OSZT 2025 Szolnok – Őszi álom (Csiky Gergely Színház Kaposvár)

A Deszkavízió szerkesztősége idén is ellátogatott az Országos Színházi Találkozóra, amelynek 2025-ben a Szolnoki Szigligeti Színház ad otthont. A versenyprogramba 7 nagyszínpadi és 7 kamaraelőadás került be, amelyet június 10-16. között láthat a közönség. A második napon a Csiky Gergely Színház Kaposvár Őszi álom című előadása mutatkozott be a Színműhely helyszínen.

Már minden megtörtént, de ez idáig mégsem történt semmi – most kezdődik minden csak igazán, de a mégis minden csak eddig tartott. Ilyen könnyedén összefoglalható egyetlen mondatban az Őszi álom története. Jon Fosse drámája – csakúgy, mint egy absztrakt festmény – jámbor bárányként tereli a nézőt egy sugallt értelmezés felé. Azonban, ahogyan végül mindenki magának dönti el, hogy Mondrian színes négyzetei letisztult városképet, spirituális egyensúlyt vagy netán éppen színes négyzeteket ábrázolnak, úgy ebben a történetben is a nézőre marad, hogy levonja az élet és halál küszöbén kibontakozó cselekmény tanulságát. Az Őszi álom egy megfoghatatlan, költői érzelemre tapint rá, és adja azt a néző kezébe – olyan mondatokba csomagolva, amelyek más kontextusban talán üresen lebegnének, itt azonban kristálytisztán érthetőek, és még inkább érezhetőek.

A jobb híján férfiként kreditált karakter visszatér szülőfalujának temetőjébe – hogy miért, arra rengeteg válasza van, de valószínűleg ő sem tudja, melyik közülük az igaz. Elréved egy padon, majd rövidesen megjelenik egy hasonlóképpen praktikusan elkeresztelt nő. Egyből kiderül, hogy ők bizony ismerik egymást. Az, hogy kiskorukból, iskolából, munkából vagy akár egy másik életből, sose derül ki. Nem számít. Csakis az a lényeg, hogy most egymásra találtak. Kit érdekel, hogy a férfi nős? Az is teljesen mindegy, hogy van egy gyereke – a sors az sors, az érzelmek megmásíthatatlanok és amúgy sincs semminek semmi értelme. De azért egyszer már igazán meglátogathatná az érzelmekkel túlfűtött édesanyját és a csöndben szenvedő édesapját! Szerencsére egy temetés összehozza a családot.

Az előadás egy meglehetősen intim térben van elhelyezve: a leggyakoribb nézőtér- és színpad-tagolással ellentétben, itt két oldalról lehet körbeülni a játszóteret. Középen a szalmával felszórt temető, és az érkezésnél óvatosan kikerülendő gömbölyű sírkövek, ezek körül pedig megannyi láthatatlan kukucskáló szem. Kezdetben ezen szempárok sokaságát erősítik a színre lépő szereplők is, akik – mintha csupán a mezei nézők közül lépnének elő – leszökkenek, leviharzanak vagy éppen komótosan lesétálnak a játéktérre. De olyan is akad, aki a második sorba vezető lépcsőfokon állva ordibál. Ennek, a ma divatos metaszínház és innovatív térhasználat trendjei alapján értelmezve hagyományosan kezelt nézőtérnek hangsúlyos szerepet kellene kapnia a darabban – itt azonban nemhogy kiemelnék, épp ellenkezőleg: szinte teljesen eltűnik. A nézők ott vannak, de mintha ott se lennének, a karakterek pedig eleve közel vannak, de így még közelebb kerülnek – szó szerint és átvitt értelemben is.

Bérczes László a rendezésnél teljes mértékben figyelembe vette a kétoldalú nézőtér adottságait és rizikóit is. A szereplők bármelyik irányba fordulhatnak, ahogyan éppen a legtermészetesebb számukra, hiszen valaki mindig szembe fog nézni velük. Mikor a szereplők a padon ülve beszélgetnek egy ponton valamelyik gondosan megfordul, hogy azok se maradjanak akció nélkül, akik addig esetleg csak fejcsúcsokat nézegethettek. Az egyik oldalon ülő nézők végigkövethetik, ahogy az anya (Udvaros Dorottya) szeme lassan megtelik könnyel, és egyre vörösebbé válik, a velük szemben ülők pedig már azt látják, ahogy elfordul fia (Fándly Csaba) elől, hogy elrejtse lepottyanó könnycseppét. A közelség miatt – ami lehetővé teszi, hogy mindezt észre lehessen venni – mindkét élmény hasonlóan hátborzongató lehet. Van abban valami földöntúli, mikor ennyire testközelből, szinte magunkénak érezve, tudunk végigkövetni egy belső gondolathullámot úgy, hogy mi magunk nem vagyunk benne közvetlen érintettek.

Jól követhető, magukkal ragadó érzelmekből pedig nincs hiány. A darabban szereplő színészek egytől egyig olyan hozzáértő gondossággal vázolják fel karaktereiket, hogy már az első mondatuk elhangzása után lepereg előttünk az egész eddigi életük. Ráadásul nem azért, mert ismert archetípusok bőrébe bújnak, hanem mert kimondatlan részletekben rejlő, sokszorosan összetett figurákat keltenek életre. Persze mindegyik jellemezhető lenne néhány gondosan kiválogatott szóval, mégis, alakításaik megannyi apró részlettel gazdagítják a hétköznapi szereplőket – amitől sokkal többé válnak, mint amit bármely rájuk aggatott jelző kifejezhetne. Egyik színészt sem lehetne a többiek mellett kiemelni, így nem véletlen a többes számban való fogalmazás: Fándly Csaba életunt férfija, Mészáros Sára naiv nője, Udvaros Dorottya túlérzékeny anyája és Serf Egyed hallgatag apja is legalább tíz további melléknevet követelne magának az itt használtakon túl.

Bérczes László rendezésében készült Őszi álom egy lenyűgöző, érzéki utazás, amely minden elemével azon dolgozik, hogy a néző minél közelebb érezze magához ezt a saját megfejtésre váró történetet. A rendhagyó tér, a kissé absztrakt cselekmény, a benne élő szereplők és az őket megformáló színészek együtt küzdenek azért, megragadjanak valami olyat, amit csak közösen képesek átadni. Egyes mondatok, szavak, szituációk biztosan sokáig velem maradnak még – azt pedig, hogy pontosan hogyan is értelmeztem a látottakat, magam sem tudom biztosan, ellenben teljes mértékben érzem.

Kiemelt kép: Jelenetkép az Őszi álom című előadásból (Fotó: Memlaur Imre)