkülönül, addig Maguire egy ideológiailag megosztott, társadalmi feszültségektől terhelt országot rajzol meg, ahol a hatalom manipulációja, a propaganda és a kirekesztés mindennapos tapasztalat. A sorozat első két kötete, a magyarul is olvasható Boszorkány – A Gonosz Nyugati Boszorkány élete és kora és A boszorkány fia szorosan összetartozó, mégis önálló ívet rajzoló regények, amelyek Óz világát egyaránt a felnőtt fantasy és a modern irodalom határterületére helyezik.

Az eredetileg 1995-ben megjelent Boszorkány népszerűségéhez nagyban hozzájárult a 2003-ban a Broadwan-n bemutatott Wicked musical, amelyet azóta is megszakítás nélkül játszanak, ezzel minden idők egyik legsikeresebb zenés színházi produkciójává vált. Több mint száz díjjelölést kapott világszerte, köztük három Tony-díjat is elnyert. A színpadi változat alapján készült, két részes nagyjátékfilm-adaptáció a 2020-as évek egyik legjobban várt fantasyfilmje lett, további rajongókat szerezve a történetnek, még akkor is, ha hangvételében jóval könnyedebb, mint Maguire eredeti regénye. (A magyar rajongóknak pedig különösen jó hír lehet, hogy idén ősszel az Erkel Színházban, Szente Vajk rendezésében lesz látható a musical.)

A Boszorkány – A Gonosz Nyugati Boszorkány élete és kora Elfaba életének krónikája, amely a születés pillanatától követi végig a lány történetét egészen haláláig. A történet egy olyan vidéken játszódik, ahol a beszélő állatok az egyenjogúságért küzdenek, a mumpicföldiek a középosztály stabilitására vágynak, a sárga téglás út pedig az elnyomás szimbóluma a kvarangyok számára. Elfabát zöld bőre már csecsemőkorában kívülállóvá teszi, és ez a másság egész életét végigkíséri. Maguire különös érzékenységgel mutatja be, hogyan válik egy kezdetben idealista, erkölcsileg következetes fiatal nőből a hatalom szemében veszélyes lázadó.

Az írói stílus már ebben a regényben is tudatosan rétegzett: a narráció gyakran ironikus, olykor szinte száraz, máskor pedig lírai részletekkel mélyíti el a szereplők belső világát. A szerző szeret hosszú oldalakat megtölteni politikai vitákkal, filozófiai eszmefuttatásokkal vagy a vallás szerepének boncolgatásával. Ez a tempó némileg eltér a hagyományos fantasy dinamizmusától, de cserébe komplexebb világot teremt.

A mellékszereplők legalább olyan fontosak, mint Elfaba maga. Glinda – itt még Galinda, a későbbi Jó Boszorkány – fejlődéstörténete finoman ellenpontozza Elfaba útját: míg egyikük kompromisszumok nélkül ragaszkodik elveihez, a másik a társadalmi érvényesülést választja. Fijero, a titokzatos herceg alakja a szabadság és az identitás kérdését hozza be a történetbe, míg Madame Morzalom vagy a Varázsló figurája a hatalom cinikus természetét testesíti meg. Külön figyelmet érdemelnek az állatok, akik Maguire világában értelmes, beszélő lények, és akiknek jogfosztása a regény egyik legerősebb allegóriája.

Baum Ózához képest Maguire világa tehát jóval kevésbé meseszerű: a mágia kiszámíthatatlan, a politika brutális, a vallás pedig gyakran az elnyomás eszköze. Maguire nem törekszik arra, hogy Elfabát mindenáron szerethetővé tegye; inkább azt mutatja meg, hogyan válik egy erkölcsi elvekhez makacsul ragaszkodó ember kívülállóvá, majd ellenséggé.

A Boszorkány fia – amely eredetileg 2005-ben látott napvilágot – hangulatában és szerkezetében is eltér az első kötettől. Évekkel járunk a Varázsló távozása és Elfaba, a gonosz nyugati boszorkány halála után. Egy fiú súlyosan sebesülten fekszik Szent Glinda kolostorában, egy hallgatag novícia gondjaira bízva. Ahogy a szerzetes zenéje felidézi az emlékeit, úgy szaporodnak a kérdések az életével kapcsolatban. A kóborló Liir – aki talán Elfaba fia, talán nem – elveszett gyerekkori barátját vagy esetleg féltestvérét keresi, aki talán a smaragdvárosi Déli lépcső tömlöcében raboskodik. Egy haldokló hercegnő szintén Liirt bízza meg utolsó kívánsága teljesítésével. Az utazás elvezeti a fiút Smaragdváros rejtett mélységébe, a hadseregbe és a Madarak tanácskozására, de  a fő kérdés az, hogy sikerül-e megtalálni önmagát és felnőtté válni.

A történet középpontjában ezúttal Liir áll, Elfaba feltételezett fia, aki anyja halála után identitás és múlt nélkül sodródik egy ellenséges világban. A regény hangvétele melankolikusabb, felépítése fragmentáltabb, gyakran epizodikus felépítésű, amely mintha Liir szétesett identitását és bizonytalanságát tükrözné. Maguire itt még kevésbé kínál kapaszkodókat az olvasónak, mint korábban. Liir alakja éles kontrasztban áll Elfabáéval: míg anyja aktív lázadó volt, addig ő passzív megfigyelőként, gyakran tehetetlen áldozatként van jelen, aki nem képes olyan egyértelmű morális állásfoglalásra, mint amelyre a nő volt. A fanatikus vallási közösségek, politikai összeesküvések és eltorzult mítoszok mind azt erősítik, hogy Óz világa Elfaba halála után sem vált jobb hellyé. A regény központi kérdése az, hogy megszabadulhatunk-e egy örökölt narratívától, vagy az ember szükségszerűen beleragad a róla alkotott történetbe.

A boszorkány fia még sötétebb és visszafogottabb, mint az első kötet: kevésbé cselekményvezérelt, inkább egy belső utazás, amely az emlékezet, a bűntudat és a megváltás témáit járja körül. Maguire itt még bátrabban eltávolodik a hagyományos fantasy eszköztárától, és szinte filozofikus mélységekbe ereszkedik: sokszor épít a sejtetésre, az elhallgatásra és a bizonytalanságot sem igyekszik feloldani egyértelmű válaszokkal.

Bár mindkét regény önállóan is megállja a helyét – hiszen külön történetet mesél el –, mégis együtt alkotnak teljes képet: a Boszorkány a lázadás története, míg A boszorkány fia annak utórezgéseit, a veszteséget és a kiüresedést vizsgálja. Maguire Óz-világa nem vigasztaló mese, hanem egy éles tükör, amelyben a jó és a rossz közötti határvonal elmosódik. Azoknak ajánlható különösen, akik szeretik a klasszikus történetek újraértelmezését, és nem riadnak vissza attól, ha egy fantasyregény irodalmilag és erkölcsileg is komoly kérdéseket tesz fel.

Gregory Maguire: Boszorkány – A Gonosz Nyugati Boszorkány élete és kora (Wicked – The Life and Times of the Wicked Witch of the West), ford.: Pék Zoltán, 496 oldal / A boszorkány fia (Son of a Witch), ford.: Sziklai István, 492 oldal, GABO Kiadó
Kiemelt kép: Gregory Maguire: Boszorkány – A Gonosz Nyugati Boszorkány élete és kora / A boszorkány fia (Szerőportré: Andy Newman)