OSZT 2025 Szolnok – Ivanov (Miskolci Nemzeti Színház)

A Deszkavízió szerkesztősége idén is ellátogatott az Országos Színházi Találkozóra, amelynek 2025-ben a Szolnoki Szigligeti Színház ad otthont. A versenyprogramba 7 nagyszínpadi és 7 kamaraelőadás került be, amelyet június 10-16. között láthat a közönség. A negyedik napon a Miskolci Nemzeti Színház Ivanov című előadása mutatkozott be a Nagyszínpadon.

A színlapon feltűntetett „komédia?” megjelölésnél talán nem is lehet jobban bekategorizálni Csehov műveit. Hiszen ki tudja, miért kéne a hasunkat fogva nevetni egy társadalmi és az anyja elismerésért küzdő fiatal művészen, az orosz legenda mégis vígjátéknak szánta a Sirály című művét is – ezt az utasítást aligha követik a modern rendezők. Aztán persze létezik ennek fordítottja is, mikor három magyar színészóriás úgy dönt, hogy egy egzisztenciális kérdések körül forgó kissé groteszk, ámde elég súlyos dráma sokkal élvezhetőbb lenne, ha a női szerepeket férfiak játszanák és az egyik nővér mindenkitől csak szamovárokat kapna ajándékba. Ivanov történetére viszont remekül illik a kérdőjellel ellátott műfaji jelző: a kiábrándult értelmiségi földesúr abszurd szenvedése egyszerre tűnik némileg megalapozottnak, mégis teljesen komolyanvehetetlennek – amit Szabó Máté rendezése kellő iróniával domborít ki.

Ivanov (Harsányi Attila), a már cseppet sem fiatal férfi, bájos feleségével Annával (Mészöly Anna) éldegélnek együtt vidéki telkükön, a többhektárnyi földjükből megélve. De a megszokottakhoz hűen cseppet sem ilyen idilli a helyzet: a pozitív jelzővel csak én illettem kedvesét, hiszen ő se bájosnak, se kedvesnek nem tartja őt – leginkább semmit sem érez iránta. Ezt tetőzve, pedig az is kiderül, hogy Anna súlyos beteg és hamarosan meghal, illetve, hogy Ivanovnak bizony lassan már egy fillérje sincs. Az őszi aratásra kell várnia, hogy visszafizesse tartozásait, és egyáltalán rendezze munkásai bérét. Nem éppen ideális feltételek egy olyan embernek, aki már belefáradt az életbe. Egy születésnapi bulin járva azonban újra megtalálja a szerelem – persze nem feleségébe szeret bele újra, hanem Szásába, Lebegyevék lányába.

Az előadás remek ütemben veszi kezdetét: Ivanov és ügyintézője, Mihail között stílusosan pattognak az oda-visszák, amelyek gyorsan felvázolják az alapszituációt. Az életunt férfi a telefonja mögül válaszolgat a viccelődő Mihailnak, és csak akkor kapja fel a fejét, amikor őt érintő, súlyos pénzügyi ügyek kerülnek szóba – olyan helyzetek, amelyek sértik a büszkeségét. Sértetten néz fel a kijelző mögül, és hevesen reagál, mintha csak másra próbálná áttolni a felelősséget. Egy ponton belibben a betegsége ellenére is életvidám felesége, aki olyan apró, kedves dolgokra próbálja rávenni, mint például a fűben való hempergés. Ivanov válasza és testbeszéde már az első felé intézett mondat után világossá teszi, hogyan is érez iránta.

Harsányi Attila játéka egyszerre közömbös, mégsem teljesen bántó – érződik rajta, hogy továbbra is hajtja a kötelességtudat, és pontosan tisztában van vele: az ő hibája, hogy már nem szereti a feleségét. Mondataival, testbeszédével igyekszik fenntartani a látszatot, de a tekintetéből egyre inkább kiolvasható, mennyire nehéz számára ez a színjáték. Ahogyan Mészöly Anna életre kelti Annát, világosan látszik, hogy ezzel ő maga is tisztában van – naivnak és szerelmesnek tetteti magát, mert saját magának sem meri bevallani, milyen férfival él együtt. Könnyed, suhanó mozdulataival és lebegő, kék ruhájában azonnal érzékelhető a távolság közte és koszos, unalmas árnyalatokba burkolt férje között – lehetetlen nem megsajnálni a lányt, már a színre lépésének pillanatától kezdve.

Ez a lendület és feszes rendezés azonban kissé alábbhagy, amikor Ivanovék telke helyett már Szása születésnapi buliján találjuk magunkat, és azt figyelhetjük, ahogyan a szereplők unottan üldögélnek a köszöntésre váró sokadalomban. Többek között megtudjuk, hogy a jelenlévők mind unatkoznak, senki életében nem történik semmi említésre méltó, és lényegi dolgokról sem tudnak beszélgetni. A probléma csupán az, hogy ez annyira pontosan és életszerűen van megmutatva, hogy az unalom fokozatosan átragad a nézőkre is. Az izgalmas, karakteres ház díszlete helyett néhány betolt, piros kanapé párhuzamosan néz szembe a nézőtérrel, azokon pedig a vendégek ülnek mozdulatlanul, ajándékokkal a kezükben. Érthető a statikusság szerepe, a szereplők tétlensége teljesen indokolt – mégis hiányzik valami minimális vizuális impulzus, valami apró mozgolódás, amit a néző tekintete követhetne. Unott karaktereket nézünk, érdektelen beszélgetéseket hallgatunk – akiknek a történet szerint valóban ennyi a funkciójuk, de ez a jelenet mégis túlzottan megtöri az addig kiegyensúlyozott és folyamatos cselekményvezetést.

Csehov eredeti szövege érezhetően a párbeszédek alapjául szolgál, azonban a modern környezetbe helyezéssel jócskán kerültek bele mai szavak és mondatok – ez alapvetően sokkal közelibbé és befogadhatóbbá teszi a csaknem 140 éves karakterek száját elhagyó kijelentéseket. A monológok megmaradtak, a költői képek és megnyilvánulások természetes módon színesítik a hétköznapi beszédet, és szépen olvadnak a sorok közé – mégis sokkal inkább megérintő, amikor Ivanov magát vádolva mást sem tud mondani, csak annyit: „szar ember vagyok.” Persze a modernizált nyelvhasználat nem mindig működik jól: a Szása apjából, Pavelből (Gáspár Tibor) kicsúszó „tesó” töltelékszavak sok sebből vérzenek. Holott természetesen az oda nem illő megszólítás nyelvi szinten is fokozza a történet eltúlzott abszurditását, mégis inkább karakteridegen és immerziótörő ezt egy idősebb figura szájából hallani.

Szabó Máté rendezése kiválóan tesz eleget a „komédia?” megjelölésnek, egy olyan előadásban, amely nagyrészt ügyesen egyensúlyoz az abszurd elemek komolysága és komikussága között. A színészek olyan finom árnyalatokkal formálják meg szerepeiket, hogy azonnal érzékelhetővé válnak a főbb karakterek közötti dinamikák és rejtett érzelmeik. Bár az előadás ritmusa időnként megtörik, a néző figyelme sosem lankad teljesen: mindig érkezik valamilyen erősebb impulzus – legyen az egy jól elhelyezett poén, egy meghökkentő mozdulat, vagy a legideálisabb esetben a kettő egyszerre.

Kiemelt kép: Jelenetkép az Ivanov című előadásból (Fotó: Éder Vera)