„Öt mondatban is a maximumot kell nyújtani” – sztárstaféta Dézsy Szabó Gáborral

Tíz évesen, első színházi élménye után döntötte el, hogy színész lesz, de a sikertelen felvételi után sem esett kétségbe, elvégezte a Tanítóképző Főiskolát. Kivárta a sorát, ahogy a darabokkal is. S bár úgy érzi, sok szerep elment mellette, mindig biztos abban, hogy jönni fog, aminek jönnie kell. Hűséges típus, 17 miskolci év után 22. éve a Budapesti Operettszínház társulatának tagja. Ha éppen nem játszik vagy szinkronizál, akkor tetőkertjében kertészkedik. Elkezdett autodidakta módon angolul tanulni, de a legnagyobb luxusának azt tartja, hogy azt csinálja, amihez éppen kedve van. Dézsy Szabó Gáborral beszélgettünk.

Rovatunk előző alanya Peller Anna volt, aki több kérdésre is szeretné tudni a választ. „Dézsy Szabó Gábortól kérdeznék, aki nagyon fontos ember az életemben, az egyik legjobb barátom. Mindent megbeszélünk, színészként is szeretem. Fantasztikusan tehetségnek tartom. Nemrégiben találta meg Tevje karaktere. Ezzel kapcsolatban kérdezném, hogy szerepálma volt-e, és most, hogy megkapta, mire vágyna még? Sok időt töltött Miskolcon, nagyon sikeres volt, onnan jött át az Operettszínházba, ahol egész apró szerepeket is kiemelkedően játszik, és sikerül nagyokat csinálnia belőlük – ilyen például az Abigélben a Pedellus. Ezekben hogy találta meg az örömét? Mi a titka, és milyen tervei vannak még a pályán?”

Kezdjük akkor sorban: szerepálmod volt a Hegedűs a háztetőn című előadásban Tevje?

Nem nagyon szeretem a szerepálmokat, félek tőlük, így ez sem volt az. De nagyon szeretem Tevje karakterét. Korábban a musicalt csak filmen láttam, Topol főszereplésével, színpadon nem. Az Operettszínházban Bessenyei Ferenc játszotta, de ő teljesen más típusú ember, mint én. Másképp is nyúltam a feladathoz. Én inkább a szerep intellektusát akartam megfogni: Tevje érzékenyégét, a gyerekei iránti elképesztő szeretetet, a nyitottságát, ami ugyan a vallása miatt elég behatárolt. Ám így is folyamatosan saját határait feszegeti, míg egyszer eljut arra a pontra, amit már nem bír vállalni. A lányával, Hávával való szakításnál jön rá, hogy mindent nem lehet feladni. Egy picit az én életemben is így van ez, én is nyitott vagyok. Nagyon kíváncsi az emberekre, az élni és élni hagyni elvet maximálisan támogatom. De van, ami engem is megállít, azok a dolgok például, amik az én értékrendembe már nem férnek bele. Ezekkel nem is vagyok hajlandó foglalkozni. Megszakítom emberekkel a kapcsolatot, mert olyan alapvető különbségekről beszélünk. Így már nem is tudok kompromisszumot kötni, a vitatkozást meg értelmetlennek tartom.

De erre meg kell érni, ez egy nagyon komoly tanulási folyamat.

Mindenképpen! Az ember fiatal korában gyűjti a tapasztalásokat, keresi az összefüggéseket, Meryl Streep mondta egyszer, hogy „már nincs időm arra…”, és felsorolja, hogy mire. Ezt én is így érzem.

Ez idő kérdése vagy bátorságé?

Mindenképpen elsősorban az időé, de szeretném, ha bátor is lennék. Nem mindig tudok, de abban a pillanatban, amikor valamit megteszek, és úgy gondolom, hogy esetleg saját korlátaimon is túlléptem, az nagyon jó érzés.

Van, hogy megbánsz dolgokat?

Ha én követek el hibát, akkor igen. De ha mással volt esetleg olyan konfliktusom, amiben az én értékítéletem szerint nekem volt igazam, azt nem tudom megbánni.

Bocsánatot tudsz kérni?

Igen, ezt alapvető emberi dolognak tartom. Annál is inkább fontos nekem, mert nagyon hirtelen típus vagyok. Túl gyorsan kimondok sok mindent, utána meg átgondolom, és ha kell, bocsánatot kérek. Még úgy is, ha valaki már rég túl van az ügyön. Én hozom újra fel, mert a lelkemnek kell, hogy tisztázzam, és ezzel tiszteletben tartom a másik felet is. Azt nem tudom, hogy benne ez mit mozgat meg, azzal dolgozzon ő, de nekem így jó érzés.

Tevje nem volt szerepálmod, de mégis fontos neked ez a szerep.

Nagyon! Ahogy Anna is mondta, én a Budapesti Operettszínházban főleg kis karaktereket játszottam. Nekem magamnak kellett egyfajta bizonyosság, hogy igen, elbírok ezzel a gyönyörű, de három és fél órás szereppel, hatvanon túl is. Az első perctől kezdve színpadon vagyok, az öltözőbe se tudok kimenni. És úgy éreztem, hogy igen, fizikailag és szellemileg is megy! Kondícióban is tartja az embert.

Mi a titok, hogy csinálsz nagyot a kis szerepből?

Rengeteg szerepet, egészen konkrétan hetvenet játszottam el Miskolcon. Kicsiket, és sok főszerepet is. Mivel vidéken születtem, így nem állt tőlem távol a „vidéki” színház­. A főiskola után úgy éreztem, hogy így, itt kell elkezdenem a pályát. Mert nem volt még elég önbizalmam, és kérdés volt számomra, tudom-e eléggé a szakmát, tehetséges vagyok-e egyáltalán. Lényeges volt, hogy ez egy vidéki környezetben számomra is kiderüljön. Ahol, ha bukom, nem sokan tudják, ha pedig sikerem van, akkor az egész város velem örül. Miskolcon egy szerepcserével kezdtem. A Dankó Pista című darabban egy kollégám kapta Czibere, a városi írnok karakterét. Ez egy ziccer szerep. Két hét múlva a rendező vette a bátorságot és megcserélt minket, mert meglátta, kiben mi van. Fergeteges sikerem is lett, és innentől kezdve egyértelművé vált, mi való nekem. Nem a főiskolán, hanem a színházban tanultam meg próbálni, ízlelgetni a szerepeket. Merni kell rossznak, szélsőségesnek lenni, mindenfélét kipróbálni! És ebből alakul ki, amit összesűrítesz egy karakterbe. Egy nagy szerep esetében könnyebb, mert ha elszúrsz egy jelenetet, akkor a következőben helyrehozhatod. Az epizódszerepben ezt nem lehet, így oda az alakítás. A maximumot kell nyújtani abban az öt mondatban, vagy tíz percben. Ehhez kellenek azok a szakmai fogások is, amiket vidéken igenis el lehet sajátítani. Ott egy évadban 6-7 bemutatóm volt, lehetett gyakorolni és folyamatosan játszani. Csak így veszítheted el a gátlásaidat, és válik természetessé a színpad.

Szolnoki születésű vagy, ott sokat jártál színházba?

Persze, nagyon meghatározó volt számomra Szolnok! Érdekes, de például a gimnáziumi osztályunk ablaka konkrétan a színházra nézett. 10 óra előtt mindig figyeltem a színészeket, és irigyeltem, hogy mennek próbálni. Aztán Székely Gábor egy középiskolai szavalóverseny után felajánlotta, hogy segít felkészülni a felvételire. Rendkívül jó stúdium volt az a pár alkalom. Egyébként már korábban, 10 éves koromban eldöntöttem, hogy színész leszek.

Jól gondolom, hogy akkor voltál először színházban, és ennyire hatott rád az élmény?

Igen, és teljesen beleszerettem a miliőbe. Onnantól, ha nem is tudatosan, de csak erre készültem. Ez egyébként ma is minden nap eszembe jut, hogy mekkora mázlista vagyok, azt csinálhatom, amit szeretek. Pedig ez a szakma 90 százalékban arról szól, hogy azt csinálod, amihez semmi kedved nincs, és 10 százalék az öröm. De ezért nagyon is érdemes!

Miskolcot te választottad, vagy a színház téged?

Én, mert akkor Csiszár Imre volt az igazgató, és úgy gondoltam, hogy rengeteget tudok tanulni, fejlődni. Nagyon minőségi színház volt, ahogy most is, Béres Attila vezetésével. Idén meghívtak a 200 éves évfordulóra, ami nagyon jól esett. Már 22 éve jöttem el onnan, de valamilyen nyomot mégiscsak hagytam, mert az emberek az utcán odajöttek. Azt gondoltam, ki emlékszik már rám ennyi év után, de konkrét darabokat emlegettek, hogy melyikben mennyire szerettek.

Miskolc után az Operettbe szerződtél. Melyik darab vagy rendező volt a hívószó?

A bőrönd! A kétlaki élet egyszerűen szétverte a magánéletemet, a saját mentális énemet, ami előbb-utóbb az egészségemre is rányomta volna a bélyegét. Jött a lehetőség, de nem ígértek semmit. Úgy voltam vele, hogy engem a portán engedjenek be, onnantól fogva már nem fognak kiengedni, ennyire ismertem már magam. Én elsőgenerációs színész vagyok, a szüleim elsőgenerációs értelmiségiek, de semmiféle kötödésük nem volt a színházhoz. Semmilyen ismeretségem nem volt a szakmából. Amit elértem, azt a magam erejéből sikerült. Egyszer Miskolcon volt egy gála. Elénekeltem a La Mancha lovagjának az Álomdalát, és olyan történt, amilyet filmekben szokott látni az ember: állva tapsolt a közönség, és nem akarták abbahagyni. Lement a függöny, kimentem, és nem túlzok, de a taps nem szűnt. Ekkor megkérdezte az ügyelő, meg tudom-e még egyszer csinálni. Ismét elénekeltem, majd a következő évadban elővették nekem a darabot. Én ezekben a sikerekben hiszek. Az nem hiányzik, nem vágyom rá, hogy rám köszönjenek az utcán. Így is sikeres embernek érzem magam.

Mikor érezted először, hogy jó helyed lesz az Operettszínházban? 17 év után elég nagy váltás volt. Ismertél valakit a kollégák közül?

Janza Katát, vele korábban játszottam, és Csere Lacit, aki osztálytársam volt. A többieket nem, de nem kellett sok idő, hogy úgy érezzem, itthon vagyok.

Hűséges típus vagy, Miskolc után 22 év az Operettben…

Igen, és nem tudom, ez jó vagy rossz. Mármint a hűség. Kútvölgyi Zsike a főiskola után ment a Vígszínházba, és azóta ott van, tehát vannak extrább esetek az enyémnél. Ideálisnak azt tartanám, hogy elmenni, produkciókra máshová is, de ez már nem nagyon működik. Egyébként nekem szükségem van arra, hogy tartozzak egy társulathoz. Itt nagyon jó a csapat, csupa szeretni való ember, valószínűleg azért is tudok itt ennyi ideje létezni.

Annával hogy lettetek barátok?

Tulajdonképpen Ancsika szúrt ki engem. Ő választott, eldöntötte, hogy velem meg akar ismerkedni. Azóta tart, és azt gondolom, ez egy nagyon mély barátság, annak ellenére, hogy jóval kevesebbet tudunk beszélgetni és találkozni, mint amennyit szeretnénk.

Játszotok együtt a színházban?

Igen. Sőt, életem vágya, hogy találjunk egy olyan kétszemélyes darabot, amelyben egy idősebb figura és egy díva találkozik. Bár nem mondom Ancsikára, hogy díva, mert hihetetlenül sokoldalú, és annyi bőrbe bele tud bújni, amennyibe akar. Ha én színházigazgató lennék, tuti, hogy rá építeném a repertoárt.

A szakmából vagy a civil életből van több barátod?

Most már inkább a színházból, de nem csak a művészeti oldalon dolgozókból.

Kitől és mit kérdeznél a következő interjúban?

Bálint Ádámtól, hogy hogyan élte meg a Megasztár versenyét. Vitte-e előre a szakmai életét, könnyebb volt-e egy elég nagy média ismeretséggel a színházi pályát elkezdeni? Hogy érzi, hol tart most? Mik a tervei? Szerepálmai? Mivel hosszú évek óta egy öltözőben öltözünk, sokat beszélgetünk, tudom, hogy rendkívül fejlett az igazságérzete, talán túlságosan is. Nem fél-e attól, hogy betörik a feje? Hogy áll a hazugsággal? Tud-e, akár jó cél érdekében hazudni?

Nyitókép: Dézsy Szabó Gábor (fotó: Operettszínház)